A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF Elmaradt éhségsztrájkjaim Ahogy elnéztem ezeket a pozsonyi szlovák fiatalokat, akik a főváros legforgalmasabb terén napokig éhségsztrájkot folytattak, az jutott eszembe, hogy nekik tulajdonképpen nincs is semmi bajuk, azonkívül, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nem a Matica slovenská nyelvtörvény-javaslatát fogadta el, hanem azt a másikat, a majdnem ugyanolyan rosszat, hiszen az én szeretett magyar nyelvemet száműzni akarja a közéletből, mert ugye, ahhoz a bizonyos „szabadon használhatom az anyanyelvemet"-hez az kell, ami egyelőre nincs, és nem is akar lenni, hogy a hivatalokban olyan emberek üljenek, akik értik az anyanyelvemet. Az a másik, nem maticás törvény viszont kimondja, hogy a szlováknak nem kötelessége beszélni és megtanulni a magyar nép nyelvét, tehát a koalíciós nyelvtörvényben deklarált „szabadon használhatom az anyanyelvemet szülőföldem hivatalaiban", fából vaskarika, megtévesztésül szolgál számunkra és a világ számára, a na Slovensku po slovensky (Szlovákiában szlovákul) tekintetnélküliségét próbálja álcázni. Hogy hogyan értelmezi a Szlovák Nemzeti Tanács a „szabadon használhatom az anyanyelvemet" deklaráló törvényt, az máris kiderül a gyakorlati megvalósítással foglalkozó képviselői bizottságok munkájából, amelyek úgy értelmezik a dolgot, hogy szó- és írásbeli kétnyelvűség pedig nem lesz a demokráciában, sem kétnyelvű községnévtábla, a pártállamban még volt, lehetett, ha nem is következetesen mindenütt, a demokráciában szó sem lehet róla, erről már gondoskodott a szabadon (demokratikusan) megválasztott Szlovák Nemzeti Tanács, valamint a kormány, hiszen már elhangzott a buzdítás is, menjenek csak a pártok Dél- Szlovákiába a törvény betartását ellenőrizni. Zsandárkodjanak a szegény magyarok fölött, mennyire tudnak szlovákul, mert „ettől függ" a jövőjük, zaklassák őket az év minden napján hálaképpen azért, mert az önérzetük meg-megtaposása ellenére is becsületesen dolgoznak és termelnek. Elkezdődik megint, vagy inkább folytatódik a pártállamban már megismert „törődés" velünk, illetve a gyermekeinkkel, hogyan sajátították el az „egyedül üdvözítő" hivatalos nyelvet, napirenden lesz a nyugalomfelkavarás a „na Slovensku po slovensky!" demokráciát csúfoló szellemében. Ahogy elnézem ezeket az éhségsztrájkot folytató fiatalokat, akik talán nem is tudják, hogy miért, de el akarják némítani a szavunkat Dél-Szlovákiában, vajon tisztában vannak-e vele, hogy a magyarok saját szülőföldjük összefüggő területein élnek, a saját etnikumukban, ahová nem bevándorlókként érkeztek, hanem ugyanazon a helyen élnek évszázadok óta, hozzájuk jönnek vagy települnek, s ellenük hónapok óta magyarellenes uszítást folytatnak? S teszik mindezt azért, hogy szeretett anyanyelvűnk konyhanyelvvé silányuljon egészen, beszoruljon a házak és a falak közé. Miközben ezeket a sorokat írom, önkéntelenül is arra gondolok, vajon én hányszor folytathattam volna éhségsztrájkot teljesen indokoltan az elmúlt negyven esztendő alatt? Fel kellett volna ütnöm éhségsztrájk-sátoromat például 1945-ben, amikor több százezres magyar tömegeket a kollektív bűnösség vádjával megfosztottak állampolgárságától, s nyírtak, pofoztak, fegyházba zártak a magyar szó nyilvános használatáért a „Na Slovensku po slovensky!" tébolyában. És bezárták anyanyelvű iskoláinkat! És kényszerítettek nemzetiségünk feladására (reszlovakizáció)! 1946-ban sem lett volna szabad ételt venni a számba, éheznem kellett volna kitartóan, hogy Európa és a világ figyelme ránk irányuljon, mit csinálnak a magyarokkal, fegyveres katonák fogják körül falvainkat, teherautók farainak be az udvarokba, ártatlan emberek ezreit kényszerítik vagonokba, zord hidegben, a tél kellős közepén, s elhagyott szudéta-német házakba költöztetik be a deportált magyarokat. Meg Magyarországra telepítik ki őket, embertelenül szakítva szét meleg fészkű családokat. Éhségsztrájkba kellett volna kezdenem akkor is, amikor megfeneklett a Dél-Szlovákiából való száműzetésünk, Isten kegyelméből és a nagyhatalmak jóvoltából, s a nacionalista gépezet úgy próbált eltüntetni bennünket a világ szeme elöl, hogy szemérmetlenül, évszázadok hagyományát semmibe véve átkeresztelte másfél száznál is több településnevünket, s Tornaiját Šafárikovóra. Feledet Jesenskére, Párkányt Štúrovóra, Diószeget Sládkovičovóra változtatta. Történt mindez 1948. december 12-én, Magyarországra telepítésünk kudarca után. A Šafárikok, Jesenskýk és Štúrok nevében kellett volna éhségsztrájkkal tiltakoznom, amiért azok akik a nemzetükért annyi mindent tettek, nem a szülőfalujuk községnévtáblájára kerültek. Éhségsztrájkkal súlyosbíthattam volna tiltakozásomat iskoláink önálló igazgatásának megszüntetése miatt is, hiszen egyesítés címén és ürügyén soksok iskolánkat az önállóságától