A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
Az öreg Haja megőszült. Léptei nem olyan ruganyosak, mint régen. Ma már csak ballag, lassan, ráérősen, talán a sok év súlya teszi, de azért, ha csak az idő és egészsége engedi kimegy a Vágra. ahol élete nagy részét mint révész eltöltötte. Emberek, lovas fogatok, később traktorok és autók százait, vagy lehet ezreit hurcolta át a komppal az egyik partról a másikra. Ez már mind a múlté. Ma, ha kimegy a Vágra, keresi a jónak vélt horgászhelyet, ahol némi kilátás van a fogásra. Nagy nyugalommal előszedi és összerakja horgászfelszerelését. Előszedi a nagy gonddal elkészített tésztát, amire talán éppen most kap egy éhes ponty. Ha ezzel nem megy, próbálkozik kukaccal, végső esetben pedig horogra tűz egy kis halat csalinak, és türelmesen vár. Vár az első kapásra, ami talán csak napok múlva következik be, de türelmesen vár, s ha bekövetkezik a kapás, felcsillan a szeme, úgy mint régen, fiatal korában. Ha szükséges, fárasztja a halat. Zsákmányát diadalmasan viszi haza. Ha valaki megkérdezi, hogy fogott-e valamit büszkén feleli: de fogtam ám! Egy szép nyári napon horgászgatás közben leptem meg a Vág partján. — Jó napot! Kapnak a halak? — kérdeztem szokás szerint. Csak legyintett. — Semmi az egész. Nehéz ma halat fogni, nem úgy megy, mint harminc, negyven évvel ezelőtt. Biztatásomra azután elmondott néhány régi emléket abból az időből, amikor még révész volt és komppal járt a Vágón egyik oldalról a másikra. Azok voltak a szép idők a horgászember számára. A víz olyan tiszta volt, mint a kristály. Az emberek nyugodtan ittak belőle. A halak jó ízűek, egészségesek voltak. Mi pedig mindig a vízen voltunk éjjel-nappal. Amikor pedig szünetelt a forgalom, nyugodtan horgászgattunk. Aki szeret horgászni, csak az tudja igazán Egy nő, aki virágot akart szakítani Folytatás az 5. oldalról ö irányított a színi akadémia felé. Nekem soha nem lett volna bátorságom és önbizalmam, hogy felvételizzek. Iszonyatosan gátlásos, szorongó természetű kisgyerek voltam, és az vagyok a mai napig. Előadások előtt annyira féltem, hogy megbántam azt is, hogy megszülettem. — Mindezen félelmek ellenére mégis színpadra álltái, s ami a legnehezebb, önálló műsorokkal. Mi mondatja veled a verset? — Úgy érzem, hoy ez az én igazi kifejezési formám, hogy így tudom igazán megmutatni azt, amit érzek, amit a versekbe beleérzek. Ezt feltétlenül el értékelni, mit is jelent az. hogy állandóan ott a viz mellett lehet az ember. Abban az -időben nem úgy volt, mint ma, hogy a halat fel kell kutatni A halak, azt lehet mondani, odajöttek a helyünkbe. Napközben nem igen volt idő horgászgatni, hát a komp oldalához kötöttem a botot a zsineggel és horoggal. Csalinak ilyenkor kishalat használtam, hiszen tésztát, kukacot nem győztem volna a horogra rakni. Kis hal, az igen. Mire kettőt-hármat fordultam a komppal, biztosan volt a horgon csuka vagy süllő. Azok voltak az igazi szép idők a horgászok számára. Olyan halakat, amilyeneket most fogok (és most örülök, hogy egyáltalán valami akad a horogra). kell mondani, valakinek, ez belső kényszer. — A Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a Marosvásárhelyi Színházhoz, az egykori Székely Színházhoz kerültél. Hogy tudtad összeegyeztetni a színházat és az előadói esteket ? — Párhuzamosan műveltem mindkettőt, noha az előadóművészét egészen más dolog, mint pódiummüvészet. Tudom, hogy lapos a hasonlat, de úgy érzékeltetném ezt, hogy a fodrász is ollóval dolgozik, a szabó is, a kettő mégis merőben mást csinál. Végzettségemet tekintve éri" valóban színész vagyok, de az elmúlt harminc évben az igazi hivatásomnak a versmondást tekintettem. Bár volt néhány jelentős színházi szerepem is, nem játszottam sokat, mert lefoglaltak az önálló műsoraim. — Hogyan fedezted fel magadnak ezt a műfajt ? Segítőtársak, példaképek, hoszszű-e a sor ? — Falun nőttem fel, nem nagyon emlékszem arra, hogy hallottam volna valakitől verset mondani. Az első pillanattól kezdve magam dolgozom ki a verseimet. Az volt az elképzelésem: vissza kellene adni a szavak mágikus révész visszadobáltam, esetleg a nagyjából vittem egyet-kettőt a halászlébe. Abban az időben, azt lehet mondani, csupán ragadozó halakra ment a horgászat. A pontyozás csak szabad időben jöhetett számításba, mert a pontyot ki kell várni. De jöttek a ragadozók, hajaj. Kicsit megállt a beszéddel. Gondolataiba mélyedt, rágyújtott, azután lassan elkezdte mondani a nagy harcsa fogását. A negyvenkilós harcsa, abban az időben se volt mindennapos fogás. De menjünk szépen, sorjában. Tudtam, hogy ott kószál egy bolond, nagy harcsa, de abban már nem voltam biztos, hogy rákap-e a csalimra. Mindenesetre alaposan felkészültem. Kovácsolt volt a horgom, erős zsinegem, csalinak pedig majd félkilós tölény. Azon a szerencsés napon az egyik komp forgalmon kívül volt. Csak ritkán kellett egyik partról a másikra menni, mert a faluban búcsú volt. s abban az időben a falu apraja-nagyja a búcsúval volt elfoglalva. Szolgálatot csupán azért tartottunk, hátha mégis valaki át akar menni a túlsó partra. Nyugodtan horgászgattam, majd egy lovaskocsit vittem a túlsó partra. Szidtam is magamban, de menni kellett. Mikorra visszaértem a túlsó partról, újabb utasaim lettek. Egy fiatalúr egy hölgyikével várt, no meg a személyautójukkal. (Abban az időben az autó még ritkaság volt.) Üggyel-bajjal rájárattam a kompra. Már indulni akartam amikor a fiatalember azt mondja: — Bácsi, mennyiért adja el azt a halat, ami megfog ódzott a horogján. Melyiken? — kérdeztem. Ott a másik komp mellett. Nincs azon semmi, feleltem. Nem hittem neki, de ha már úgy állítja, hát nézzük meg. A hölgyet otthagytuk a kompon. Közben jött az egyik kollégám is, így hármasban mentünk. Hát látom ám a nagy harcsát. Amig a túlsó parton voltam megfogódzott a horgon. Meg is dolgoztaerejét; hogy a versmondás úgy viszonyul a mindennapi beszédhez, mint például a tánc a járáshoz. A versnek zenei a felépítése. Maximálisan igyekszem hát kihasználni az értelmi, érzelmi váltásokat, a ritmuslehetöségeket. Vallom azt, hogy ezek a törvényszerűségek alkalmazhatók a prózamondásra is. Minden verset másképp próbálok megközelíteni, elég sokszor intuitíve. Igyekszem eljutni ahhoz a ponthoz, ahol a vers megszületett. Az ihlet forrásához — és innen próbálok elindulni. Nem foglalkozom különösebben sokat a költővel. Az érdekel, a mai embernek mit mondhat a vers. Voltak és vannak természetesen tanácsadóim, így pl. Harag György; a pódiummüsóraimat