A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
ELŐ MÚLT dekében ezeket az ellentéteket félre kell tenni. Figyelmeztetett arra, hogy ez a folyamat nagyon bonyolultnak ígérkezik, mivel a két ország között sok vitás kérdés halmozódott fel. Felszólalását végül azzal zárta, hogy "mi a transzferköveteléseinkkel az ügynek nem segítettünk, és főleg nem a párizsi konferencián, ahol a nyugatiak a magyarokat támogatták és elvtársaink (a magyar kommunisták) is ellenünk voltak." Ha összevetjük Gottwald 1946. július 16-án és szeptemberben megtartott beszédét, illetve Révai 1945. július 25-i és 1946. szeptember 1-i nyilatkozatát, könynyen felfedezhető a harmadik hatalom, Moszkva befolyása. Ezt az állítást a szeptemberben elhangzott két beszéd érvelése is alátámasztja: felszámolni az ellentéteket és egyesíteni a szovjet érdekszférába tartozó államokat. A beszédeket ugyan elmondták, de érveik egyik kommunista párt politikai gyakorlatában sem érvényesültek. Az ok a belpolitikai életben keresendő, mivel a transzferkérdéshez való viszony mind a csehszlovák, mind a magyar politikai pártok számára a hatalom és a befolyás megerősítésének eszköze volt. Reszlovakizáció és széttelepités A békekonferencia eredményei egyértelműen bebizonyították, hogy Csehszlovákiának nem sikerül elfogadtatnia a magyar kérdés megoldásával kapcsolatos elképzeléseit. A kitelepítés ügyében nem számíthat a nyugati hatalmak egyetértésére. A problémák nemzetközi fórumokon való megoldásának útja is végleg lezárult Csehszlovákia előtt. Ezzel egyidejűleg csökkent a Magyarországgal való megegyezés lehetősége is, mivel a kérdés rendezése ez utóbbit már nem érdekelte és megragadott minden alkalmat, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívja Csehszlovákiának a magyar kisebbséggel szemben tanúsított antidemokratikus magatartására. Ráadásul halogatta és akadályozta az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény teljesítését is. Budapest és Prága között tiltakozó jegyzékek sora váltotta egymást, melyekben kölcsönösen szerződésszegéssel vádolták a másik felet, de a támadások és szemrehányások szaporodtak mindkét oldal sajtótermékeiben is. 1947 márciusában a magyar küldöttség kivonult a lakosságcsere-egyezmény gyakorlati módozatairól folytatott prágai tárgyalásokról. De a Pozsonyban felújított és áprilisban végül megegyezéssel zárult tárgyalásoknak is drámai lefolyásuk volt. A prágai kormány ugyan nem adta föl a kb. 150 000 magyar kitelepítésére vonatkozó tervet, de figyelme egyre inkább a probléma határokon belüli megoldására irányult, melyhez sem a nagyhatalmak, sem pedig Budapest beleegyezésére nem volt szüksége. Megszállott nacionalizmusában és annak a rögeszmének a hatása alatt, miszerint az ország és Közép-Európa politikai stabilitása szempontjából szükségszerű a magyar kisebbség felszámolása, a probléma "önerőbőr történő megoldásának két változatát dolgozta ki: a reszlovakizációt és a széttelepítési. A reszlovakizáció gondolata azon elmélet alapján született, mely szerint a magyar nemzetiségű polgárok többsége valójában szlovák származású, csupán a múltban erőszakosan elmagyarosították őket. E polgároknak meg kell adni a lehetőséget arra, hogy visszatérhessenek eredeti nemzetiségükhöz. A magyar kisebbség felszámolását elősegítő módszer 1946 júniusában öltött konkrét formát. A kormány határozatot hagyott jóvá és a Belügyi Megbízotti Hivatal június 17-én kiadta reszlovakizációs rendeletét. A belügyminisztériumnak sürgősen utasítást kellett kidolgoznia a csehszlovák állampolgárságért folyamodó magyar nemzetiségű polgárok számára, melynek alapján az illetőnek bizonyítania kellett, hogy valamelyik őse cseh vagy szlovák származású volt, illetve, hogy otthon csehül vagy szlovákul beszélnek. Nősek külügyminiszter azonban elhalasztotta a szabályzat kiadását, mivel úgy vélte, az lesz a legjobb ha "a kitelepítést megúszó magyarok állampolgárságának kérdését minél később oldják meg." Véleményét azzal indokolta, hogy "a magyarokkal szemben megengedett könnyítéseket esetleg a németek javára akarnák kihasználni." A kormány olyan jogi normák kidolgozása mellett döntött, melyek alapján nem tekintenék német illetve magyar nemzetiségűeknek azokat a polgárokat, akik az 1930-as népszámlálás alkalmával cseh vagy szlovák nemzetiségűnek vallották magukat, valamint azokat, akik most annak vallják magukat és bizonyíthatóan cseh vagy szlovák származásúak. A belügyminisztérium azonban még ezek után sem igyekezett, és a kormány a reszlovakizációra vonatkozó irányelveket csak 1947 márciusában fogadhatta el. (folytatjuk) Fotó: Gyökeres György A HÉT 11
