A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-13 / 28. szám

NADRÁG ÉS (OLASZ) SZALMAKALAP —---------------------------­­........................ .........................................................................................................................................................................................................................................................1------------------­ÉVADZÁRÓ BEMUTATÓ KOMÁROMBAN ÉS KASSÁN 1. A színház — kivártképpen ha tájoló társulat­ról van szó — szórakoztató intézmény: a néző, érthetően, akar valamit a pénzéért. Ha túl a mulattatáson és a nevettetésen bizo­nyos pluszt is kap, ha hozzájut a művészi élmény ritka csodájához, azt akár ráadásnak is tekinthetjük; a ritka jutalmak egyikének. Ám ha a néző és színház semmi egyebet nem akar egymástól, mint nevetni és elfo­gadható nívón nevettetni, akkor is korrekt üzletet kötöttek. Mindkét színházunk szórakoztató darab­bal zárta az idei szezont. Olyan-sikerdara­bokkal, amelyek a legszélesebb közönség igényét tudják kiszolgálni. A kassai Tháiia Színház 1990. május 31-én Dunai Ferenc kis hiján harminc esztendeje irt és annak idején rengeteget játszott, A nadrág cimü vígjátékát bányászta elő a lassú feledés homályából; a Komáromi Jókai Színház (június eleje óta eladdig Magyar Területi Színházként ismert művészegyüttes komáromi gárdája titulálan­dó ezen a rokonszenves néven!) pedig Euge­ne Labiche kitünően megírt bohózatát, az „Olasz szalmakalap"-ot tartja június dereká­tól repertoáron. Ezek olyan színpadi művek, amelyek számtalanszor bebizonyították már; elég jól formáltak ahhoz, hogy játszhatók és élvezhetők legyenek; hogy a maguk műfajá­ban valóban szórakoztatók. Igaz, a steril vidámkodáson kívül mást nemigen nyújta­nak, ám azt megérdemelt sikerrel. Különösen a Komáromi Jókai Színházban színre került produkció ilyen. Cs. Tóth Erzsébet, Bajcsi Lajos és Holocsy István az Olasz szalmakalapban 2. A nadrág kassai premierjének reggelén látott napvilágot Gyarmati Bélának az Új Szóban közölt interjúja, amelyben a kelet-szlovákiai magyar színtársulatnál másodízben vendé­geskedő miskolci rendező leszögezi: első­sorban a jól játszható, a színpadon amúgy igazándiból megszólaló színmüveket kedveli. Gyarmati Béla ezzel azt is elárulta — legaláb­bis számomra —. hogy Dunai Ferenc első. még 1962-ben irt társadalombiráló vígjáté­két mindmáig aktuális műnek tekinti. Bizo­nyos értelemben igaza is van, hiszen a ne­mek kölcsönös viszonya mostanában is épp olyan problematikus, mint a hatvanas évek elején, avagy századokkal ezelőtt volt. És az szintén szentigaz, hogy megingott hatalom­mal ugyan, de itt élnek, többségükben itt „köpönyegforgatnak" körünkben a mondva­csinált jelszavakból tákolt szocializmus ne­velte gyárigazgatók s egyéb kiskirályöcskák, akik bámulatosan szép szólamokat szajkóz­nak — miközben régesrég megunt feleségük és az alkalmazottaik közül választott szere­tőjük között őrlődnek. Esetleg, egy fatális véletlen folytán, rámegy erre a heccre a nadrágjuk, ami azután mérhetetlen bonyo­dalmakat okoz; elvégre egy direktor mégsem jelenhet meg az általa irányított gyár jubile­umi ünnepségein zakóban, nyakkendőben — és egy szál alsógatyában ... Ennyi a darab, amelyet — nyilván átigazi­­tásban — színre vittek Amerikában és Skan­dináviában, Magyarországon pedig csupán a hatvanas évek derekáig tizenegy színházban kereken hétszázszor játszottak! A nadrág tehát kasszasikerrel kecsegtető mozdonyda­rabnak ígérkezik. Jómagam meg is kívánok vele egy ilyen önbizalmat is gerjesztő szériát a kassai Tháiia Színháznak, de azért őszintén hozzáfűzöm: némi aggályaim azért vannak a holtbiztosnak remélt sikert illetően. Két ok­ból is. Az egyik: az ősszel lezajlott gyengéd forradalom, azaz a novemberi fordulat óta ez a téma nem az a téma, hiszen manapság nem kell