fosztották meg. Az Úr 1959—1960. esztendejében, amikor „jóakaróink" arra szoktattak bennünket, hogy ha a magyar szülők kérik, nyitnak ilyen vagy olyan iskolát gyermekeik számára, s ha a magyar szülők kérik, különválasztják erőszakosan összevont iskoláinkat. Minden fontos dolgot a szülőkre bíztak akkor. így fékezték és gátolták meg a magyar iskolahálózatnak a lakosság százalékaránya szerinti kiépítését. Éhségsztrájkkal hívhattam volna fel az ország és a világ figyelmét arra is, hogy a kommunista párt egyeduralmát kihasználva arra kényszeríti a Csemadokot, hogy szlovák nyelvtanfolyamokat szervezzen a magyar falvakban. Mert hogy csak a szlovák nyelv ismeretével érvényesülhet a magyar ember Chebben is. Mondhattam volna, hogy oda már deportáltak bennünket, egyetlen porcikánk sem kívánja Chebet, meg ahol az igazságot egyformán mérik, nem urak és szolgák módjára, ott a chebiek érvényesülésével is törődni kell, ha történetesen a Csallóközbe, vagy más, a magyarok által tömegesen lakott vidékekre kerülnek. S azt is mondhattam volna, hogy előbb oldják meg következetesen a szó- és írásbeli kétnyelvűséget Dél-Szlovákia járási székhelyein, mert csak így hiszem el, hogy a Csemadokra erőszakolt szlovák nyelvtanfolyamok nem azt a célt szolgálják, hogy az istenadta nép tanuljon meg a hivatalok kedvéért szlovákul. S történt ez is még a hatvanas évek közepén. Éhségsztrájkom teljesen indokolt lett volna 1968 őszén is, amikor az alkotmánytörvény teljességéhez a Nemzetgyűlés nem szavazta meg a számunkra nagyon fontos két kiegészítő törvényt, a nyelvhasználatit és oktatásit. így állt elő az a máig tartó furcsaság, hogy csak az alkotmányba foglalva van jogom, iskoláinkkal és anyanyelvűnk használatával történhet bármi. Úgy vagyok államalkotó nemzeti kisebbség az alkotmány betűje szerint, hogy senki nem veszi komolyan, és semmi nem véd meg bennünket a nyílt és burkolt elnemzetlenítéstöl, a magyarellenes hangulat szításától a november 17-i békés forradalom győzelme óta. Éhségsztrájkba kezdhettem volna a nyitrai Tanárképző Főiskola magyar tagozatának a teljes, vagy majdnem teljes leépítése miatt is, hiszen a hetvenes évek második felétől az a képtelen helyzet állt elő, hogy iskoláink voltak, de nem képeztek katedráira anyanyelven magyar pedagógusokat. Ennek az áldatlan, sorvasztó következményét máig érezzük. Iskolahálózatunknak legalább kétezer pedagógusra lenne szüksége. Állítsuk oda másodszor is pedagógiai képesítés nélkül a tanítókat? S az éhségsztrájkokba akár bele is halhattam volna a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek második feléig tartó időszakban, amikor aránylag rövid időközökben háromszor akarták felszámolni iskolahálózatunkat, azzal a negyven esztendeje használt hamis érvvel, hogy a magyar iskolák nem tudják megtanítani a gyerekeket szlovákul. Egyszer sem sikerült az ördögien kigondolt terv, hála a Duray Miklós vezette Jogvédő Bizottságnak, az iskoláikhoz ragaszkodó szülőknek és pedagógusoknak. Éppen ezért csodálkozom s botránkozom meg, amikor azt hallom és olvasom, hogy Duray Miklóst a szélsőségesnek kikiáltott Móric úrral emlegetik együtt. A jogegyenlőségre törekvés nem szélsőség, azok próbálják így feltüntetni, akik törekvéseinknek elszánt ellenlábasai. Éhségsztrájkot folytathattam volna 1945-től napjainkig megszakítás nélkül azért is, hogy a szlovákok tüzzel-vassal és minden lehetséges módon meg akarnak tanítani bennünket szlovákul. Olyannak tüntetve fel magukat, mintha igazi jóakaróink lennének, hiszen az érvényesülésünket akarják. Nos, engedtessék meg elemi emberi jogommal élni, hogy én ismerjem fel a magam és a gyermekem számára, hogy mit kell tennem. Ne próbálják elhitetni velem, hogy én rosszat akarok magamnak és a gyermekemnek. S ne igyekezzenek unos-untalan meggyőzni arról, azért irányunkban ez a törődés, hogy mi legyünk a szlovák kormány miniszterei, intézményeinek vezetői, a szlovákok pedig vegyék kezükbe a lapátot. És végül éhségsztrájkot folytathatnék most is, a demokráciának nevezett demokráciában, elemi jogaink érvényesítéséért, a szó- és írásbeli kétnyelvűségért, a kétnyelvű községnévtáblákért, s nem utolsósorban azért, amiért negyven éve behelyezik a magyar községekbe a szlovák iskolát, hogy a szülőket megtévesztve elvonják a gyerekeket saját anyanyelvű iskoláiktól. A harminc százalékot közelítő, szlovák iskolába járó magyar gyerekek száma cáfolhatatlanul mutatja a ránk nehezedő, állandósult nyomást. Mi sztrájkolhatnánk, de ők teszik ezt, a többséghez tartozók, akik mind a mai napig korlátozás nélkül élhették nemzeti életüket, s akiknek eszébe sem jut, hogy mi is szeretjük az anyanyelvűnket, s míg magyarok leszünk, ragaszkodni is fogunk szülőföldünkön a használatához, mert ami a szlovákoknak a féltett „naša slovenčina", az számunkra a féltett és szeretett magyar nyelv! MÁCS JÓZSEF 7
