A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
LŐRINCZ KATÓ SZABADIDŐ Zsákutca 2. Hetekbe telt amíg Mari rászánta magát, hogy még egyszer megkísérli férje kibékítését. Egyik este kedvenc ételét főzte vacsorára, s hozzá bort is hozott a pincéből. A férfi az asztalnál nyugodtan viselkedett, de inkább csak a gyerekekkel beszélgetett az iskoláról, sporteredményekről. Úgy vitte a szót, hogy Mari ne tudjon a beszélgetésbe bekapcsolódni. Amikor a gyerekek aludni mentek, Mari befejezte konyhai tennivalóit, beült a nappaliba a férje mellé tévézni. Elhatározta, hogy nyugalmat erőszakol magára, s kivárja míg a férje kikapcsolja a tévét, és csak azután hozza szóba kettőjük dolgát. Tüntetőén nem látott hozzá az ágyazáshoz a nappaliban. Amikor vége lett a műsornak, megfogta férje kezét, és halkan beszélni kezdett hozzá. — Pista, vessünk véget ennek a "haragszom rádnak". Nem vagyunk már fiatalok, ne gyerekeskedjünk. Magam sem tudom, mi bújt belém azon a mulatságon. Talán az volt az oka, hogy évekig szinte ki se tettük a lábunkat hazulról, most meg egyszerre két mulatságban is voltunk. Nevetséges gyerekség volt, belátom. Felejtsük el és éljünk békességben. Már a gyerekek is észerevették, hogy valami nincs rendben közöttünk — mondta Mari, miközben minden szót lassan ejtett ki, mintha gyónna. Amikor elhallgatott, a férje egy ideig hagyta, hogy az asszony rajta tartsa a kezét, majd hirtelen ledobta magáról, és gúnyos mosollyal végigmérte Marit. — Hát így állunk nagysága — kezdte visszafojtott dühvei. — Szánom bánom bűnömet ... Csakhogy én nem vagyok pap, és nem oldozlak fel! Megbíztam benned és nem szolgáltam rá, hogy nevetségessé tégy. Ezt nem úszód meg olyan könnyen, te cafat! — kiáltotta most már villámló szemmel az öklét rázva, és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját. Mari a könnyeit nyelve megágyazott a nappaliban, és az éjszaka jó részét végigsírta. Nem értette férje viselkedését, és az éj sötétjében egyszerre mindent kilátástalannak és végtelenül nyomasztónak látott. Gondolatai végigpásztázták házasságuk húsz évét. Eszébe jutottak a kezdeti szép napok, és most úgy tűnik, hogy ezekből nagyon kevés volt. Mari ezen az éjszakán keservesen megsiratta magát és szürke hétköznapok végtelen sorából álló egész eddigi életét. Teltek a napok, miközben férje a felismerhetetlenségig megváltozott. Mindennap későn járt haza, és a ház körüü munkákat is elhanyagolta. De nem ez keserítette Marit, hanem férjének az elviselhetetlenségig fokozódó sértő bánásmódja. Legidősebb lányuk, Julika értetlenül nézte szülei megromlott viszonyát, és egy alkalommal megkérdezte az anyjától, hogy mi történt apuval? — Problémái vannak a gyárban — hazudta Mari, és ezzel a kislányt egy ideig megnyugtatta. Mari helyzete közben kibírhatatlanná vált. Férje minden alkalmat megragadott, hogy megalázza, és ezt szinte mindig a gyerekek előtt tette. Vesszőparipája lett Mari gyanúsítgatása. Az asszony döbbenten hallgatta ezeket a szinte eszelős állításokat. Tudta, hogy férjével dühkitöréskor nem tanácsos vitába szállni. A két kisebbik gyerek riadtan hallgatta az apa dühkitöréseit, de nem sokat értettek belőlük. Juli viszont, mintha ezeknek a jeleneteknek a hatására, kezdett elidegenedni az anyjától, pedig ő tudhatta a legjobban, hogy az anyja az utóbbi években szinte csak bevásárolni járt el hazulról. Mari zárkózottságának hálójában vergődött már több mint két hónapja, s a belső vívódások az arcán is nyomot hagytak. Gépiesen végezte a munkáját, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy beutazzon a közeli városba, ahol a férje dolgozott. Végül is halaszthatatlan bevásárlás miatt egy napon rászánta magát és a déli busszal beutazott. A hatórással akart hazamenni, mert akkor már kevesebb az utas. Délután a buszmegállóban álldogálva háta mögött egy férfihang köszönt rá barátságosan. Rögtön ráismert Ernő hangjára. Amikor megfordult, látta a férfi arcán a megdöbbenést. Utolsó találkozásuk óta Mari bizony jócskán megváltozott. — Rég nem láttam, csak nem volt beteg? — kezdte a férfi tapintatosan a beszélgetést. De jó is lenne ennek az embernek elmondani ártatlan flörtjük következményeit, mindent, ami legutolsó találkozásuk óta történt. Erről persze szó sem lehet, hisz hogyan is kezdene hozzá. Ráadásul soha sem voltak baráti viszonyban, hogy ilyen belső családi ügyről beszélhessen neki. Mari fejében száguldoztak a gondolatok, s közben megindult köztük a semmitmondó beszélgetés. — Nem voltam beteg, csak ilyenkor tavasszal sok munka van a fóliában, meg a kertben is — mondta Mari nem túlságosan meggyőzően. A férfi tekintete egyre jobban kutatta az arcát. — Mondja, mi történt Pistával? Alig köszön nekem. Sokszor majd megöl a szemével, de nem szól hozzám egy szót sem. Mi baja van velem? — kérdezte a férfi, s Mari érezte, hogy erre most válaszolni kell. — Tudja, mi amolyan magunknak való emberek módján éltünk évekig, és nem is tudom hogyan támadt Pistának az az ötlete, hogy bálba menjünk, ráadásul egy héttel később meg az üzemi mulatságra. Utána pedig a fejébe vette, hogy megcsaltam, és most pokollá teszi az életemet — ömlöttek hirtelen Mari szájából a szavak, s közben maga sem értette, hogyan lett képes mindezt ennek az embernek elmondani. — Csak nem rám féltékeny? — kérdezte a férfi döbbenten. — Én nagyon keveset járok emberek közé, s hozzánk sem járnak férfiak. A mulatságon a férjemen kívül szinte csak magával táncoltam. Azóta nem hisz nekem, s örökösen gyanúsítgat. — Beszéljek vele? — kérdezte a férfi. — Ez csak olaj lenne a tűzre. Meg-90 A HÉT