civil kurázsi ahhoz, hogy akár nyíl­tan is kimondjuk, az elvtárskák mindennapi hazugságokból próbáltak (vagy próbálnak mindmáig) látszatott meg erkölcsöt építeni. Sőt! Nemcsak az elvtárskák, hanem jónéhány mundért ferdítő ministránsuk is ... Ezért Dunai Ferenc annak idején valóban bátor­nak és szókimondónak tetsző darabját. A nadrágot napjainkban inkább a paródia vagy a gunyoros szatíra műfajában tudtam volna élvezni szívem szerint. Ez le(hete)tt volna az a bizonyos plusz, amire a beveze­tőben utaltam; de a kassai Tháiia Színház évadzáró előadása csupán egy becsületes szándékú s mértéktartó társadalmi vígjáték­ká sikeredett. Ez sem semmi, ám Dunai Ferenc darabjának ez a síkja napjainkban már távolról sem izgalmas. Tudom, ettől még lehet kellőképpen szórakoztató, mint ahogy alaphelyzeteiben az is. És itt kívánko­zik tollhegyre a második ok, amiért kissé megkérdőjelezném az operettsikert remélő prognózist: a színészek játékát ugyanis eléggé szárnyaszegettnek, a lehetségesnél sokkal fásultabbnak érzem. Ennek a darab­nak ugyanis nem sajátja a vígjátéki klisékből való építkezés, a konfliktusokat és a hely­zetkomikumokat begyakorlott gépiességgel kezelő, a karcos iróniát bevált rutinnal tom­pító józan kedélyesség. Tetézi mindezt, hogy Bozóky Marianna díszletterve alapján eléggé beszorított játéktéren s meglehető­sen találomra összeválogatott kellékek kö­zött zajlik az előadás. Szerintem A nadrágban, pardon. Dunai Ferenc szóban forgó darabjában, illetve a színészek (Kövesdi Szabó Mária, Pólós Ár­pád, Várady Béta és főként a Miskolcról vendégként érkezett Horváth Zsuzsa) esz­köztárában jóval több van e vígjátékban látottaknál. Egyedül Fabó Tibor volt igazán jó Seres Laciként, a Csontosnét alakitó Gombos Hona pedig egyenesen kitűnő a kassai társulat évadzáró előadásában. ELFELEJTETT ÍRÓK, ELFELEJTETT KÖNYVEK Reményik Sándor erdélyi költő száz éve. 1890-ben született s 1941-ben, 51 éves korában halt meg. Apja vagyonos építész­­mérnök volt, s ez lehetővé tette, hogy fia csak az irodalomnak éljen. A gimnáziumot Kolozsvárott végezte s jogtudományra irat­kozott be. Szembetegsége miatt azonban rövidesen abbahagyta. Irredenta verseivel került 1918 után a köztudatba. E verseket álnéven jegyezte, s akkoriban hírük-nevük volt a Végvári-verseknek, a magyarországi pódiumok kedvelt számai közé tartoztak. De könyvalakban is terjesztették, a középiskolá­ban is tanították, a hazafias versantológiák­ból sem maradhattak ki. Középiskolás ko­romban gyakran hallottam „Eredj, ha tudsz!" című híres versét: „Eredj, ha tudsz ... / Eredj, ha gondolod, / Hogy valahol, bárhol a nagy világon / Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod, / Eredj... / Szállj, mint a fecske délnek / Vagy északnak, mint a viharmadár, / Magasából a mérhetetlen égnek / Kémleld a pontot, / Hol fészekrakó vágyaid kibontod. / Eredj, ha tudsz. / Eredj, ha hittelen / Hiszed: a hontalanság odakünn / Nem kese­rűbb, mint idebenn. / Eredj, ha azt hiszed, / Hogy odakünn a világban nem ácsol / A telkedből, ez érző, élő fából / Az emlékezés új kereszteket. / A lelked csillapuló viharának / Észrevétlen ezer új hangja támad, / Süvít, sikolt, / S az emlékezés keresztfáira / Téged feszit a honvágy és a bánat. / Eredj, ha nem hiszed ..." Sajnos, a történelem, s a nemzetiségi kérdés motívumainak ismétlődése folytán Reményik több versének, versszövetének ma is van időszerű töltése. Pedig Reményik telki alkata másféle költészet építésére volt alkal­mas. A történelmi Magyarország megrázó széthullása azonban őt is kényszerhelyzetbe hozta. Németh László irta vele kapcsolatban: „Ha a társadalom alatt megnyílik a föld, a szakadékból költő ugrik elő ... Reményik Sándor típusa a jóakaratú, nemes beugrók­nak. Az erdélyi katasztrófa dörejéből először az ö dalai emelkedtek fel, mint életet hirde­tő, bár vijjogó madarak. A