A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
Miért szeretem az anyanyelvemet? A pályamunkák közlését számozzuk. így könnyítjük meg döntésüket az Olvasói díj odaítélésében. Kérjük Önöket, hogy a pályamunkák közlésének befejezése után sorszám szerint jelöljék meg a legjobbnak tartott írást, és azonnal küldjék el a szerkesztőségünk címére. 14. Tényleg, miért. Nyilván nem azért, mert illik vagy kell, hanem rendkívül szoros érzelmi kötődés miatt. Meglepve veszem tudomásul, hogy a fenti kérdést még sohasem tettem fel magamnak. Ennek csak az lehet az oka, hogy anyanyelvem szeretete annyira magától értetődő és olyan természetes számomra, hogy eszembe sem jutott ezzel a témával mélyrehatóan foglalkozni. Előre kell bocsátanom, hogy erről a kérdésről valójában nem lehet tárgyilagosan és minden elfogódottság nélkül beszélni, mert ilyenkor nem az értelem, hanem inkább az érzelem, no meg az érzelgősség vezérli gondolatainkat. Hogy érzelmeinket mennyire nehéz szavakba foglalni, azt mindannyian tudjuk. S hogy mégis, miért szeretem az anyanyelvemet? Egyszerűen azért, mert általa lettem az, aki vagyok. Elválaszthatatlanul hozzám tartozik, hűséges társam, állandó támaszom. Bármit csinálok, mindig velem van, még ha akarnám se tudnám elfelejteni. Készségesen a segítségemre siet, ha kell; nélküle nem tudom elképzelni az életemet. Még alvás közben sem hagy nyugton, beférkőzik tudatom legmélyebb rétegeibe is, hogy pókként szője át fátyolos álmaimat. Mi ez, ha nem a teljes összefonódás? Nem tudom, más hogy van ezzel, én a lehető legnagyobb elfogultsággal állíthatom, hogy számomra a világ legszebb nyelve a magyar nyelv: az anyanyelvem. Csinszka, Ady felesége, igen találóan, így ír nyelvünkről:"Testvériden nép, szerencsétlen fényűzésével a nyelvnek, amit rajtunk kívül ezen a világon senki se beszél." Nos, ezen a sajátosan egyedi, a körülöttünk élő népek nyelvétől merőben eltérő, sokszínű, változatos nyelven kezdtem el érzékelni, felfedezni a világot, s ez meghatározta egész további életemet. Mivel szüleim magyarok, így már születésem pillanatában eldőlt az én nemzetiségem is. Magyarnak születtem Csehszlovákiában. Egyébként szülőhelyem pár méterre található a csehszlovák-magyar határtól és nyolcvanhat kilométerre Budapesttől. A tigris nem tehet arról, hogy csíkosnak született. Nemzetiségem puszta ténye adott, s ezen a tényen nem változtathat semmilyen körülmény, semmiféle érdek. Magyarságom terhét egész életemen át cipelnem kell. És én ezt az édes — vagy inkább édes-bús — terhet boldogan hordom immár 28 éve. Büszke vagyok arra, hogy egy nyelven beszélek Vörösmarty Mihállyal, Petőfi Sándorral, Arany Jánossal, Ady Endrével, Móricz Zsigmonddal, József Attilával, Illyés Gyulával, Kodály Zoltánnal, Weörös Sándorral, Sütő Andrással és még hosszasan sorolhatnám azok nevét, akiknek alkotásai az anyanyelv bővizű forrását jelentik számomra. Ebből a forrásból nap mint nap meríthetek kedvem szerint, ez ad erőt drágakő-anyanyelvem örökös csiszolásához. Nem vitás, hogy nekünk itt a "végeken” jóval nagyobb elszántságra és kitartásra van szükségünk édes anyanyelvűnk ápolásához, mint az anyaországban élő magyaroknak, hiszen itt már születésünkkor megkezdődik anyanyelvűnk háttérbe szorítása azzal, hogy nevünket nem anyakönyvezik magyar nyelven. És ez csak a kezdet! Hogy anyanyelvemet rajongva szeretem, ahhoz nagyban hozzájárultak eszmélésem hajnalán a magyar népmesék, népdalok és első irodalmi élményeim: az Anyám tyúkja, Arany Lacinak, a János vitéz, a Toldi, József Attila bűbájos Altatója, valamint a zseniális költőóriás, a nyelv zsonglőrje, Weörös Sándor, játékossággal és zeneiséggel megáldott versei. Talán érdekes, hogy anyaként is ugyanezekkel az irodalmi gyöngyszemekkel igyekszem gyermekeimet bevezetni a magyar irodalom mesésen gazdag tárházába, s csak remélhetem, hogy majdan ők is hasonló módon formálják utódaik irodalmi ízlését. Az a magyar ajkú gyerek, aki — idétlen képregények helyett — Petőfi Sándor, Arany János, Zelk Zoltán, Tamkó Sirató Károly, Veörös Sándor, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és más kiválóságok versein nő fel, bizonyára szívügyének tekinti majd felnőttként is anyanyelve ápolását, gondozását, a fel-felbukkanó "gaz" gyomlálását. Bizony, néha aggodalommal tölt el az az igénytelenség, amely köznyelvünk elsivárosodásához, mi több, elzülléséhez vezet. S hogy mi aggaszt még? Például az, hogy sok csehszlovákiai magyar szülő úgy akar jóhiszeműen — de szerintem szűklátókörűén — segíteni gyermekén, hogy szlovák iskolába íratja. így jobban bízik gyermeke érvényesülésében. Én viszont hálával tartozom szüleimnek azért, amiért egyedül a szívükre hallgatva, drága anyanyelvemen taníttattak. Biztos, hogy így több feladat hárult rám, mint a velem egykorú szlovák iskolába járó gyerekekre, hiszen az anyanyelvemen is és az ország nyelvén is el kellett sajátítanom a tananyagot. De ez a többletmunka mindenképp megérte! Igaz, hogy az egyetemre nem vettek fel (s ez míg élek, fájni fog), de magyar iskolába járva módomban állt megismerni anyanyelvem helyesírási szabályait, nyelvtanát, az egyetemes magyar irodalom, tudomány, művészet és kultúra jeles alakjait és alkotásait, no meg persze a történelmet (!) — magyar szemmel is nézve. Ezen ismeretek pótolhatatlan tartozékai személyiségemnek, nélkülük jóval szegényesebb lenne életem. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy a magyar nyelv nem világnyelv, tehát más nyelvek és kultúrák megismerése egyenesen létérdekünk. Az idegen nyelvek tanulása többek között arra is jó, hogy az állandó összehasonlítás és viszonyítás révén, anyanyelvűnk eredetét, szerkezetét és szókincsét még jobban megismerjük. Az anyanyelv és az általa szerzett tudás olyan kincs, amelyet nem lehet elrabolni. Sok mindent meg lehet tiltani az embernek, de az anyanyelven születő gondolat szabad szárnyalását nem akadályozhatja meg senki. Megrázó és egyben megható is volt hallani, hogy a szerencsétlen sorsú erdélyi magyarságnak
