A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA BÁLLÁ LÁSZLÓ fi legfőbb poroncr Kertemben sokáig kísérleteztem a barackokkal, egy sem akart megmaradni. Két-három évig élt — vége. A talajt nem szerette-e vagy portánk mikroklímájában nem volt valami a kedvére, nem tudom. Alighogy termőre fordult, elpusztult mindegyik. Gondoltam, megpróbálom valami erős, csökönyös alanyon felnevelni. A szomszédban volt néhány sárgaszilvafa. Termése apró, vékony húsú, alig van haszon belőle. Tulajdonképpen gyomnövény, nekem nem is kellett, de alig győztem irtani az athullott gyümölcs magvából meg gyokérhajtásokból cseperedő vesszőket: egykettőre megvastagodtak, s konokul kapaszkodtak a földbe. Egyszer azután meghagytam az egyiket. Gondoltam: ha ebbe oltom bele a barackot, talán megmarad. A dologgal azonban nem siettem. Hagytam a kis fát jól megerősödni. Három főágat nevelt. Az egyik tavaszon ezeket csonkká fűrészelve, három barackvesszőt oltottam mindegyikbe. Mivel utolsó reményem volt, hogy kertemben mégis megtelepítem a barackot, izgalommal vártam az ered*ményt, naponta kimentem megnézni, mit csinálnak az oltványaim. És szemem előtt lejátszódott a kilenc vessző kilenc regénye, tanúja voltam néhány eltérő viselkedésmódnak, s minthogy akkor már ismert volt előttem a modern botanikának az a megállapítása, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet, megpróbáltam mindegyiket értelmezni. Öt vessző sorsa gyorsan eldőlt. A szokott idő elteltével kettőről nyomban meg lehetett állapítani, hogy megfogant, kezdtek pirosodni, duzzadni a rügyei. Háromról pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy nem lesz belőlük semmi. Megfonnyadtak, megráncosodtak. Öt oltványom tehát azonnal döntött. Határozott egyéniség lehetett mindegyik. Kettő rendkívül vitális, a léthez mindenképp ragaszkodó, talán kissé komformista, gyorsan leküzdötte nosztalgiáját a régi fa, a régi anya iránt, amelyről levágtam, nyomban szövetségre lépett az új, életerős, bár kissé vad befogadóval. A három pusztuló pedig nyilván nonkomformista: habozás nélkül visszautasította a boldogulást kínáló új közeget, a régi nemes barackanyára emlékezett makacsul, irtózott tőle, hogy bekapcsolódjék az idegen alany nedvkeringésébe, inkább engedte elszikkadni a saját nedveit, egy idő múlva ki is fordult az ismét növekedésnek induló csonkból. Négy olyan oltóvessző is volt azonban a fában, amelynek a jövője még teljesen talányosnak látszott. Mind a négy élt, de rügyet bontani egyikük sem mutatott semmi kedvet: pontosan abban az állapotban voltak, ahogy behelyeztem őket. Valami talán dúlt bennük, mintha kétségek rágnák mindegyiket, mintha súlyos gondokkal küzdenének: Így legyen-e vagy úgy ... — s így maradtak még sokáig, ebben a feszült várakozásban, se az enyészetnek nem adták meg magukat, se az élet mellett nem határoztak még véglegesen. Valamelyik reggel azt láttam: az egyik fonnyadozni kezd, másnap még kettőn vettem észre a pusztulás biztos jeleit. Már csak egy viaskodott önmagával. És ez az egy vessző még napokig nem szánta el magát. El-eljártam hozzá, megpróbáltam bepillantani tépelödéseibe, reprodukálni igyekeztem vívódó érzéseit. Úgy éreztem, most már rövidesen határoznia kell ennek az oltóvesszőnek is. Valami ideges feszültség vibrálását véltem felfedezni vékony héja alatt, mintha most már bizonyos kényszerhelyzet elé állítaná az, hogy olyan sokáig nem engedte közel magához a pusztulást. Az alanyból érkező nedvek már valami feszítő erővel követeltek a metszésfelületnél bebocsátást, a veszsző rügyei is mintha ... nem, nem pirosodtak, de mintha megjelent volna rajtuk valami leheletnyi fényesség, s úgy látszott: csak nagy erővel lehetne már visszatartani őket a duzzadástól. De a vesszőnek a belsejében még mindig forrongott valami. Úgy érezte: valami köti. A hűség? Igen: a hűség. Vagy inkább: a Hűség, így, nagybetűvel, megszemélyesítve, kissé idealizálva. A hűség a régi fához; a Hűség; egy szó, amelynek már inkább csak nemesen csengő hangzása van, mint értelme. Mert vajon igazi hűség-e az, ha inkább pusztulni engedi a rügyeket, amelyeket a régi fáról hozott, semmint hogy megadva magát az alanynak — sőt, annak részévé válva —, kibontsa őket, felnevelje, itt, az új törzsön, a régi anya fiait, unokáit, dédunokáit, boldoguláshoz vezesse őket, teljesítve a sejtjeibe írt ősi parancsot: gyümölcsöt hozni? Igen. Talán ezért vállalni kell mindent. Vállalni azt is, hogy csélcsapnak, következetlennek gondolják, olyannak, aki megadja magát sorsának. Mert a sok parancs közt, amely utunkat megszabja, van egy legfőbb parancs: az Élet. Talán így töprengett magában az oltóvessző azon az estén, mikor utoljára láttam az önmarcangoló mozdulatlanság állapotában. Másnap reggelre az egyik rügye mintha egy cseppet megpirosodott volna, majd lassan, bátortalanul duzzadni kezdett. De a legalsó rügynek ez a félénk próbálkozása nyilván jel volt, mert utána nekiindult a többi is — ezek már mohón, vehemensen, mintegy igyekezve behozni a tusakodással eltelt napok mulasztásait. Annak az oltóvesszőnek akkor — a régi római történelemből kölcsönözve — nevet is adtam: Fabius Cunctator; a késlekedő Fabius. Úgy éreztem, egész kertészkedésem egyik legérdekesebb esetét produkálta. Megérdemli, hogy ilyen patinás nevet viseljen. A kísérletem sikerült: sárgaszilvaalanyon hatalmas, életerős, terebélyes barackfám fejlődött. Már tizedik éves. Ontja a termést. Fabius Cunctator pedig túltett a két nyomban megfogant társán is. A fa három főága közül ma ez a legvastagabb, ez kapaszkodik a legmagasabbra, hogy minél több napfényt gyüjthessen gyümölcsei számára. 13
