A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
SZABAÖiDŐ tudná, hogy találkoztunk, és senki sem győzné meg arról, hogy véletlenül futottunk össze itt a megállóban. — Nagyon sajnálom magát, Marika, és szeretnék segítem — mondta Ernő, és szavai őszintén csengtek. Közben beállt a busz, ők pedig felszálltak. Menetközben a férfi halkra fogva a hangját különböző ötleteket adott Marinak férje jobb belátásra bírására, de az asszony csak csóválta a fejét, mondván, hogy ezt már ő mind megpróbálta. A férfi ezután a saját házasságára terelte a szót. Elmondta, hogy évek óta nem értik meg egymást a feleségével, és csak a gyerekek miatt nem váltak el. — Tudja, én szeretem a társaságot, vidámságot, szívesen táncolok, a feleségem pedig, ha valahová velem jön, úgy viselkedik, mintha mindaz terhére lenne, ami nekem jólesik. Szinte mindenben más a véleményünk — panaszolta Ernő. — Szeretném, ha kibékülnének a férjével. Nagyon bánt, hogy miattam romlott meg a házasságuk — mondta a férfi, amikor a faluba érve leszálltak a buszról. Néhány lépést együtt tettek meg, de útjuk rövidesen kettévált. Mari megszaporázta lépteit, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. Közben hallotta, hogy valaki felgyorsított léptekkel halad mögötte, majd a léptek üteme lelassult és egyenletessé vált. Sokan szálltak le a buszról, bizonyára azok közül jön valaki mögötte — gondolta Mari. Az járt a fejében, amit az imént Ernő mondott a házasságáról. Gyenge vigasz a más baja, de elgondolkodtató, hogy húsz év után mivé válhat egy házasság. Ők Pistával az idén ünnepelnék a huszadik házassági évfordulójukat — röpködtek Mari fejében a gondolatok. Közben házuk kapujához ért. Hirtelen megszűnt a mögötte haladó léptek kopogása. Valaki megmarkolta a karját és hátrarántotta. A férje állt előtte villámló szemekkel. — Te ringyó, te szégyentelen! Bejársz utána a városba! Ott randevúztok! Te mocsok! — sziszegte a férfi s közben teljes erővel arculütötte. Mari ebben a pillanatban érezte, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor sem maradna mellette, ha térden állva könyörögne. Húsz év alatt egyszer sem ütötte meg. Ez az ember nem lehet normális, ébredt rá hirtelen, de nem tudta megállni szó nélkül ezt a megaláztatást. — Elment a jó eszed. Csak a mocskos fantáziádra hallgatsz. El sem tudod képzelni, hogy véletlenül találkoztam vele? A mulatság óta nem is láttam, és a többi gyanúsítgatásod is csak a beteg fantáziád szüleménye. Nem akad olyan ember, aki ilyesmiket elhinne rólam — modta Mari, és megvetően hátat fordítva a férjének, bement a kapun. A férfi egy ideig kint maradt. Bent a házban csend volt. A gyerekek még nem jöttek haza a különórákról, a kicsi pedig biztosan a szomszédban játszik — gondolta Mari, s a magára kényszerített higgadtsága csak most szűnt Viktor Bilenics Vlagyimir Nyikolenko — Kérjük a Rómába utazókat, hogy vessék alá magukat a vámvizsgálatnak! — hallatszott a hangszórókból. A turistacsoport tagjai fogták a bőröndjeiket, és hosszan kígyózó sorba álltak. Sztyepanics állt be a sorba utolsónak. Mikor végre rá került a sor, tisztességtudóan köhintett egyet, majd az alacsony pultra helyezte ódivatú, fából készült óriási kofferjét. A megerőltető emeléstől homlokát kiverte a veríték. A vámosok megdermedtek. A fakoffer üres palackokkal volt teletömve. — Hát ez mi? — kérdezte végül