Fagyöngyök költő­je s Rilke fordítója, saját bevallása szerint, minden ereje megfeszítésével font gyönge idegeiből hajókötelet. De hajó kellett a ret­tentő vizek fölé, új árvízi hajós, aki a remé­nyek roncsait fölvegye. Mondjuk meg: Re­ményik Sándor beugrásának erős dilettáns íze van. Hirnévhozó politikai versei hevük, világosságuk és jószándékuk ellenére sem önmagát ellenőrző, kialakult művész mara­dandó megnyilatkozásai. Érdemük, hogy szolgálatot tettek ..." Az 1927-es Németh­­tanulmány mégiscsak észreveszi a másik Reményiket, az igazi költőt: „... de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesed­nek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervatizmus már: türelem, szeretet, min­den csepp erő megbecsülése hatja át s emberi emelkedése megérzik lírájában is ..." Várkonyi Nándor Reményikröl irt ösz­­szefoglalójának már első mondata is találó: „Sorsa a teremtő szenvedésnek és önfelál­dozásnak megindító példaképe." Reményik tiszta, emberséges, férfias köl­tészetet alkotott, eszményeiben megőrizvén a legnemesebb hagyományokat, amelyek megtartották és erősítették az erdélyi szel­lemiséget. történelmi és magyarságtudatot. Összes verseinek 1941-es Révai-kiadásá­­ban nem szerepelnek költői indulásának fölkapott versei, de ott él költészetében a mélyen munkáló emberszeretet bölcs rezig­­nációja. Összes versei még 1944-ben meg­jelentek Pesten, aztán betemette a feledés homokja, 45 éve alig esett róla szó, a Hét Évszázad Magyar Költészetéből is szemér­mesen kifelejtették, akárcsak Dsida Jenőt. Ahogy összes verseit olvasgatom, meg­­megállit egy-egy szivszorító költeménye. Például az 1924-ben irt Naplemente a rend­házból: „Az ablakom, a Rendház ablaka / Napnyugat felé néz. / Magyarországra néz. / És alkonyatkor állok ablakomba, / És nézek ki, és nézek önmagamba. / Kalandoztatom tekintetemet / Nagyvárad tető-tengere fe­lett / El egész a rónaság pereméig. / S gondolom: ez már Így lesz véges-végig, / Hogy a nap arra megy te mindörökké. / És onnan nem kel fel már soha többé." Bizonyára nem érdektelen számunkra, hogy Reményik Sándor anyja a Rozsnyó melletti Jólészen született, innen szárma­zott el Erdélybe. A költő erről Jólész című versével emlékezik: „Jólész-: felsögömöri kis falu- / Bűbájosán most mért zeng a neved ? / S mért jut eszembe éppen most és itt? / Jólész — a lelked oly messze virít, / Mint Negojtól a Gerlachfalví csúcs. / Mint Szebentöl a pelsöci hegyek — / Mint a Leány-kő: Anyám lánykora. / Jólész — oly messze virít a neved. / De erdők, erdők vannak itt és — ott. / Erdők, erdők, szüzek, hallgatagok — / Erdők ölén itt vándorolga­­tok — / S érzem, Jólész, a neved illatát. / Erdőid ölén tűzte fel Anyám / sírba-vitt menyasszonyi fátyolát — / s felfűzte tiszta kézzel, öntudatlan / Mindazt, mibe én bele­­sodortattam: / Minden bűnömet s minden versemet. / Jólész?? kérdezte komolyan Anyám. / Bár felelhettem volna: Jó-leszek. / Erdők, mélyek, szüzek, hallgatagok: / Ó, erdők, erdők vannak ott és — itt. / Erdőt lélekzett gyönge tüdejével / Anyám, s be­­szivta erdők titkait. / És erdő-mester volt a nagyapám. / Én nem vagyok az erdők Mes­tere- / Az erdők az én nagy Mestereim. / Úgy ülök a sziklák közt hallgatag: / A legnagyobb Iskola padjain. / Jólész, felsö­gömöri kis falu: / Három kislány hajdani otthona, / Van-e most körülötted oly béke, / Mint itt. hol léptem puhitja moha? / Van-e most körülötted olyan béke / Jólész, amilyet én kívánok Néked? / Míg dübörög észak felé a föld, / S északi-fényként ezer-faluk égnek?!!" E versét 1939 szeptemberében irta a Szebeni-havasokban, a német—len­gyel háború kitörésének idején. Reményik Sándornak több verse akad dobsinai keltezéssel 1917-ből, 18-ból, 21 -bői. Ilyen a Végállomás is: „Vonat csak egy irányból érkezik, / S csak egy irányba 10

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom