A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-03 / 31. szám

Vincent van Gogh egyik Önarcképe van előttem; 1888 szep­temberében festette, s rögtön el is küldte barátjának, Paul Ga­­uguinnak, viszonzá­sul a tözsdésböl lett festő A nyomo­rultak című önarcképéért. Találó cím — Van Gogh portréja is ráille­­nék. A képen látható férfi harmincöt éves, de idősebbnek néz ki; arcára kemény vonásokat vésett a szenve­dés, nélkülözések letörölhetetlen nyomait viseli magán. Különös alak: akár fegyencnek, gyanús csavargó­nak vagy egy elmeosztály ápoltjá­nak is hihetnénk. A tekintete igen­csak nyugtalanító: makacs elszánt­ság, kérlelhetetlen konokság tükrö­ződik benne; izzó szenvedély parázs­lik a szemekben. Ösztönösen is meg­­érezzük: egy magányos, kirekesz­tett, ám dacos lázadó néz le ránk a képről. Útkeresés 1853. március 30-át mutatta a nap­tár, amikor Groot-Zundert, a belga határtól tizenöt kilométerre fekvő kis holland mezőváros lakói között szétfutott a hír: a köztiszteletben álló református lelkésznek, Theodo­­rus Van Goghnak fia született. A fiú a keresztségben a Vincent nevet kapta. Különös gyermek volt: csendes, magányos, de makacs és indulatos is; csak olvasni és rajzolni szeretett, s barangolni a természetben: nap­hosszat a városka körüli pusztákon, mezőkön és erdőkben kóborolt. A családja felfigyelt rá, hogy furcsa kíváncsisággal figyeli a parasztok és a takácsok munkáját; tetszettek neki ezek az emberek. A lelkész fiához azonban nem ilyen munka a méltó: Vincent tizenhat éves korában kép­kereskedő lesz a párizsi Goupil és Társa cég hágai fióküzletében: ez tisztes foglalkozás, s a Van Gogh családban hagyományai vannak. A fiúban érdeklődés támad a mű­vészet iránt. Nem telik bele sok idő, s rájön: az üzletben értéktelen giccse­­ket árusítanak, csupa megfestett ha­zugságot. Munkáját növekvő utálat­tal végzi, s végül fellázad: 1875 de­cemberében hátat fordít a műkeres­kedelemnek. Olyasmit szeretne csi­nálni, amivel segít az embereken, hasznukra lehet. Vincent nevelői el­Vincent Van Gogh önarcképe 1888 szeptemberéből hogy vege ^ “ * novemberében önjelölt legyen... hivatottságot érez, s Angliában, egy egyházi iskolában vállal állást. Eljut London egyik külvárosába, ahol az ipari társadalom páriái élnek zsúfolt nyomortanyákon, elképzelhetetlen szegénységben; a mocskos utcák, sötét, bűzös odúk számkivetettjei láttán ráébred igazi hivatására: misz­­szionárius akar lenni, aki elviszi az evangéliumot a szenvedőknek. Te­ológiai tanulmányokkal próbálkozik, de az unott grammatika, a görög és a latin szövegek megoldása nem ér­dekli. Ráadásul meghökkentő mó­don, azon kapja magát, hogy egyre gyakrabban vesz a kezébe papírt és ceruzát, s rajzol. Ez azonban nem téríti el felismert hivatásától: 1878 novemberében önjelölt prédikátor­SZÁZ EVE HALT MEG VINCENT VAN GOGH ként Borinage-ba utazik, ahol Dél- Belgium legnagyobb szénbányái van­nak. A mindent elborító szénpor fe­ketére festi a tájat, az égbolt is sötét és sivár. Vincent minden emberi kép­zeletet felülmúló nyomorral találko­zik; összes holmiját szétosztja a bá­nyászok között, önként vállalja sor­sukat; az evangéliumi tanításokat szó szerint értelmezve koldusszegé­nyen hirdeti az igét, ápolja a betege­ket és tanítja a gyerekeket. A keresz­ténység eszméit egészen másként ér­telmező egyházi hatóságok veszélyes bolondként űzik el a bányászok kö­zül. Vincent azonban rövidesen visz­­szatér: rajzeszközökkel a kezében fi­gyeli az embereket, s vázlatkönyve lassan megtelik képekkel. Az igehir­detéssel már nem törődik — a kudarc megölte benne a naiv hitű, fanatikus prédikátort. Öccsének, Theonak megírja, hogy „ismét kézbe veszi" a ceruzáját, s csak rajzolni fog. A misz­­szionárius helyett megszületett a művész. A szegények festője „Meg se tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy újra elkezdtem a rajzolást" — olvasható Vincent egyik 1880-as, Theonak irt levelé­ben. A „tévelygő" immár felismerte hivatását: az emberi sorsokat, az emberek szenvedését akarja képe­ivel megörökíteni. Tudja, csupán kezdetén van az útnak és még sokat kell tanulnia, mindazonáltal reméli, hogy „... lesz néhány rajzom, ami­ben valami emberi lesz ..." Egyetlen célja van: művésszé válni. Lankadat­lan küzdelmet folytat a mesterség­beli tudás elsajátításáért, szakirodal­mat olvas, régi és kortárs festők alkotásait másolja, s közben szünet nélkül rajzolja az eléje kerülő embe­reket, tárgyakat, tájakat. Megannyi „kollégájától” eltérően eszébe sem jut, hogy az úri közönség kedvencé­vé váljék, hogy képeivel a hivatalos művészet unalmas tárlatain és az előkelő szalonokban arasson sikert. Bajosan is gondolhatna ilyesmire: képein nem romantikus naplemen­téket, antik tájakat, történelmi jele­neteket és negédes szerelmeseket látunk, hanem azokat, akiket egész életükben a szegénység gyötör, akik látástól vakulásig robotolnak a bá­nyákban, a földeken és a műhelyek­ben : rajzain, festményein szeneszsá­kokat cipelő, eltorzult testű asszo­nyok tűnnek fel, kopott ruhájú, fény­telen tekintetű bányászok, a szövő­székükhöz láncolt takácsok, a föld­del küszködő, nyomorgó parasztok — és sehol egy „szép" ember! Van Gogh sötét realizmussal ábrázolja a munkától megfáradt, szomorú életű embereket, akik iránt kimondhatat­lan szeretetet érez, de ez a szeretet sem késztetheti a valóság megszépí­tésére. Ö maga is feneketlen nyo­morban él, családja haszontalan, mi több, ártalmas hóbortnak tekinti új hivatását s lassan elfordul tőle, egyedül a fivére tehetségében és majdani sikerében rendületlenül bízó Theo támogatja őt rendszeres pénzküldeményekkel — ezek jelen­tik megélhetésének egyedüli forrá­sát, mert Vincent semmiféle megal­kuvásra nem hajlandó a „siker" ér­dekében. Brüsszelben, Hágában és Antwerpenben folytatott művészeti tanulmányai során nemcsak az aka­démikus festészettel szakít végérvé­nyesen, de a „tisztes" polgári élet­móddal is: Hágában, hozzátartozói 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom