A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
GONDOLKODÓ Az egységes csehszlovák nemzet államfílozófiája ebben a soknemzetiségű államszerkezetben törvényszerűen hozta létre az ellenségképet, az oktalan gyűlölködést, amely felülről lefelé s alulról fölfelé egyaránt új és új hullámokban vetődött és vetődik a fölszínre Csehszlovákia hetvenéves történelme során. 1918 és 1938 között a dél-szlovákiai magyar etnikum földarabolásában, etnikai átrendezésében jól látható ez a felülről irányított folyamat, amely az ismert földreformtörvényben öltött testet. Drasztikusabb eszközei a "győzteseknek mindent szabad" erkölcsöket nélkülöző magatartásában sűrűsödött össze, s emelődött törvényerőre a Kassai Kormányprogramban. Mindez élt és él mind a mai napig, akár a búvópatak, elő-előtör, csodálatos módon mindig abban az időben, amikor politikai és gazdasági nehézségek mutatkoznak. S mivel ezen utóbbi jelenségek elég gyakoriak, ezekről elterelendő a figyelmet, kiengedik az "ellenségkép" szellemét a palackból. Ilyenkor aztán egy-egy "spontán" szerveződésű tömeggyűlésen hol a gázkamrába, hol a Dunán túlra küldenének bennünket. A cseheket meg persze — kímélendő szelídséggel, mert hát mégis csak rokon népről van szó — gyalog Prágába. (Češi peši do Prahy — mily szép jambusi sor, ugye?) Legutóbb — e sorokat január elején írom — a Független Szlovákiáért mozgalom pozsonyi gyűlésén ez volt a jelszó: "Elég volt Havelbóľ (Dosť bolo Havla!). Amikor az erőszak természetrajzain töpreng az ember az ilyen megmozdulások láttán, akkor önkéntelenül a történelem felé fordul, hogy kérdéseire választ kapjon. Ha ezt megteszi, sok minden érthetővé válik számára, mert ennek az országnak — Szlovákiának — a történelmében van egy olyan elhallgatott, ám nagyon figyelemre méltó szakasz, amely, hogy úgy mondjam, az európai gondolkodás szempontjából nem szalonképes. Ilyen elhallgatott szakasz a szlovákság második világháborús szerepe. Ha jól emlékszem, a Tiso vezette Szlovák Állam harmadikként üzent hadat a Szovjetuniónak. A szlovák hadsereg alakulatai részt vettek a keleti hadjáratban ugyanúgy, ahogy a magyar hadsereg is, s egyáltalán a magyarság. A háborút követően az újjáalakult Csehszlovákiában mi, magyarok valahányan háborús bűnösök lettünk, a szlovákok pedig győztes igazságtevők. Miroslav Kusý jegyzi meg nem kevés iróniával ezzel kapcsolatban: "A sznf-ben — most már így, kisbetűvel írva teszem hozzá én — a szlovákság legyőzetett — a németek által. A Szlovák Állam polgáraiként viszont az oroszok győzték le őket, s éppen a két negációból keletkezik a különös »pozitívum«, miszerint a Csehszlovák Köztársaságba való újbóli belépésükkel a II. világháború győztes országai közé kerültek. Ezt nevezik dialektikának!" E "dialektika" máig meglévő ténye ebben a társadalomban az az erőszakelvűség, amelynek mindennap tanúi vagyunk. GÁL SÁNDOR Kegyes hazugságok Végre: pihenj! Este van, az öbölháború kitörését követő első este. Csendesedőben a ház; a "kalandozások korát" élő fiamat belekönyörögtem végre az ágyba. Utánunk egy iskolai bombariadó, egy temetés, száz kilométer utazás... Jöhet megint a tévé, a CNN adása, életünk nagy kérdőjele: az Öböl. Óvatos, visszafogott derűlátás a képernyőn. Egyszercsak sírós-kérő hangon szólít gyermekem, és szipogva vallja be, hogy már megint fél egyedül lenni. 'Tudod, olyan rosszakat gondolok... Azt mondták, mindenütt vigyázni fognak a rendőrök meg a katonák, akkor hogy vihették be a bombát az iskolánkba az irakiak?! És mi lesz, ha mégis van bomba az iskolában, csak ma nem találták, és holnap robban fel?..." Ne félj, fiam, kezdem a megnyugtatását, a ti bombariadótoknak semmi köze nincs Irakhoz. Valaki rossz viccet csinált, talán egy gimis, aki nem akart iskolába menni, vagy valaki itt Pozsonyban azzal szórakozik, hogy naponta felhív egy iskolát... Tegnap a Bierut utcait, ma a Duna utcait, ábécé sorrendben halad a telefonbetyár. De mondhatom én a magamét, ha vele szemben olyan érvek állnak, hogy reggel, iskolába menet a fiúk repülőgépet láttak, amely piros csíkot húzott maga után, és az biztosan iraki gép volt... Irak messze van, mondom határozottan, de belül fonák érzésekkel: mert Irak egyáltalán nincs messze, és eszembe ötlik bolondos Kata ismerősöm, aki ősz óta Izraelbe készül. Hiába riogatják, próbálják lebeszélni barátai, rokonai, azt válaszolja nekik: ha háború lesz, teljesen mindegy, hogy egy-két héttel előbb éli meg, mint mi itt. Sajnos, nem biztos, hogy nem Katának van igaza... Borotvaélen láncol a világ. De fiamat azért nyugtatom: Irak olyan messze van, hogy onnan tankolás nélkül nem tud hozzánk elrepülni egy repcsi sem. Meg az is biztos, hogy a terroristák nem az iskolákat veszik célba! Fiam megnyugszik lassan, de a biztonság kedvéért még végigmondja, reméli, a bombariadókat azért nem veszik úgy a rendőrök, mint a kiskondás farkas-emlegetéseit vették harmadszorra a mesebeli falu lakói... És már fantáziái, hogy ha nagy lesz, miféle csodafegyverekkel fogja megakadályozni a háborúkat. Pedig hát: fegyver fegyver ellen — az a háború, fiam. Nénikém, akit temettünk, éppen akkora volt az első világháború kitörésekor, mint most a fiam. Átélt még egy nagy háborút azután is. Ez lenne a hosszú élet titka? Hallgatom a tévét, az esélylatolgatást, a találgatásokat, de nem hiszek abban, hogy Szaddam Husszein tényleg annyira tehetetlen, amilyennek látszik. Régóta nevetek már azokon a háborús filmeken, amelyekben az ellenfél primitív, együgyű, kettőig nem tud számolni... Reggelre aztán kiderül: lövette Izraelt. Lesz elég türelme a zsidóságnak, hogy elviselje, és ne üssön vissza? Ez lenne a sokat emlegetett iraki csodafegyver? Őszül a haj homlokom felett. De azért mosolygok. Ébresztem gyermekemet, iskolába indulunk. Szép a reggel, mondom neki, csak hideg nagyon. Talán mégis megjön a tél, s akkor majd szánkózhatunk nagyokat, még a hegyre is kimegyünk, meglátod! Egészen derűs hangulatban búcsúzunk az iskola előtt. De az ajtónyílásból még visszakérdez: — Biztos, hogy nem ma robban? Biztos, ne félj. Aztán összekacsintunk. Pedig hát: semmi nem biztos. N. Gy. R. A HÉT 5
