A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

A HÉT RIPORTJA

Pozsonyi kávés Simonyiban

A nyolcvanhárom esztendős Hackenberger Bélát hallgatva jut eszembe, hogy hányszor leírták az elmúlt évtizedekben Móricz Zsigmond egyik legolvasottabb regényének mottóját, "Mer a szögény is embör, miközben arról egészen elfeledkeztek, hogy a gazdag is az. Az idős ember családja legalább két és fél évszázados múltra tekint vissza Pozsonyban. Nagyapja 1850-ben született, egy évvel a magyar szabadságharc bukása után és tizenhéttel az osztrák-magyar kiegyezés előtt. 1911-ben halt meg, abban az évben vette át tőle Béla fia a Stefánia kávéházat. Az unoka pedig, akiről írok, 1932-ben lett a jó nevű zenés kávéház főnöke, amelynek a falai között sok neves ember is megfordult, s híres cigányprímások muzsikáltak.

Hackenberger Béla anyai ágon német, apai ágon pedig magyar-német származású, ahogy a monarchiában soka.. vallották magukat. Édesapja legtöbbször németül fejezte ki nemzeti hovatartozását: Ich bin ein Ungar 1945 után tehát mind német, mind magyar származása miatt azoknak a listájára került, akiktől háborús bűnösség címén elkobozták a vagyonukat. A Hackenbergerek által híressé lett Stefánia kávéház nemzeti gondnokság felügyelete alá jutott, s ezzel elkezdődött a család kálváriája. Négyszobás lakásukba 1945. május 6-i keltezéssel végzést kézbesítettek a rendőrök, s abban az állt, hogy "önök kétségbevonhatatlanul magyar nemzetiségűek, ezért pozsonyi tartózkodásuk, tekintettel az állam érdekeire, nem kívánatos".

A lakás azonnali elhagyására felszólító végzés annyira sokkoló volt, és cselekedniük is olyan gyorsan kellett, hogy pénzük, bútoruk, mindenük odaveszett. Hackenberger Béla szülei akkor már a ligetfalui táborban voltak, a Duna másik oldalán, ahová őt és családját is kitoloncolták. Hackenberger Béla elszökött Pestre a ligetfalui táborból, gyötörte a vágy, hogy még egyszer lássa a Dunapalota Szállót, ahol 1925-től 1929-ig pincérnek és szakácsnak kitanult. Budapest látása

2 A HÉT

azonban nem keltett benne jó érzést. A magyar főváros romokban hevert. Visszatért, és viselte, amit a sors csapásai mértek rá.

Tizenhat hónapot töltött családjával a ligetfalui táborban, ahol elhagyott német házakban laktak. Innen költözött vissza családostul a felesége szüleihez, akiknek nem kellett a szen-Hackenberger Béla (Helena Bakaljarová felvétele)

védést viselniük, mivel az apósa cseh származású volt. Itt sem maradhattak sokáig, egy gyógyteát gyártó cégnél Malackán kapott állást s lakást is, odaköltözött családjával és a szüleivel. 1950-ben azonban engedve az anyósáék kérésének, visszajöttek Pozsonyba, nehogy idegeneket költöztessenek be a lakásukba. Ezzel a lépésükkel további megpróbáltatások érték. Hackenberger Béla mostani csendes, nem éppen világos lakásában egy 1952. október 28-án kelt másik végzést mutat, amelyet a Központi Nemzeti Bizottság állított ki. Ebben őt, családját s az apósáékat Nálepka utcai lakásuk elhagyására szólítják fel. Ez már a legfelső pártszervek utasítására a B-akció következménye

volt, amikor 1952 júliusától 1953 augusztusáig ötszáz családot költöztettek ki pozsonyi házakból, s kényszerftették őket szeretett városuk elhagyására. A B-akció menetlevele marhavagont jelölt ki Hackenberger Béláék számára. A kijelölt falu a Feledi járáshoz tartozó Simonyi község volt.

Semmit nem tudtak erről a faluról, mint ahogy Bőd Istvánék sem tudták Simonyiban, miért sajátították ki az udvarukban levő hátsó házukat, miért szedetik rendbe? Nézték a történést, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi készül. Gondolták aztán, hogy lakót hoznak ide, de hogy kit, és milyen nemzetiségűt? Féltek a portán belüli kényszerű szomszédságtól. Egy hideg őszi napon megérkeztek aztán a "vendégek".

bőd ISTVÁNNÉ (Odamentem hozzájuk, hogy elfogadnának-e tőlünk ebédet? Láttuk, intelligens emberek, és magyarok! Köszönettel elfogadták. Ketten érkeztek, Béla fiuk később jött, a nyári szünetben. Nyáron érkeztek meg Hackenbergerné szülei is, s vagy három hónapig ők is itt laktak a kis, szoba-konyhás lakásban. El lehet képzelni az életüket, amikor öten zsúfolódtak a kis lakásban. A kútból kellett a vizet behordaniuk, ezzel soha nem voltak kibékülve. Fürdőszoba sem volt, benti vécé se. Hamar befogadták őket a simonyiak. Mindenki magkalapolta őket. A gyereküket is nagyon megszerették, mert kérdezetlenül is felkapaszkodott a lovas szekérre. Ha az uram ostorhegyet font, gyorsan lepattogta. Családi viszony alakult ki köztünk. Esténként átjártak hozzánk, és elmondtuk egymásnak az életünket. Mindig bíztunk abban, hogy egyszer majd jóra fordul minden. Részükről volt nagyobb a bizakodás, mert hiszen a kapcsolatuk is szélesebb körű volt...)

Hackenberger Béla a sógorát küldte simonyi "háztűznézőbe", és azzal jött vissza, hogy szörnyen néz ki a falu. Sártenger az egész. Gumicsizmát vigyenek. És vegyenek úgy mindent, mintha Pozsonyban kibombázták volna őket.

HACKENBERGER Béla (Három napig ment velünk a vonat. Harmadnap dél körül érkeztünk a feledi állomásra. Ott már várt bennünket egy pótkocsis traktor. Csak a legszükségesebb dolgainkat vittük, de még azok sem fértek be a szoba-konyhás lakásba).