A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
Két évtizeddel a „csehországiak", hazatérte után tarlóperzselö nyári hőségben a frissen learatott búzatábla mentén csatangolva egy töpörödött öregasszonyra lettem figyelmes. Az árokparton pihent, fekete kendője kibontva, mellette félig telt zsák, a gépek által elhullatott, böngészett búzakalászokkal. Már messziről észrevettem, hogy átható tekintete engem fürkész. Közelébe érve minden bevezető nélkül feltette a kérdést. — Úgy tudom, te „csehiben" tanulsz. — Igen, oda járok. — Hogy tetszik ? — Nagyon. Nagyon szép. A szemében furcsa tűz izzott fel. A természeti népek nézése ez, amikor elmeháborodottal találkoznak, vagy nagyon rettegnek valamitől. Tekintetét a világért se vette volna le rólam, bár tartásából egyértelműnek tűnt, hogy befejezte a beszélgetést. Most viszont engem kezdett el gyötörni a kíváncsiság. — Ha jól tudom, magát is elvitték? Az asszony nem felelt csak a fejével biccentett. További kérdéseimre se válaszolt. Húszéves fejjel alig értettem valamit abból, amit ők átéltek. Számomra Csehország a paradicsomi táj szelídségét, az igéző tekintetű marenkák és a habzó tizenkettes pilseni szőkeségét, valamint a nyílt szívű cseh barátokat jelentette, nem a telkes gazdák kálváriáját, akik éveken át istállóban voltak kénytelenek meghúzni magukat, rosszabb sorsra kárhoztatva, mint ami idehaza egy béresnek kijutott. A húsz évvel korábbi eseményekről alig tudtam az idő tájt még valamit. Csak fokozatosan kezdett szemem előtt összeállni a mozaik, amely emberi sorsokon keresztül ábrázolta azt, amit történelemnek neveznek. A csillagszemű L Tamara kitűnt — úgy is mondhatnám kilógott — választékos beszédével, számunkra furcsa, kissé archaikus szófordulataival a prágai Ady Endre Diákkör tagjainak a sorából. Csodálkozó kérdésemre elnevette magát: — Én prágai kislány vagyok. így. Személyes névmással, közvetlenül csehből fordítva. Azok közé tartozott, akik már ott születtek, mivel szüleinek nem volt erejük vagy lehetőségük a hazatérésre, vagy mert a történtek megismétlődésétől tartottak, hiszen könnyen elképzelhető, hogy hamarosan visszaviszik őket. A visszaállítás rémére — az üldöztetés három évéből — prágai diáktársam, Gy. Rózáék otthonában láttam Írásos dokumentumot. Minden bizonnyal ez volt az egyetlen kétnyelvű iromány. amely ebben az időszakban a hazai magyarság számára készíttetett. A röplap egyik oldalán csehül, a másikon magyarul hívják fel a kényszerlakhelyükről menekülők figyelmét, hogy tettük bűncselekménynek számit, amely többéves börtönbüntetést von maga után. A nyomdatechnika alkalmazása ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy sokan próbálkoztak a szökéssel. Pár száz röplapot ilyen eljárással előállítani teljesen értelmetlen. Talán soha nem derül fény arra, hányukat ítélték el amiatt, hogy legelemibb emberi jogukat próbálták érvényesíteni: hazamenni az idegenből. Fiatalos érzéketlenségünket a régi dolgok iránt az is befolyásolta, hogy mi már semmilyen előítélettel nem találkoztunk. Sőt: a segítség ezernyi jelét tapasztaltuk cseh kollégáink és tanáraink részéről. Egy jellemző eset erre a cseh nyelvvizsga letétele. Ebben az időben a külföldi diákok számára az orosz nyelv helyett a cseh volt a választható az egyetemeken. Abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy magyar iskolában érettségiztünk, kérvényeztük, hogy orosz helyett mi is választhassuk a csehet. A legnagyobb természetességgel igent mondtak, mindössze az érettségi bizonyítványunkat kellett felmutatni a tanulmányi osztályon, amellyel igazoltuk, hogy magyar iskolába jártunk, máris beírták az indexbe a kérvényezett nyelvet (aki nem hiszi, járjon utána). így történt meg, hogy kéttucatnyi szlovákiai magyar évfolyamtársammal együtt cseh nyelvből vizsgáztam, oroszból meg azóta is csehül állok. Az előítélet teljes hiányából (a csehek részéről) és a zsigerek mélyén lappangó félelemről (a részünkről) tanúskodik a p.