A Hét 1990/2 (35. évolyam, 27-52. szám)

1990-12-14 / 50. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma ESTERHÁZY JÁNOS emlékére 33 éve, 1957 márciusában, sok börtön közül az utolsóban — Mirovban — mártírhalált halt Esterházy János. Kimagasló alakja volt a szlo­vákiai magyarság két világháború közti idő­szakának. — A fiatalabb generáció tagjai bizony nevét sem hallhatták. 45 éve tartóztatták le — akkor, amikor felkereste Gustáv Husákot és a magyarokat ért sérelmekre kért orvoslást; til­takozott a magyarellenes intézkedések miatt. A Szovjetunióba hurcolják, odahaza távollété­ben kötél általi halálra ítélik, 47-ben. A vád a köztársaság szétverése, a fasizmus kiszolgálá­sa, azt az embert vádolják ezzel, aki a mün­cheni döntés után nyugalomra szólít fel a fasizmus kiszolgálása ellen, aki a szlovák parlamentben, 1942-ben, egyedül nem sza­vazza meg a zsidó törvényt! Utolsó kérése az volt, hogy szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén haljon meg. Kérését nem teljesítik. Kortársai, ránk maradt beszédei, írásai azt bizonyítják, hogy felkészült politikus, jó diplo­mata, a kulturális élet fáradhatatlan szervező­je volt Életművét — hiszen az szellemi öröksé­günk része — ideje megismernünk. Ezt szol­gálta a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Csemadok Dunaszerdahelyi Járási Választmá­nya által szervezett Esterházy János emlék- műsor, melyen a hazai magyar kulturális, társadalmi és politikai élet képviselői is megje­lentek. Tisztelegni annak az embernek az emléke előtt, aki „elhagyhatta volna országát, s külföldről, biztonságból nézhette volna a háborút követő szomorú évek eseményeit, azt a tragédiát, ami a Csehszlovákiában élő ma­gyarság életében ekkor lezajlott. Esterhazy János eletut/arol, munkásságáról Molnár Imre beszélt Nem mehetek el— mondotta, nem hagyha­tom el magyarjaimat S egyedül maradva, magára vállalt elképzelhetetlen kínokat, éhe­zést fázást, ■ halált Tudomásunk van róla, hogy mindezt mégis derűsen viselte, s szenve­déseit felajánlotta egyrészt hozzátartozóiért, másrészt nagyobb családjáért, a felvidéki ma­gyarságért " (Részlet Esterházy Alice leveléből, melyet az emlékünnepség résztvevőihez kül­dött.) Az ünnepségen jelen volt a Magyar Köztár­saság pozsonyi főkonzulja, a Rákóczi Szövet­ség és a Vallenberg Bizottság képviselője is. Esterházy János életútját munkásságát Mol­nár Imre ismertette az emlékünnepségen megjelent szépszámú közönséggel. Az esemé­nyekhez tartozik, hogy a Történelmi Igazságté­tel Bizottság levéllel fordult Havel köztársasági elnökhöz — Esterházy János és igazságtalanul elítélt társai rehabilitációját kérve. (görföl) Gyökeres György felvétele ESTERHÁZY JÁNOS: Ha a magyar és a szlovák egymás ellen fordul, annak mind a kettő kárát vallja (Részlet) A rendkívüli mozgalmasságú forradalmi jelenségek között vált önállóvá Szlová­kia. Az itteni magyarság nevében rög­tön teljes nyíltsággal és őszinteséggel jelentkeztem konstruktív munkára. Saj­nos a legteljesebb jóakaratunkat, úgy látszik, egyes tényezők vagy meg nem értették, vagy félreértették, mert nem tudom magamnak másképp megma­gyarázni azt, hogy helyzetünk itt márci­us óta minden tekintetben lényegesen rosszabbodott. Elég rámutatnom arra, hogy Szlovákia önállóságának elérése óta megtiltották az Új Hírek megjelené­sét, megtiltották az SZMKE működését, a gyüléstilalom továbbra is tart. Ehhez még hozzájárul az is, hogy nagy fontos­ságú beadványaink hónapok óta hever­nek elintézetlenül, pedig ezek a bead­ványok tisztán szociális és kulturális kérdésekre vonatkoznak. A legutóbb a nyugdíjak ki nem fizetése érintette a legsúlyosabban a magyar családok nagy tömegét, pedig ezeknek a csekély nyugdíjuk volt az egyetlen megélhetési forrásuk. Mindezekhez hozzájárult az a sajnálatos tény, hogy a Hlinka-gárda egyes tagjai igen sok esetben saját szakállukra, minden jogi alapot nélkü­lözve elfogták embereinket és azokat börtönbe juttatták. Ezek az utóbbi je­lenségek gondolkodóba ejtették az itte­ni kormányférfiakat is, mert azokat semmiképp sem lehet megmagyarázni az államalakulás kezdeti nehézségeivel. (...) A szlovákiai magyarság teljes egé­szében mindig lojálisán viselkedett a szlovák állam iránt. Ennek legjobb bizo­nyítéka az, hogy egyetlenegy országos vagy helyi viszonylatban lévő vezető vagy nem vezető párttagunk ellen a mai napig a fennálló törvények alapján eljá­rás nem indult, s hogy miért nem indult, erre egyszerű a válasz: mert nem