is a fővámos. — Beváltatlan palackok, uram — felelte nyugodtan Sztyepanics. — És hová repül? — kérdezte a másik vámos. — Hát Olaszországba, hová máshová? Csak nem akarnák tőlem, hogy olasz palackokkal, mondjuk Nagy-Britanniába repüljek. Hiszen ezek cinzánós palackok. Tudják, az olyan olasz ürmösbor. Nálunk a palackokat nem vásárolják vissza, nekem pedig már teli van velük az éléskamrám. Még másik bőröndöm is van. Mindnyájan a másik hatalmas bőrönd felé fordultak. — No és mást nem is visz? — Csak azt, ami rajtam van — magyarázta Sztyepanics. A vámosok tanakodni kezdtek. Sztyapanics csak szófoszlányokat hallott. — Biztosan a elmegyógyintézetből... De nincs jogunk elvenni tőle, csak megszámoljuk, hogy megegyezzen a vámnyilatkozattal. Még azt kérte Sztyepanics, hogy a bőröndjeit lássák el "Vigyázz! Törékeny!" címkékkel, s máris az egész turistacsoporttal együtt a mozgólépcsőkön beszállt az óriási ezüst lökhajtásos gépmadárba. Rómában aztán bejárt már vagy két utcát, s csodálkozva tapasztalta, hogy üvegvisszaváltás sehol sincs. Sztyepanics tehát megállított egy olasz férfit e szavakkal: — Aggyisten, szinyór! Hol van itt a... palackó visszaváltó? Az olasz férfi természetesen az ilyen olasz beszédet nem értette, csak momeg. Egész testében remegni kezdett. Bement a fürdőszobába, kulcsra zárta az ajtót, és kitört belőle a zokogás. — Nem bírom tovább, nem bírom tovább — lüktetett az agya. Kint csapódott az ajtó. Megjöttek a lányok. Még egy ajtócsapódás. A férje beszél a gyerekekhez. (Folytatjuk) solygott és meg akarta ölelni Sztyepanicsot. Akkor Sztyepanics kinyitotta az egyik bőröndöt. — Ó, Cinzano! — kiáltott fel az olasz. — Kitaláltad — dicsérte meg őt Sztyepanics jókedvűen. — Most pedig mutasd meg nekem, hol van a... palackó visszaváltó! Az olasz barátságosan vállonveregette őt, felkapta a bőröndöket, és egy parkoló teherautó felé futott velük. Sokáig haladtak. Sztyepanics útközben azt számolgaatta, mennyit kap majd egy üvegért. Nálunk húsz kopejkát adnak egy literes üvegért. Közben a város szélére érkeztek, sokáig keringtek a külvárosban, míg végül megálltak egy kihalt, sima felületű terepen, Sztyepanics kiszállt az autóból — és kővé dermedt. Az egész terep, amíg a szem ellátott, üres palackokkal volt tele. "Egek! Hiszen ez egy szeméttelep! — gondolta magában. — Ezek a nyavalyás kapitalisták csak úgy egyszerűen eldobják az üvegeket! Ekkora pazarlás! Ilyen értékek hevernek itt kihasználatlanul!" Könnyek tódultak a szemébe. A jókedvű olasz közben már ki is szórta az üvegeket egy rakásra. — Azt már nem! — háborgott Sztyepanics. — Ekkora pazarlást én nem engedek! És ha nálunk egyszer mégis visszaváltják ezeket az üvegeket? Inkább várok! Az olasz segített Sztyepanicsnak visszarakni az üvegeket a bőröndökbe, s máris indultak visszafelé. Amikor Sztyepanics a szálloda előtt lerakta a bőröndjeit, az olasz a gépkocsi ülése alá nyúlt és kivett onnan egy félig töltött Cinzánós üveget. A maradékot a járdára öntötte, s a palackot őszinte tisztelettel nyújtotta át Sztyepanicsnak a gyűjteményébe. Sztyepanics figyelmesen megnézte az ajándékot, megtapogatta, majd nemet intett a fejével: — Ezt nem veszem el. A nyaka kicsorbult. De azért zsebrevágta, elbúcsúzott az olasztól, s belépett bőröndjeivel együtt a szálló lengőajtaján. Sági Tóth Tibor fordítása _________________ A HÉT at CINZANO
