A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

hackenbergerné (Beálltunk a hármas számú ház udvarába, és amikor elkezdtük lerakni a bútort, odajött hozzánk egy 6-7 éves forma kisfiú, s az ebédet azzal tette le elénk, hogy anyu küldi. Ez volt az első megható jel, hogy jó emberek közé kerülünk. Lerakodtunk, és beletörődve a sorsunkba, elrendezkedtünk. Szörnyű volt nézni a gerendás mennyezetet, s hallgatni éjszakánként a patkányok futkosását a padláson).

Hackenberger (Villany nem volt. Petróleumlámpát használtunk. Bódékét, a parasztokat akkor sanyargatták a szövetkezetbe való belépéssel. Az is a zaklatásuknak számított, hogy délután 5-től másnap reggel 8-ig kikapcsolták a villanyt. Ezzel a mi rádiónkat is elnémították, a parasztokat pedig arra kényszerítették, hogy az istállóban petróleumlámpa fényénél vakoskodjanak).

hackenbergerné (Nagy előnyünkre volt, hogy tudtunk magyarul. Pozsonyiak voltunk, és evangélikusok a tiszta református faluban. Egy jó fél évig egyedül laktam a simonyi szoba-konyhás lakásban. A férjem ugyanis továbbra is Malackán dolgozott, és csak kéthetenként látogatott Simonyiba. A fiunk meg egy pozsonyi barátunknál lakott, ott járt iskolába. Pozsonyban töltöttük az első karácsonyt. Mi, a Pozsonyból kitoloncoltak. A bátyámnál és a férjem húgánál tartózkodtunk. Akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan újabb csapás ér

bennünket. Vagyis hogy a kitelepftettnek a kitelepítés helyén kell dolgoznia. A férjem kérvényt írt a köztársasági elnöknek, és megkérdezte: miért büntetik, mikor ő semmit nem vétett a köztársaság ellen?).

hackenberger (Az én hosszú kérvényemre háromsoros válasz érkezett. Ügyemet a Munkaügyi Megbízotti Hivatal intézi. Vagyis: az ottani hivatalon keresztül a feledi téglagyárba helyeztek. A vezető, Lőkös nevezetű férfi, nagyon emberségesen bánt velem. Egyszer azt mondja: Béla, nézz fel az útra, azok az idegenek ott, pozsonyiak, eljöttek megnézni, hogy valóban nehéz fizikai munkát végzel-e?).

HACKENBERGERNÉ (Bőd Istvánék nagyon rendes emberek voltak. Sokszor töltöttük náluk az estét. Nagy konyhájuk volt, jól fűtötték. Segítségükre voltam a dohány felfűzésében, disznóöléskor és csépléskor. A simonyiak is valamennyien jól viszonyultak hozzánk).

hackenberger (A téglagyári fizetésem nem volt sok. Vasárnaponként még a Rimára is eljártam jeget törni. Javítottam a gyenge keresetemen. Simonyiban sok cigány is élt. Velük is jól kijöttünk).

hackenbergerné (Akkor még jegyrendszer volt, s a nővérem Kanadában élt. Küldte nekünk a sok ruhát. Élelmiszerjegyet kaptunk érte a cigányoktól, akik mikor megtudták, hogy

Ililift': a hét riportja

a pozsonyi Stefánia kávéház a miénk volt, ámuldozva újságolták egymásnak, hogy akkor ezek mágnások!).

hackenberger (összebarátkoztunk a simonyi családokkal. Szomszédoltunk elég sokat. Bőd Istvánnal majdnem minden vasárnap a templomba is elmentem).

hackenbergerné (Bődéknek volt egy kutyájuk, nagyon szeretett bennünket. Egyszer lenyírtam a szőrét, és megfürösztöttem. Bódék csak nézték...).

hackenberger (Feketén jöttünk viszsza Simonyiból Pozsonyba. A hugoméknál kaptunk egy szobát, abban húzódtunk meg. 1954. november 12- én tértünk vissza, és 1960-ban költöztünk mostani helyünkre. Nem úgy nézett ki, mint most. Két szoba-konyhás lakássá változtattuk. De innen is el kell mennünk, mert a ház a katolikus egyházé, szüksége van rá).

hackenbergerné (Simonyival, Bődékkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jön-megy a levél, és megszólal a telefon. Bőd Istvánt és a feleségét szeretnénk még látni. Fiuk, Aladár, bebenéz hozzánk, ha Pozsonyban jár).

Simonyi, Bódék, szomszédok, téglagyári munkások, gömöri jó emberek. Magamba mélyedve bolyongok Pozsony-óváros negyedében. Cipelem emlékezetemben az utolsó pozsonyi kávés "élménybeszámolóját". Mert még mindig nincs vége a szomorú történetnek. Pozsonyba visszakerülve csak nehezen kapott állást. A Fémfeldolgozó Vállalat vette fel liftkarbantartónak. 1971-ig, nyugdíjba vonulásáig főraktárosi posztig vitte ezen a helyen a Pesten tanult pincér, akinek, míg náluk voltam, panaszos szó nem hagyta el a száját. A sorsát mondta, együtt a feleségével, és a szándékába avatott bele. Kéri vissza a Stefániát, amelyet jogtalanul koboztak el tőle.

A nyolcvanhárom esztendős, megfehéredett hajú férfi járja a várost, fontos hivatalok ajtaján kopogtat, mintha nem tudná, vagy nem akarná tudni, hogy ez az új rendszer is csak 1948- ig visszamenőleg akarja orvosolni a sérelmeket.

S ami a Stefánia visszaszerzésénél is nagyobb vágya, egy rendes lakás, amelyben öreg napjaikat zavartalanul, nyugodtan leélhetik.

MÁCS JÓZSEF