volt ok rá. (...) Annak, hogy bárki bárhol is öntuda­tosan vallja magát magyarnak, szlovák­nak vagy németnek, nem szabad maga után vonnia azt, hogy ebből akár egy egyénnek, akár a népcsoportnak bármi­nemű hátránya szármázhassák. Ha itt Szlovákia területén egy ultraso- viniszta szlovák úgy véli önálló hazájá­nak érdekeit legjobban szolgálni, hogy a nyitrai. pozsonyi, eperjesi vagy besz­tercebányai magyarnak a pártjel vényét leszakítja vagy őt nemzeti érzésében provokálólag sérti, úgy ez az ultrasovi- niszta szlovák épp úgy árt hazájának, mint ahogyan árt az a magyarországi ultrasoviniszta magyar, aki akár szóval, akár tettel igyekszik a magyarországi szlovákok nemzeti fejlődését megaka­dályozni vagy gátolni. Esterházy Jánosnak az Egyesült Magyar Párt végrehajtó bizottsági ülésén elmondott beszé­dét az Esti Újság 1939. május 14-i száma közölte. (Az írás az Új Forrás 1990. 4. számának mellékletéről készült különlenyomatból való. A melléklet összeállítói Molnár Imre és Tóth László. PORNO Első ütemként hadd hangsúlyozzam: Nem vagyok magyar. Tiso apánk elszar­ta, de miénk lesz ... jutott eszembe, mert agyamban elkezdett dolgozni egy gondolatsor logosz spermatikosza, mi­után átlapoztam a Svobodné slovo 1946-os számait. Amiért kikölcsönöz­tem őket, arról (ha ezek után még elfogadnak tőlem írást) később írnék. De hpgy a címbe is kiugratott témánál maradjak, s amiről á magyar és más sajtóban talán szeméremből nem írnak: Dr. Tiso magyar volt. Hihetetlen, de az volt. Legalábbis a lap több helyen alcí­mekben is említi ezt a — szerinte — tényt. Állítását, többek között, azzal támasztja alá, hogy az említett férfi magyar iskolákba is járt, magyarul is írt. Meghát — a sorok között — azzal is (a sértés szándéka nélkül írom), hogy aki akkor nálunk fasiszta volt, az nem lehe­tett más. Esetleg német. De a citált ft _____ lapszám megjelenésekor nekik már csak hűlt helyük (nem egy esetben tetemük) maradt csak a köztársaság­ban. A hír undorító volta miatt a korábbi magyarországi sajtó nyilván tiltakozott. Ennek utána kellene járni. Meglepett és elgondolkoztatott a cikk, hirtelen nem is tudtam, miért há­borodtam föl. Eszembe jutott néhány nagy férfiú neve (Tessedik — Tešedik. Jedlik — Jedlik,-stb.); ez utolsó hál' Istennek, biztosan nem magyar. Ese­tünkben engem végül is nem zavar, ki hova tartozik; mindkét nemzet büszke lehet rájuk. Dr. Tiso esetében viszont más a helyzet. Úgy látszik, rá 1946-ban nem vonatkozott a szabály, mely szerint a szlovákok joggal magyarázzák a már említett nevek nemzetiségi hovatarto­zását. Csak később, 1990-ben. Hátralépöként szemlélve ezt a hajda­ni intemriezzót (ami szerintem nem ko­rabeli cseh provokáció — bár megfor­dult a fejemben), komolytalansága és abszurditása miatt csupán megmoso­lyognám; legfeljebb a naplómban szen­telnék (nem hívnék mellé püspököt) neki pár sort. Ám most, hogy a hazai (Cseh és Szlovák Köztársaság) és a külföldi sajtó azonnal felverte a port a dr. Tiso nevét is tartalmazó tábla leleplezése és meg­szentelése körül, eszembe jutott, hogy a magyaroknak (hiszen úgyis mindegy) talán jól is jött volna — most —, ha a Svobodné slovo cikkírója akkor igazat állít. (Bár 1946-ban, mivel időben köze­lebb voltak, jobban tudhatták, mi az igazság.) Nem? Hiszen egyes polgártársaink, akik a bársonyos, szelíd és vidám események után alig várták, hogy kimutathassák foguk fehérét (lehetséges, jó magyar emberek azok), nem folytatnának vitákat arról, hogy „Cirill és Metód utódja" szent volt-e csupán vagy még több? Nem lenne búval bélelt nosztalgi­ázás, pornósan exhibicionista megnyil­vánulások sem. Talán Így: kevesebb lenne. Vagy inkább: lenne, de már nincs. mert el kellett távolítani, a Bánovce nad Bebravou-ba látogató magyarnak újabb gerincmeszesítő injekció? Még memé-e valaki állítani, hogy nincs magyar glóbusz? Az egészről egy vicc jut az eszembe. Felvételi vizsga folyik a Rendőr Aka­démián. Az egyik jelentkezőnek egy Dózsa Györgyöt ábrázoló rézmetszetet mutatnak. — Ki volt Dózsa György? — Zsidó. — Ne vicceljen. Hogyhogy? — Hát ott van — mutat a képre. — Metszette Derkovits. y Tehát tévedni lehet zseniálisan is, ostobán is. A fenn említett tévedés sajnos nem tévedés. Azt hiszem, sokan vagyunk, akiknek dr. Tiso nevének ragozásakor nem az jut eszébe, melyik nemzet fia~ is volt. Számomra egyértelmű, hogy mi volt. Csak az a furcsa, milyen könnyű ma­gyarnak lenni. Ezeknek. LÉKÓ ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom