A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-28 / 52. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma Ifi íl« O CL 05 0 0.0 I KflREL KAPLftM PRAVDA O ČESKOSLOVENSKU 1945-1948 KAREL KAPLAN Érdekes, figyelmet érdemlő könyvet jelentetett meg a prágai Panoráma Könyvkiadó Az igazság Csehszlová­kiáról címmel. A könyvet először Münchenben adták ki 1985-ben, s csak 1990-ben nálunk. A szerző 1928-ban született, politikai dolgozó volt, s mint történésznek Cseh­szlovákia története volt a szakterülete. Karel Kaplan 1970-ben arra kényszerült, hogy elhagyja a Csehszlo­vák Tudományos Akadémia Történeti Intézetét s teljes hat esztendeig munkás­ként dolgozzon. 1976-tól él München­ben, több mint negyven könyv és tanulmány szerzője. Az igazság Csehszlová­kiáról című könyve hat fejezetre oszlik: München politikai jóvátétele; A németek kollektív bűnösségé­nek és kitelepítésének elve; Kárpátalja, mint probléma; Teáin; A magyar kisebbség; A csehek és a szlovákok viszonya. Mi 52. számunkban a számunkra legizgal­masabb A magyar kisebbség című fejezet közlését kezdjük el. A rólunk szóló meglepően tárgyilagos részt minden olvasónk figyelmébe ajánljuk. SZÁMKIVETETTEK A magyar kisebbség Az elhatározás A csehszlovák nemzetállam megteremtésé­re törekvő politikai koncepiónak a magyar nemzeti kisebbség felszámolása is a részét képezte. Ez a terv mintegy félmillió cseh­szlovák állampolgárt érintett, akik főleg Szlo­vákia déli határvidékein éltek, mely területe­ket 1938-ban a hitlerbarát Magyarország megszállt. A magyar kisebbség felszámolá­sára vonatkozó terv kiagyalói: Beneš elnök és környezete feltételezték, hogy a magya­rokkal szemben hasonló módon fognak el­járni, mint a német kisebbség esetében. El­képzelésüknek megfelelően 1943-tól a ma­gyarokat a németekkel együtt felelőssé tet­ték Münchenért, a köztársaság szétverésé­ért és a megszállók brutalitásáért. Mivel Csehszlovákiának a magyar kisebbség át­telepítése érdekében kifejtett igyekezete nem találkozott a nagyhatalmak megértésé­vel, a végső cél érdekében a prágai kor­mány minden eszközt megragadott: a transzferelv elfogadtatására irányuló lépé­sek mellett megpróbálkozott a lakosságcse­rével, a magyarok üldözésével, a reszlova­­kizációval és a belső kolonizáció módszere­ivel is. De minden igyekezete hiábavaló volt, mert a magyar kisebbséget nem sikerült lik­vidálnia. Eredményként csupán félmillió és nem csak magyar nemzetiségű állampolgár szenvedéseit könyvelhette el. Kezdetben a londoni és moszkvai emigrá­ció magyar vonatkozású elképzelései elég­gé eltértek egymástól. Ráadásul a szlováki­ai ellenállás képviselői (akiket a leginkább érintett a magyar kisebbség jövőbeni sorsa) sem értettek mindenben egyet az eming­­ráns politikusok elképzeléseivel. Végül naci­onalizmusuk egyesítette ezeket az erőket, és a politikai pártok hatalmi harcukban a magyar kérdést is fölhasználva elérték a nacionalizmus felerősödését. Az ismert dokumentumokból kitűnik, hogy Beneš először az 1943 decemberében tett moszkvai látogatása alkalmával fejtette ki nyíltan a magyarok kitelepítésének tervét. Ezt megelőzően a Londonban és a Roose­­velttel Washingtonban folytatott megbeszé­lésein még kifejezetten a németek kitelepí­téséről volt szó, de a Sztálinnal és Molotov­­val való találkozás alkalmával már a magya­rok eltávolításáról is beszélt. E tárgyalások záróegyezménye megerősíti a szovjet kor.­­mánynak a magyar lakosság kitelepítésével kapcsolatos jóváhagyását. Ugyanezen a napon, 1943. december 18-án Beneš a Sztálinnal, illetve Molotowal folytatott tár­gyalások végeztével találkozott a CSKP moszkvai vezetésével. Közölte velük, hogy a németek kitelepítéséhez megkapta Sztá­lin beleegyezését, és kijelentette, hogy ugyanez érvényes a magyarokra is, „miköz­ben ezt az eljárást megkönnyíti a szlovákiai magyar lakosság kicserélése a magyaror­szági szlovákokért”. Akkoriban a kommu­nisták a magyar kisebbség sorsáról még másként vélekedtek, és azt nem kapcsolták össze a szudétanémetek kitelepítésével. Beneš bejelentése nem kis meglepetést je­lentett számukra, hiszen a korábbi londoni tárgyalásokon minden esetben a német la­kosság transzferjéről volt szó, de még a moszkvai találkozó után sem vették elég komolyan Beneš kijelentéseit. Ezzel magya­rázható, hogy a londoni elvtársaik a köztár­sasági elnökkel folytatott megbeszéléseikről tájékoztató levélben csupán a német kér­désről írtak, a magyarok esetleges kitelepí­tését meg sem említették. Beneš és londoni környezete nem változ­tatott sokat eredeti álláspontján, míg a kom­munistákról ugyanez nem mondható el. E változás okait nem könnyű nyomon követ­ni. A kommunisták már 1944 februárjában Londonban a Szocialista Blokknak megvita­tásra benyújtott programjavaslatukban kiter­jesztették a magyarokra a németek ellen al­kalmazandó eljárás tervét. A javaslat, me­lyet március 12-én a londoni csehszlovák kormány is elfogadott, három fő elvet tartal­mazott: 1) Azokat a magyarokat, akik vétettek a köztársaság ellen, szigorúan meg kell büntetni. 2) Azoknak a magyar antifasisztáknak, akik a hitlerizmus ellen harcoltak, csehszlo­vák állampolgárságukat megerősítik. 3) A többi magyar nemzetiségű állampol­gár szabadon dönthet arról, kéri­­e a Csehszlovákiába való optálását, miköz­ben a kormány minden egyes kérvényt egyénileg fog elbírálni. 1944 áprilisában a moszkvai emigráció vezetői a „Javaslatok a felszabadított terü­leteken foganatosítandó intézkedések” cí­mű dokumentumon dolgoztak. Gottwaldnak a javaslat megvitatásáról készített feljegy­zéseiben szerepel a magyarok egyenjogú­ságának és a demokratikus magyar erőkkel való együttműködésnek a gondolata. Az át­meneti intézkedésekre vonatkozó cikkben viszont már nem tesz említést a kisebbsé­gek sorsáról. Röpke négy hónappal a javas­lat megvitatása után a kommunisták határo­zottan ellenezték a magyar antifasisztákkal való együttműködést és részvételüket a he­lyi önkormányzati szervekben. Újabb két hónap elteltével Jan Šverma. a CSKP moszkvai vezetőségének tagja kijelenti, hogy a párt „semmiféle akadályt nem fog gördíteni e kérdések radikális megoldása elé". 1944 novemberében a magyar kisebbség problémája diplomáciai területre tevődött át. A csehszlovák kormány még 1944 augusz­tus 24-én sürgette a német és magyar la­kosság kitelepítésének jóváhagyását. Ami­kor Moszkvában elkezdődtek a magyar­szovjet fegyverszüneti tárgyalások, Beneš és Ripka javasolták, hogy „a fegyverszüneti feltételek közé vegyék fel a szlovákiai ma­gyarok kitoloncolásának és a lakosságcse­rének a követelményét is". Ripka a Csicsa­­jev szovjet diplomatával folytatott tárgyalá­sai kapcsán közölte Fierlingerrel: „megma­gyaráztam neki (Csicsajevnek - a fordító megjegyzése), hogy számunkra ez nagyon kívánatos lenne, mint a szudétanémetek Németországba történő kitelepítését szol­gáló precedens.” Fierlinger felkereste Zo­­rint, aki nem sok reményt jósolt a csehszlo­vák követelések teljesülésének, mivet a kér­dés, melyet érintenek, nem a fegyverszüneti tárgyalások, hanem a békekonferencia ha­táskörébe tartozik. Zorin válasza nem elégítette ki Londont. 1945. január 9-én Ripka ismételten sürgette Fierlingert, hogy kezdjen újabb megbeszé­léseket Zorinnal, és igyekezzen elérni a transzferelv beiktatását a fegyverszüneti feltételek közé. Az ügy fontosságát egyrészt azzal indokolta, hogy a nép amúgy is kikö­zösítené a magyarokat, és e feltétellel köte­lezhetnék Magyarországot, hogy a számű­­zötteket befogadja és gondoskodjon róluk. Másrészt viszont, mivel a transzferelvvel kapcsolatban Anglia és az USA részéről el­lenállásra lehet számítani, e pontnak a Ma­gyarországgal kötendő fegyverszüneti egyezmény feltételei közé való besorolása elősegíthetné a probléma jövőbeni megol­dását. Fierlingernek külön a lelkére kötötte: „Ismételten ecseteld ezt az aspektust a szovjet kormány előtt, mert ez ügyben csak rájuk számíthatunk." Másnap Fierlin­ger tudósított a szovjet fegyverszüneti ja­vaslatról, mely a transzferkövetelést nem tartalmazta. A következő nap pedig ismer­tette a jugoszláv nagykövettel lezajlott be­szélgetésének eredményét: „A nagykövet kitelepítési javaslatunk mellett nem kíván ki­állni, mivel szerinte ez a kérdés a béketár­gyalások hatáskörébe tartozik.” 1945. január 15-én Fierlingert meghívták a Kremlbe a Magyarországgal folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra, ahol Molotov mellett ott volt az amerikai nagykövet, Harri­­man és a brit nagykövet, Balfour is. A vita középpontjába a transzferelv került. Molo­tov tréfálkozva tért rá a csehszlovák követe­lésre: „Mi legyen hát azokkal a magyarok­kal, akik nem szeretik Csehszlovákiát? Sze­rintem a javaslatot el kell fogadni." Harríman „határozottan ellenzett mindent, ami akár távolról is lakosságcserére emlékeztetett”. Balfour nem kívánt a kérdésről tárgyalni, amennyiben az a békeszerződések tárgy­körét képezi. Fierlinger ekkor azzal érvelt, hogy „humánus szempontból fontos, hogy a magyarok az országot elhagyják”, amin azt értette, hogy így elkerülhető volna, hogy a magyarok a csehek és a szlovákok gyűlö­letének legyenek kiszolgáltatva. A londoni emigráció nem nyugodott bele a transzfer elutasításába, és Ripka tárgyalni kezdett az angol és az amerikai követtel, Nicolsszal és Bruninsszal. A Molotov támo­gatására utaló megjegyzése hatására mind­két követ megígérte, hogy a problémáról tá­jékoztatják az illetékes helyeket, és kiesz­­közlik a támogatást. De a két nagyhatalom álláspontja ezek után sem változott. Ripka ekkor megpróbálta elérni, hogy Fierlinger legalább azt a kitételt elfogadtassa, misze­rint „Magyarország köteles befogadni a Csehszlovákiából önként távozó, vagy on­nan kiutasított magyarokat”. Ripka üzeneté­nek bevezetőjeként egyébként Beneš és kormánya köszönetét fejezte ki Molotovnak „rendkívül hatásos segítségéért”. Az 1945. január 20-án Magyarországgal aláírt fegyverszüneti egyezmény a cseh­szlovák követelésekről nem tett említést. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elu­tasító magatartása jelezte, hogy Benešnek csupán a németek kitelepítéséhez sikerült megszereznie a nagyhatalmak beleegyezé­sét, és a jövőben hasonló eljárást alkalmaz­ni a magyarokkal szemben valószínűleg na­gyon körülményes lesz. Csehszlovákiának London és Washington véleményét nem si­került megváltoztatnia, így csupán Moszkva támogatására számíthatott. A londoni csehszlovák politikusokat ez egyáltalán nem kedvetlenítette el, de a moszkvai emig­ráns körökben némi aggodalmat keltett. A kommunisták nem lehettek egész bizto­sak, számíthatnak-e a nagyhatalmak támo­gatására a békeszerződések előkészítése során. Ráadásul abban az időben bizonyos szovjet körök az új magyar kormány mega­lakulása kapcsán új demokratikus Magyar­­ország születéséről beszéltek. Ezek a kö­rülmények arra késztették a kommunista vezetőket, hogy korábbi véleményüket megmásítsák. (Folytatjuk) 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom