A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-04 / 1. szám

ÉLŐ MÚLT

Halálos kardpárbaj Kisfaludon

(1730. május 6.)

RONCSOL LÁSZLÓ

1.

1989 tavaszán egy vaskos dokumentum-válogatáson dolgoztam. Ez a könyv Diósförgepatony s a hozzá erősebb történelmi szálakkal kötődő csallóközi falvak históriáját lenne hivatott hitelesen, szórakoztatón és országos összefüggéseiben is megmutatni. Az utóbbi két követelmény, tudniillik a szórakoztatás, illetve az átfogóbb korrajz és persze a légkörteremtés igénye vezérelt, midőn Bél Mátyás Notitia Hungáriáé novae (Bécs, 1735) c. munkájának Pozsony vármegyével foglalkozó kötetéből egy fejezet egyik részletét antológiámba illesztettem. Bél a munkájában külön figyelmet szentelt a Pozsony vármegyét benépesítő három nemzetrész, a magyar, a német és a szlovák etnikum jellemzésének, s akkor még csak nem is gyaníthattam, hogy elbeszélése, mely a csallóközi magyarok ízes-színes leírásából könyvembe került, elsődleges célomnak, az ismeretközvetítés óhajának is meg fog felelni. Sem Bél szövegében, sem a mű gyér utólagos jegyzetei közt nem találtam erre való utalást, s az a legvalószínűbb, hogy az utókor megfeledkezett történetének hiteles forrásáról vagy történelmi hátteréről.

Barokk szerzőnk, aki Pozsonyban élt, tarkán, mozgalmasan, hitelesen és jól érezhető szeretettel írta le a csallóközi magyarok alkatát, nyelvét, magasan fejlett beszédkultúráját és műveltségszomját, majd egy véres históriát is odaiktatott, mely szerinte jellemüket volna hivatott megvilágítani. A bennünket szorosan érdeklő szövegrész, Tárnái Andor fordításában, így szól:

"...Testalkatuk zömök, inkább alacsonyabbak, mint magasak, legnagyobbrészt kék szeműek, arcuk napbarnított, erejük féktelen és a mezei munka viselésére termett. Egymás között élnek, emiatt elég békésen. De ha valami sérelem éri őket, szeretik elleplezni, míg a bosszúra alkalom

adódik; egyesek kapva kapnak rajta, mások akkor élnek vele, ha lehet. Ebben az évben, amikor ezeket írjuk, olyan esett meg, ami ritkán fordul elő. Két rokon férfi, az egyik idősebb és gazdagabb, a másik fiatalabb és nagyon hasonló Terentius Thrasójához, véletlenül egy fogadóba tért be jókedvében, mégpedig Thraso, a magyar nemesek szokása szerint karddal, a másik nélküle. Alig ültek asztalhoz, mikor Thraso kardot rántott, erre-arra csapkodott vele, és rokonát igazságtalanul szidalmazni kezdte. Észrevette az öreg a másik meggondolatlanságát, és hogy csillapodjék le, türelmesen kérte az, aki soha ellenséget nem látott. »Mit, hát gyáva vénasszonynak tartasz? Ha férfi vagy, állj ki velem!« Vonakodik a másik, és kéri az embert, aki közeli rokona, hogy térjen eszére, s rákiált az ellenszegülőre. Akkor ez kardlappal háton suhintja a figyelmeztetőjét, és a csapást többször megismétli. Még mindig fékezte magát Davus, és nyomatékosan kérte a fiatalembert, hogy hagyja abba a bolono

rr. mc t

iefjnvnfx _

jP _

8£. X<£jh> <

tKvilcnfc. ye***'*

/ fir* ’ .

£* JZ;

fJZzU. O

vHrrrnc, /

n

« , nun f tfej.'f

fičA*y

L+lk+l fieme.i'&C.i

A-fót* -/».»i i-e-tfwtí. i -o í rVii c .Ta<tÁ-Á

Cv \ /? .

2?— ‘ »2/A-V* r

.f* “KirO* Ĺ,!nr^Ci«-h'inm

ty* ŕitvO é-} atrntľ* .i

H

c- ; Á»-yZAC&űth **£ ŕŕi.YC ■ a

C+Š2A- y J K 2 (&• (Xžo. tt-in&yk _

O-'I i V<K . ?

~r nyylc *+* iZ vdi C-íkŕt^yr* dwU-fi ,

F-ZL ? £ 'jjcL *'*+** ‘

L čí -r

<i - ~

dozást. Annyira azonban nem ment, hogy tetézze a verést és a szidalmakat. Azután a párbajra kihívó fél a legrosszabbal fenyegette meg, ha gyorsan nem jelenik meg fegyveresen. Ettől elvesztette türelmét a béketűrő öreg. Hazasiet tehát, veszi a kardját, kiáll Thrasóval, ismétli kérését, hogy hagyjon föl szándékával. Amaz azonban kardlappal ismét elveri Davus hátát, mint aki nem meri vállalni a férfias kiállást. Ahogy aztán Davus kihúzta a kardját,

THRASÓNAK FEJE HULL A CSAPÁSTÓL.

Előbb dőlt porba a fejétől megfosztott test, mint hogy a nézők a kirántott kardot észrevehették volna. Ebből ítélni tud az ember a szigetiek jelleméről. Társaságon kívül ugyanis komolyak, csaknem komorak, vidámak, ha megittasodtak; hajlamosak azonban a veszekedésre is, ha nincsen senki, akinek tekintélyétől félnek. El lehet mondani, hogy különösen a földművelésre termettek, nagy gondot viselnek megszerzett földjükre. Szépnek tartják, hogy a legtiszteletreméitóbb foglalkozás köti le őket..."

Megvallom, hitel dolgában erős fenntartásokkal méregettem a történetet. Bél Mátyás idején a hírek lassan jártak, s az embernek mai tapasztalatai szerint is arra kell gondolnia, hogy két bocskoros nemes valamelyik csallóközi fogadóban összeszólalkozott, esetleg egy-két pofon is elcsattant, s míg az esemény kósza híre mezítláb, bocskorban, csizmásán, vasalt lópatákon és zötyögős szekérutakon Pozsonyba ért, az ügy nemesi kardpárbajjá magasztosulhatott. A fámát aztán szerzőnk barokkosán tovább duzzasztotta, föitupírozta, s így nyújtotta át nyájas parókás olvasóinak.

Nos, kedves kortársam elképzelheti, mennyire meglepődtem, amikor a volt Pozsony megyei Levéltárban (Štátny oblastný archív Bratislava) a