A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
ÉGTÁJAK egész alak az árokba hengereden, és arccal a kosárra zuhant. Eltelt egy kis idő, mire kikászálódott, s aztán továbbvonszolta magát, s közben úgy zörgött, mint egy selejtet gyártó gép. Csakhogy az öreg jegyző úr tudja, amit tud, hogy ha egyszer nem áll föl, hogy ha csak egyszer is elfogja a kishitűség, akkor vége van, akkor őt is elviszik, mint egy hasznavehetetlen gépet valahová a falu mögötti szemétlerakóra, a hulladékok, levágott gallyak és bűzölgő konzervdobozok közé. Ezért ment tovább, s tért így haza, engem pedig leginkább azért becsült, mert nem segítettem neki. Köszönöm önnek, mondta elismerően. És kitapogatta a téglapillért, aztán a kaput, és befordult a fiatal fenyők földig hajló ágaitól szegélyezett utacskára, s ahogy ott ment, hát láttam, hogyan simogatják az ágak, hogyan porolgatják a ruháját, karistolják az arcát, de az öregúr enyelgett a fiatal fenyőkkel, illatukkal, világoszöld idei friss hajtásaikkal, amelyek egy éppen most kilyukadt kesztyűből kikandikáló zöld ujjakhoz hasonlítottak. Elkísérhetem? kérdeztem. Jöjjön, hadd lássa, hogy én nem táplálok az emberekről illúziókat... és így az öreggel a kis villa mögé kerültem, s ott megrettentem. Az udvar közepén egy zongora állt, kicsit félrebillenten, egy Petrof márkájú fekete zongora, és különös zene hangjai szűrődtek belőle, időnként húrok pendülése, időnként hosszú sivítás, amelytől megfagyott az ember ereiben a vér, s nekem eszembe jutott, hogy ugyanezt a sivító hangot hallottam, valahányszor éjszaka tértem haza, s azt hittem, hogy az a hang a baglyok és kuvikok éjszakai panasza és éneke, a kuvik jajszava... de most hallottam, hogy az a sírás a zongorából jön, megtoldva a húrok pendüléseivel. Az öreg fenyő mellett egy nyúlketrec állt, a ketrecekben nőstény nyulak süttették magukat a nappá, oly csöndes kis nyulak voltak, oly békések, mintha a napfényből és egy falat fűből felhőtlen nyári délutánt szövögetnének. Jegyző úr, mondom, amikor Amerikában jártam, hát egy dollárért fantasztikus dolgot nézhettem végig. Helikopterrel fölvittek egy ilyen zongorát ötszáz méter magasba egy pálya fölé, aztán megperdültek a dobok, és a helikopter eleresztette a zongorát, s akkora dörrenés hangzott és olyan zenebona, amely csaknem tíz percig tartott, s a zongora belsejétől sorra kipattantak a húrok és a kis kalapácsok, szerterepültek a billentyűk, de úgy, hogy az az ötezer néző velem együtt teljesen meg volt rémülve... A zongorából pedig hosszú sivítás hangzott, amelyet az öreg gyönyörködve hallgatott. Mi ez? kérdeztem. És az öreg fölemelte a fekete fedelet, s én láttam, hogy a zongora tele van jól fejlett növendék nyulakkal, több tucatnyi leölésre való nyúllal, s hogy az erősebb hím nyulak már kimarták a gyöngébbeket, és láttam, hogy a gyöngébbek milyen riadtak, s hogy a győztesek milyen büszkék. Ugyanilyenek az emberek is, mondta az öreg jegyző, s hozzátette: Csakhogy azokra, amelyek ma győztek, azokra is sor kerül, mert mind kiharapják egymás heréjét, úgyhogy heréletlen csak egyetlenegy marad... És amikor már mind kiherélték egymást, akkor jövök én, és sorra leöldösöm őket, mert az ilyen heréit nyulaknak sokkal finomabb a húsuk... No de hát mondja, hogyan és mivel szórakozzanak az ilyen nyulak? Aztán még hozzátette: A zongorát ötven koronáért vettem, a Szent Adalbert melletti szemétlerakóba akarták vinni... és lecsapta a zongora fedelét. Jegyző úr, mondtam, ez gyönyörű, de nekem egy másik eset jobban tetszik, egy ember hegedűtokkal járt ki a parkunkba, a gyerekek összefutottak, és bácsi kérem, játsszon nekünk... mire a férfi kinyitotta a tokot, Pepi, az én kis nyulam, mondta, most legelni fog... és amikor a nyulacska jólakott, újra visszaugrott a tokba, és a férfi hazavitte, mert azóta, hogy levágásra megvette, sehogy sem bírta levágni... A hanyatlás kezdete, mondta a jegyző úr, s aztán hozzátette: A viszontlátásra, és amikor elmegy, kérem, csukja be maga után a kaput. És megkopogtatta a Petrof márkájú zongora fedelét. A kaputól visszafordultam, éreztem, hogy egy fényes drótszál a hátamba döf... A fekete zongora mellett ott állt az öreg jegyző, felülről éles napfénnyel bepermetezve, a kosarával árnyékolva arcát, görbedten, rám lövellve szemének halálsugarát, amely áttört rajtam, és a fehér táglapillérre olyan éles fényt vetett, mintha napsugárba állított lencsével döfödném a kezemet, mintha azt várnám, hogy lángra lobbanjon a gyapjúzakóm ujja. Ekkora ereje volt annak a különleges szemfluidumból való vékony drótszálnak, melyet a megnyomorított s mégis diadalmas jegyző bocsátott ki magából. Kicsoda maga? kiáltottam oda. És az öreg hebegett, hajlongott felém. Ember vagyok, aki elfelejtett meghalni. És a nap perzselte a nyúl ketrecet, amely ott magasodott a háta mögött, s ott sütkéreztek benne a nőstények, s most még velük voltak a kicsinyeik, és a büszke nőstények előre örültek annak, hogy a gyermekeik, ha felnőnek, és ha szerencséjük lesz, hát ők is belekerülnek majd a Petrof márkájú zongorába... Nagy Zoltán rajzai Fellinger Károly Prága 1990 (Németh Ingridnek) szemed az ágyad a szád kioktat hogy mit hogyan csináljak még születésem előtt mint polcon az állott befőtt ott lakoztam Istenben mint bennem az idegen anyag s ma nem tudom mi maradt belőlem talán egy halállal kevesebb talán egy halállal szegényebbek vagyunk állunk a Károly-híd közepén hallgatunk amint a vak muzsikus zenél felettünk sirályok hada szólt bámulva ránk ahogy a templomban bámulják a fiatal papot az apácák hát ez kellett nekünk sötét van az éjszaka megvárja amíg felébredünk a sör habos a kapu plakáttal teli a múltat valaki megfújja előlünk elemeli A HÉT 17
