A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
KRIMI Távirat a túlvilágról — Kávét? — kérdezte Richárd szórakozottan. Imre kisfiús arcán hálás mosoly ömlött el: — Jöhet! — Valami italt? — Konyakot, ha van... A házigazda feltette a kávét, és töltött két nagy adag pálinkát. Az egyik poharat vendége kezébe nyomta, majd elnyúlt az öblös karosszékben. — Mi járatban itt, ahol a madár se jár? — kérdezte. Imre zavartan forgatta kezében a poharat. Fény felé tartotta, aztán mohón kortyolt belőle. — Pénz kellene... Legalább ötezer... — mondta halkan, idegesen. Richárd gúnyosan elmosolyodott. — Meg akarsz lógni? Nem fogsz... A tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget! A vendég megmerevedett. — Ezt meg hogy érted?! — Tudom, hogy te fojtottad meg Katit. Imre ártatlanságot sugárzó, gyermeki tekintete a házigazdát fürkészte. — Badarságokat beszélsz, kedves, egyetlen barátom! Én, mint gyilkos?! Hogy képzelhetsz ilyesmit rólam?! — Ami igaz, az igaz... Ha a csecsemő tisztaságú ábrázatodra nézek... Csakhogy bizonyíthatóan te vagy a gyilkos, Imikém! — mondta szomorúan Richárd. — Ugye most ugratsz? Hogy lehetne bizonyítékod olyasmire, amit el sem követtem!? — Pedig van... Mint tudod, még mielőtt elvettem volna Eleonórát, én voltam Kati kegyeltje. A halála napjáig kulcsom volt a lakásához. Rég vissza akartam már adni neki, de valahogy sose jutott rá időm... Meg aztán néhány cuccom is nála maradt. Egyszóval, azon a napon, amikor megfojtottad, végre sikerült sort kerítenem a dologra. Minthogy nem volt otthon, elővettem a kulcsot. A cuccaimra hamar ráleltem, és még valamire, Imikém... — A férfi rövid hatásszünetet tartott. — Kati emlékezet-kiegészítő füzetére! Ő hívta így szegénykém... És mit gondolsz, aranyos barátom, mi volt abban feljegyezve? Az, hogy négykor veled van randevúja a parkerdőben! Na és hol találták meg Katit, mint szőke, csinos, meredt szemű hullát? A parkerdőben... És mikor? Öt körül... Bizony, bizony... A lapot persze kitéptem a füzetből, és most biztos helyen tartom... A vendég szemében hideg fények lobogtak. Rövid töprengés után nyílt szóra az ajka: — Mit bizonyít ez? Igen, ott voltam a találkán, ám hiába vártam Katit! — És ezt miért nem közölted a hekusokkal? — Tudod, hogy van ez... Ha egyszer rád szállnak... Richárd felállt, és kiment a konyhába szétönteni a kotyogó kávét. Amikor a két gőzölgő csészével visszatért a szobába, Imre pisztolyt tartott a kezében. Vigyorogva tette le a csészéket az asztalra. — Nocsak, nocsak! Hát mégis bizonyíték a bizonyítékom? Még egy hullát akarsz? Ezt azért nem hittem volna rólad! Gondoltam, ismerve Kati idegesítő jellemét, hirtelen felindulás, meg ilyesmi... Egy kis rábeszélés, és feladod magad... Tudod-e, hogy ez enyhítő körülménynek számítana?! Ezért hoztam el azt a papírlapot... Hogy te... önként... Ne a zsaruk... Imre felkacagott. — A hirtelen felindulás igaz! De azt nem gondolhatod komolyan, hogy a dutyiban fogom eltölteni legszebb éveimet?! A házigazda szorítást érzett a szíve tájékán. Csak most fogta fel, hogy halálos veszély fenyegeti! A karosszékből már nem a régi barát nézett fel rá, hanení- egy mindenre elszánt gyilkos. Megpróbált nyugalmat erőltetni a hangjára. — Úgy intézem, ha meghalok, a rendőrség kezébe kerüljön a bizonyíték... — suttogta elcsukló hangon. Reménykedve nézett Imrére, vajon hisz-e neki? Jól láthatóan nem hitt... — Ha, ha, ha. A régi trükköcske! Na add elő gyorsan azt a cetlit, és végeztünk. Utána lelépek, te meg szépen elfelejtesz... Richárd a kisfiús arcba, az ártatlan szemekbe nézett. Nyomban tudatosította, a papír átadása saját halálával egyenlő. Húzni kell az időt! — gondolta. — Csak történik valami! Valaki csenget, vagy ha nem, legalább Imre ébersége csökken valamicskét... — Rendben. Megkapod a papírt! De csak akkor, ha valóban eltűnsz a környékről! — határozott. — Ne aggódj, soha többé nem fogsz látni! Ezt ígérhetem... — somolygott kétértelműen Imre. A házigazda bólintott. — Akkor meg is egyeztünk! Csakhogy egy kis időbe fog telni, amíg megtalálom azt a francos cetlit... Valamelyik lexikonba tettem... A vendég végigpillantott a hosszan sorjázó lexikontömegen. Hiánytalan sorozat, gondolta magában kacarászva. — Hát azokból van néhány... De sebaj! Ha sietsz, nem fogy el a türelmem... Richárd letérdelt a könyvespolcok elé, és leemelt róluk egy lexikont. Gondosan átlapozta, majd visszatette a polcra. Aztán újabb kötet következett. Minden leemeléshez fűzött néhány szabadkozó mondatot, mintegy nyugtatva a háta mögött ülő férfit. Imre a kávéját kortyolgatta, közben kibámult az ablakon. Jól elszórakozott Richárd átlátszó mesterkedésén. Ismerte volt barátja észjárását, tudta, csupán az időt húzza. — Nincs meg? Pedig biztos vagy benne, hogy az egyik lexikonba tetted? — sziszegte kegyetlenül. — Elég a blablából! Hagyd abba nevetséges ügyködésedet! Kapsz tíz másodpercet... Aztán lesz nagy durr-durr! Richárd visszahelyezte a polcra az éppen kezében lévő lexikont, és felállt. Nincs más kiút, cselekednem kell! — gondolta. — Most vagy soha! A következő pillanatban teljes erejéből rácsapott Imre pisztolyt szorongató kezére. A pisztoly az asztal alá esett, mindketten utána vetették magukat. Aztán Imre hirtelen nagyot rúgott Richárd gyomrába, aki ettől oly szerencsétlenül vágódott hanyatt, hogy fejét beleverte a szekrény sarkába és elájult. A vendég zsebre vágta a pisztolyt, majd a földön fekvő férfi fölé hajolt. Él, konstatálta töprengve. Tudta, a cetlit hiábavaló keresnie. Ha egyszer Richárd eldug valamit, az el van dugva! Tehát jobb, ha minél előbb távozik! De előbb...