-i Fehér Rózsa vendéglőben megtörtént kalandunk. Barátunk. K. Bandi születésnapját ünnepeltük éppen egy nagyobb cseh asztaltársaság tőszomszédságában. A debrői lankák bóditó nedűjének hatása alatt egyre élénkebb diskurzus bontakozott ki, majd nótára is gyújtottunk. A szomszédos asztaltársaság egyes tagjai alig titkolt rosszallással néztek bennünket. A helyzetet élezte, hogy a komoly, világmegváltó vitába keveredett szomszédbeli férfiak nyugodt szívvel hagyták petrezselymet árulni a társaságukban helyet foglaló hölgyeket, aminek folyományaképpen baráti körünk több tagja sokatmondó pillantásokat váltott az unatkozó fehérnéppel. Egyszercsak egy szakállas, jól megtermett fiatalember emelkedett fel a székéről, az asztalunkhoz jőve kertelés nélkül közölte, hogy ne zavarjuk a szórakozásukat, ők itthon vannak, mi jövevények pedig szedhetjük a sátorfánkat, ha nem tetszik valami. Hosszú, pillanatokig tartó béna csönd után a porig sújtottak kétségbeesett lázadásával Sz. Béla barátommal kettesben támadtunk. — Aki magyar, az is otthon érezheti magát itt, ezt az országot a hazánknak érezzük,' különben se gondoltuk volna, hogy ezt épp itt vetik a szemünkre! A fiatalember megütközve, üveges tekintettel hosszasan bámult bennünket, majd hirtelen elnevette magát. — Uraim, önök félreértik a helyzetet! Mi ennek a vendéglőnek az alkalmazottai vagyunk. Számunkra mindenki jövevény, ha szabadnapunkon szórakozunk. A cseh vendég is. Megkönnyebbült nevetés viharzott végig a termen: eszükbe se jutott, hogy bennünket magyarságunk miatt tekintsenek idegennek. Ilyen körülmények között szóba se jöhetett, hogy elmenjünk: kivilágos kivirradtig ünnepeltünk együtt, két tucat igaz cseh barátot szerezve magunknak és a magyarságnak ezen húsz év előtti, nagycsillagú novemberi éjszakán. Közvetlenül a diplomamunkám leadását megelőzően egy hajnalba nyúló beszélgetésen szobatársam, Petr S. órákon keresztül győzködött, hogy maradjak Faágában, nem érdemes hazajönnöm. A szülőföldhöz tartozásról szóló érvelésem egyáltalán nem hatotta meg, nemes egyszerűséggel azzal zárta le a vitát, hogy Európa Bfeclavnál végződik. attól keletre legalább száz év lemaradást kell még leküzdeni. Heves tiltakozásom hatására nagyvonalúan legyintett: „Na jó, a kedvedért elismerem, hogy csak ötven év a különbség". Nem tudom, Petr barátom ismerte-e Metternich herceg híres-hirhedt véleményét, amely szerint a Balkán egy kissé keletebbre — Bécsújhely határában kezdődik, mindenesetre a közelmúlt választási kampányának nemzeti érzelmektől felfűtött légkörében többször eszembe jutott ez a fél emberöltővel ezelőtt lezajlott beszélgetés. Már csak azért is, mivel bizarr kalandokban idehaza sem szenvedek hiányt: az utóbbi néhány évben két titkárnőt kellett beavatnom anyanyelvűk rejtelmeibe munkatársaim nem kis derültségére, hogy magyar létemre szlovákokat kell tanítanom a helyesírásra, a stilisztikáról már nem is beszélve. így aztán figyelmébe ajánlhatom a két hölgyet mindazoknak, akik állami nyelvvizsgára kívánnának engem és hatszázezernyi sorstársamat citálni, hogy előzőleg nem ártana a két bájos teremtményt is kikérdezni. Érdeméremre nem tartok igényt, ha szépen, helyesen fognak szlovákul beszélni, azon kívül, hogy jól tudnak „biszidovat" és „művit". Egyébként engem tájszólásuk egyáltalán nem zavar, ellentétben nem egy kollégámmal. Eközben Kukkónia szorgos népe végzi a dolgát, ahogy azt ősei évszázadokon keresztül tették, remélve, hogy egyszer véget ér a macera. Még egy „pardont" se követel magának a történtekért. Minek is. Jóvátenni aligha lehet bármit, ezenközben jól tudja, hogy Csallóköz a világnak az a „szegle", ahol a szél mindig szembe fúj. Hát ettől tart a leginkább. Viszont azt is megtanulta, ha bármerre fordul, mindig szembe találja magát a viharral, meg kell hajolnia. Mert széllel szemben csak úgy lehet talpon maradni. Bárcsak ne lenne az ilyen nekifeszülésre szükség soha többé: jöjjön el végre az olyannyira várt, megszenvedett nyugodt, szélcsendes idő. OZOGÁNY ERNŐ Fotó: Krascsenits Géza 14