általában Kovács Leventével dolgozzuk ki, de Exupéry A kis herceg című kisregényének pódiumravitelében a kiváló román rendező Padu Penculescu segített. És eszményképeim is vannak, akiket követhetönek tartok, s ezek az angol színészek. Nem tudok angolul, de bármilyen furcsa, én hallom, hogyan építik fel a szövegeiket, milyen fantáziával bánnak a ritmikával, hogyan árnyalnak értelmi, érzelmi szempontból. — A hallásodra nyugodtan hivatkoztok. a bestia bennünket, mire sikerült szárazra tenni. Nem egészen negyven, de harmincnyolc kiló és negyven deka volt a súlya. Egy másik említésre méltó eset egy süllővel történt. Járkáltunk a komppal, majdnem egész nap. oda-vissza, de a horogra nem akadt semmi. Már estefelé járt az idő, ilyen tájban volt a legnagyobb a forgalom. A horogra nem volt időm még csak gondolni sem. Egyszercsak az egyik átkelő megkérdezte: „Miért hurcoljuk azt a nagy döglött halat magunkkal T Melyiket? — kérdeztem. Hát amelyik utánunk úszik. Erre megnézem, hát valóban ott volt. Már ki is múlt szegény. Az is több mint tíz kilót nyomott. Hát ezek voltak életem legnagyobb fogásai. Ezek után is fogtam még sok szép halat, de ekkorák már nem akadtak a horogra. Akkor nem szagolgattuk a halakat, hogy ehetők-e vagy sem. Akkor sok volt a hal és kevés horgász, most meg fordítva van. A horgászengedély áráról nem is beszélve. Elérzékenyühre nézett a nem éppen tiszta vízre. — Hát mondd, lehet ebben élet? Az is csoda, hogy még ki nem vesztek belőle a halak. Mennyi megpróbáltatás ez a halak számára. Az emberek még ma is csak nehezen tudatosítják, hogy maguk alatt vágják a fát. Ha nem óvják a természetet, saját magukat is elpusztítják. Nekem már így is, úgy is lejár az időm, de sajnálom a természet élő világát, hogy a folyók kikövezett szennycsatornákká válnak. Szeme a távolba nézett. Tekintete átsuhant a part menti fákon. Kapása volt. Bevágott és máris húzta ki a keszeget. Elsüllyesztette a haltartójában. Kiköpte a kialudt cigarettavéget a szája sarkából, és új csalit tett a horogra. Megvárta míg az ólom elsüllyed a víz mélyén, s lassan csak ennyit mondott: — Hát ezek az én horgászemlékeim. ADAMCSÍK FERENC Fotó: J. Du bén hatsz, mert még a laikus néző is észreveszi, hogy zsoltártól sanzonig, szinte mindenhez van hangod. — De én szinte kizárólag népdalt énekelek. 1968-ban a Gyimesekben jártunk, s Hidegségpatakán, egy csángó faluban Berta néni küszöbén tanultam az első csángó népdalokat. Ezeket később beépítettem a műsoromba. Tanultam továbbá Kallós felvételeiből, de műsoraimban^ zene a verset szolgálja. — És én még hadd tegyem hozzá, hogy a tragikumot. Köt-e a földed? Összeállításaidban az erdélyi sorskérdések, a tömény tragédiák tág teret kapnak, a szenvedést tehát ismered. De tudsz-e gyűlölni? — Igen, nagyon erősen tudok gyűlölni, de csak személyeket. Azt a gyűlöletet, ami egy nép ellen állíthatna — ezt biztosan tudom — soha nem fogom megismerni. És nem megyek el innen. Ha elmennék Marosvásárhelyről, hogy lenne rá erkölcsi alapom, hogy bármiért is kinyissam a szám. Volt pillanat, amikor bennem is megszakadt a folytonosság, de hamar rájöttem, hogy ha elhagynám az országot, nem lenne többé jogom a szóhoz. — Soká legyen! CSANAKY ELEONÓRA Fotó: Kelemen László 15
