A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
az alapvető élelmiszerek hiányánál is jobban fájt a szellemi táplálék, a magyar (országi) sajtótermékek hiánya. Ez is bizonyítja, hogy az anyanyelvet a legszörnyűbb elnyomás hatására sem lehet elfelejteni, eldobni vagy levetkőzni. Ha ezt az erőszak lehetővé tenné, elveszne a nemzet is, hiszen tudjuk, hogy elsősorban NYELVÉBEN él a nemzet. A legkevesebb, amit én, a kisember, anyanyelvemért és nemzetemért tehetek, hogy megfogadom Fábry Zoltán bölcs tanácsát: "Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója!" Senki más itt ezen a tájon helyetted ezt el nem végezheti: tiszted ez mától, a legnehezebb, de a legszebb is. A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztaságáért te vagy a felelős." Felnőtt kategória Jelige: A hűség nyelve 15. Vannak az életben olyan nagy érzések, amelyek könnyet fakasztanak szemünkből, és olyan egyedülállók, hogy még egyszer talán nem is történhetnek meg. (Például az első gyerek megszületése stb.) Különös érzésekből írom le, ami az anyanyelvemhez kapcsolódik. Egy kis magyar faluban születtem. Kisvárosban (Rozsnyón) nőttem fel. Visszakerültem kis szülőfalumba mint fiatalasszony. Mivel magyar iskolába jártam, szlovákul nem tudtam, nem is volt alkalmam megtanulni. A tanfolyam nem sokat ért. A család lefoglalt, jött a két gyerek, lakásprobléma. Hozzáfogtunk építkezni egy keresetből. Nem voltunk nagyigényűek, és örültünk, hogy hat év után be tudtunk költözni a még mindig nem kész lakásba. Soha nem jártunk kirándulni, és pláne külföldre gondolni se mertünk. Magyarországra se kívánkoztunk, rokonaink nincsenek ott, nem volt, ami vonzott volna. Máskülönben mi megszoktuk a mi szlovák hazánkat. Meg voltunk elégedve. Valahogy elboldogultunk a mi hibás nyelvtudásunkkal, ha nehezen is. Történt egyszer, hogy férjemnek felkínáltak egy négy napos szakszervezeti kirándulást Magyarországra, mindkettőnk részére. Ezt bizony már nem utasítottuk vissza. Csak a gyerekek problémáját kellett megoldani. Hogy éppen Magyarba megyünk? Vagy Pestre? Nekünk ez nemigen számított különösebben, hiszen itthon se voltunk nagyobb FILM Andrzej Wajda: A márványember Agnieszka, a frissen diplomázott filmrendezőnő fejébe veszi, hogy filmet forgat az ötvenes évekről. Felettesei — mintha félnének a filmes "visszapillantástól" — kisebb-nagyobb akadályokat gördítenek az útjába. Agnieszka azonban tántoríthatatlan. Kutatómunkája során, korabeli dokumentumfilmek és raktárakban porosodó egyéb rekvizitumok között ráakad Mateusz Birkutra, az egykori sztahanovistára. Az ő sorsa, a hős sztahanovista felemelkedése, tündöklése és bukása még alaposabb vizsgálódásra készteti az ambiciózus rendezőnőt. Ez nagyjából Wajda "A márványember" c. filmjének a szüzséje. Az eddig csak hírből ismert alkotás természetesen többről szól; nevezetesen arról, kik és milyen eszközökkel teremtették meg a fényes szellők korában az új embereszményt, a sztahanovistát. Persze manapság már — a rendszerváltás után — más a film "levegője", már képzeteket kelt, mint 1976-ban a film készítése idején. A kulisszatitkok sem keltenek bennünk különösebb indulatokat, legfeljebb szarkasztikus mosollyal nyugtázzuk a szocialista embertípus, vagy mondjuk így: a sztálini "Übermensch" életrekeltésének gyermekded kísérleteit. Mi, későbbi generációk tulajdonképpen már nem is értjük, hogy gondolhatták komolyan érdeslelkű, tompaagyú párttitkárok ennek városban. Ahogy átmentünk a határon, csak akkor ért minket nagy meglepetés. Mi nemcsak az embereket és városokat nem ismertük addig a sok gondtól és munkától, hanem saját magunkat sem ismertük. Ahogy az autóbusz lelassult az első faluban és megláttam a magyar feliratokat és a mosolygó, integető asszonyokat, és hallottam a magyar beszédet, én úgy éreztem, mintha nagyonnagyon messziről megérkeztem volna haza. Olyan különös érzésem volt, amit nem is tudok leírni. Szemem könnybe borult, és csak szorongattuk egymás kezét szótlanul. Ahogy törölgettem a szememet, a férjem nem kérdezett semmit, úgy utaztunk szótlanul egyet gondolva. Életemben ez volt a legcsodálatosabb kirándulás. A szép magyar beszéd hallatára egészen otthon éreztem magaaz új "lombikembernek" a megteremtését. Hiszen nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint az emberi természet, a lélek átformálására! És milyen lett volna az általuk elképzelt új embereszmény? E rendkívüli lény legfőbb ismérve a Párt iránti hűség lett volna, életeleme a munka, a beszolgáltatás, kedvenc időtöltése a mindenhol megbúvó osztályellenség felkutatása. Wajda ebben a filmjében nemcsak a hatalommal megalkuvó értelmiségiek felelősségére mutat rá, hanem arra is, hogy milyen vékony, milyen áttetsző volt a hazugságmáz azokon az eszméken, melyek mindannyiunk sorsát meghatározták. Öt évvel később, 1981-ben Wajda "Vasember" címmel elkészítette "A márványember" folytatását. (A Magyar Televízió a múlt év végén mindkettőt sugározta). Ebben a filmben már egészen friss látleletet kapunk a lengyel társadalomban zajló változásokról, s a legnagyobb "tettről", a szabad szakszervezetek megalakulásáról. Az időpont emlékezetes, ekkor már 1980-at írunk. A második rész főszereplője ismét Agnieszka, aki ezúttal a "márványember" fiának sorsát kíséri figyelemmel. Wajda dokumentumszerűen, az eseményeket közelről figyelő szemtanú hitelességével tárja fel a lengyel szocializmus agonizálásának pillanatát. Azt a történelmi pillanatot, amikor — a Szolidaritás létrejöttével — Kelet-Európa sötét egén egy reménykeltő fénysugás tört elő. A világhírű rendező a két "ember"-filmjével már akkor, a 80-as évek elején üdvözölte és megörökítette a fénysugarat. LENDVAY TIBOR mat. Este a Gellérthegy, a hófehér Szabadságszobor, a csillagos éjszakában és lent a város gyönyörű fénytengerében; csak hullottak a könnyeim. Szinte repültem a boldogságtól, hogy mi itt lehetünk a mieink között. Mindenkit rokonnak éreztem. Azóta már többször megengedhettem magamnak a kirándulást, itthon és Magyarországra is, de az elsőt még most is, harminc év után is úgy átélem, ahogy akkor történt. Úgy gondolom, azért érdemli meg kis történetem, hogy leírjam, mert én ezt nagyon szeretem elmondani mindenkinek, és még most is kicsalta a könnyeimet, ahogy leírtam. Felnőtt kategória SZAPPANOS JOLÁN Rozsnyó A HÉT 19
