A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
l-liteh és tévhiten A Hét tavalyi 49. számában A totális elutasítás veszélyei címmel egy írás jelent meg Duba Gyula tollából, amely több fontos, az országunkban 1989-ig fennállott "létező szocializmus" néhány jellemzőjének értékelésére tesz vázlatos kísérletet ama hír ürügyén, hogy az albán kommunista rendszer egyik (volt) jeles írója politikai menedékjogot kért Franciaországban. Tekintettel arra, hogy az írás egynémely következtetésével nem értek egyet, e vitacikk megírása mellett döntöttem, annak érdekében, hogy megpróbáljak közösségi gondolkodásunk tisztázásához némileg hozzájárulni. Az említett írásban ugyanis több helyen tipikus ötvenes évekbeli nézőpontot vélek felfedezni, néhol bizonyos csúsztatásokat is, amelyek, úgy gondolom, közgondolkodásunk torzulását eredményeznék inkább, mint annyira kívánatos tisztulását. Mielőtt a problémák taglalásához hozzákezdenék, két mondatot fontosnak tartok ide leírtni. Az első: Duba Gyula személyét és munkásságát is tisztelem, csupán A totális elutasítás veszélyei című írásának egyes következtetéseivel nem értek egyet. A második: a saját véleményemet sem érzem az egyedüli igaznak és megfellebbezhetetlennek, az csupán más és eltérő, mint a Duba Gyuláé; ezért ajánlom az eredeti írás áttanulmányozását — már csak az érthetőség fokozása érdekében is -, s utána döntsön a tisztelt Olvasó, melyik véleményből mit fogad el és mit nem. Egyetértek Duba Gyulával abban, hogy a totális elutasítás, a társadalmi folyamatok csak fehér-feketében látása (láttatása) egyoldalú és veszélyes lehet. Egyáltalán, akkor lennék a legboldogabb, ha azt a szót, hogy totális, a jövőben teljességgel száműzhetnénk a szótárunkból; ezt tartom ugyanis az egyik legembertelenebb szónak. Távol áll tőlem az is, hogy a jelenkori társadalmi viszonyok és folyamatok kritikátlan védelmezőjeként lépjek itt fel. A véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy társadalmunk jelenleg ott téblábol valahol a múltból itt maradt bigott totalizmus, a lehangoló balkanizálódás és némi Európába vágyódás között. A jövőt illetően nem merek tippelni. Most viszont már a kifogásaim következnek. "Négy évtizede a szocialistának induló társadalom... céljainak megfelelően módosította a történelmet..."Úgy gondolom, a történelmet nem lehet módosítani, csak eltorzítani, pontosabban tendenciózusan magyarázni, esetleg így próbálni meg értelmezni. Azt hiszem, -ez utóbbi történt, s hogy a történelmet nem lehet módosítani, éppen az bizonyítja a legfényesebben, hogy mint objektum, simán túlélte az elmúlt negyven évet. "A (szocialista) elmélet a tudomány korszerű világképére támaszkodott..." Ha ezt az állítást a volt létező szocializmusra értelmezzük, azt kell mondanunk, ilyet valóban csak a brosúrák és a marxista tankönyvek állítanak. Idézzem Joszif Visszarionovics és a szárnysegédei 'tudományos" állításait a kibernetikáról, genetikáról, szociológiáról? S ha magára a létező szocializmust magyarázó marxista ideológiára vonatkoztatjuk az állítást, azt kell mondanunk, hogy az — főleg a második világháború után - távolról sem ütötte meg a tudományossággal szemben állítható követelményeket. Durván felrúgta ugyanis a hipotézis - elmélet - gyakorlat (kísérlet) - kiértékelés — korrekció algoritmust, amely a tudományosság nemzetközileg elismert mércéje. S hogy teljesen tiszta legyen a kép, hadd mondjam el, hogy a fenti mondatot Bibó Istvántól idéztem (aki ezt - jellemzően — 1956 nagy megtapasztalása után mondta ki). "... a szocialistának induló társadalom a múlt diktatórikus tagadásával kezdte építeni jövőjét... adandó alkalommal a rendszer repedésein feltörtek a múlt elfojtott elemei, mintegy figyelmeztetve, hogy az ember létében a totális elutasítás gesztusa eredménytelen." Amit az írás a totális elutasításról állít, azzal, mint már fent is jeleztem, egyetértek. Ám a gondolat egészét illetően talán célirányosabb volna egyenesen fogalmazni. Mind 1948 előtt, mind utána létezett itt egy realitás, amelyre ideológiai okokból megpróbáltak egy hazugsághálót ráerőszakolni. Ez nem sikerült, nem sikerülhetett, s a hazugságnak előbb-utóbb feslenie, majd tűnnie kellett. Az idézett gondolat ugyanis implicite azt a lehetőséget is sugallja, hogy ha a rendszernek nem lettek volna repedései (tehát tökéletesebb lett volna a diktatúra, amely, mint említettem, hazugságra épült), jobban, tovább elvegetálgathatott volna. Ez talán egy látszólagos részigazság, de a dolog lényegét érintve fatális tévedés. "A politika kényszere — a hatalom — viszont a tiltásra, az elutasításra épül. Ezzel kezdődik a politika - bizonyos értelemben vett- életellenessége?" E két mondatról bővebben kellene szólni, ráadásul igazukban a szerző sem biztos, hiszen kérdőjelet tesz a második mondat után. Részletesebb elemzésre itt nincs mód; csak annyit említek meg, hogy ez ismét egy sarkított vélemény, s ha visszakérdezhetek: ha egy működő demokráciában a társadalom szabad és titkos választásokon újraválasztja vezetőit - vagyis politikusait -, mennyiben nevezhető ez a politika, amit képviselnek és művelnek, életellenesnek? Mennyiben épül az olyan politika tiltásra és elutasításra? "A novemberi forradalmi változások után kibontakozó mozgalmak — pártok - egyértelműen és szükségszerűen a negyven évnyi múlt teljes elutasítására épültek és építettek... A politikai harc természetéből következik, hogy az ellenfelet - négy évtized társadalmi gyakor-
