A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-21 / 51. szám

Betlehem A Hét olvasói közül egyesek talán még emlékeznek rá, hogy néhány cseh­­magyar ill. szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó írásomhoz Pavel Lisý prágai festőművész rajzolt portrét. A hetvenes évek elejétől is­mertem, midőn* a cseh rádióújságban felfigyeltem a hét jubilánsát megeleve­nítő rajzaira. Akkortájt a rádiósok fog­orvosa voltam, s elég volt Jan Halas irodalmi szerkesztőnek (František Ha­las költő egyik fiának) szólnom, hogy a találkozást megszervezze. Pavel Lisý sohasem használta ki, hogy asszisztensnőm is megkedvelte, szelíden elhárította ajánlatunkat, hogy ellenőrizzük s esetleg rendbe is hoz­zuk fogazatát. Rendelőmet azonban rendszeresen látogatta, munkám vé­geztével karonfogott és nagy sétákat tettünk vagy rossz idő esetén beültünk valamelyik kávéházba. Sokat beszélgettünk a közép-euró­pai népek kultúrájáról, egymásrautalt­ságáról, s mindarról, ami gátolja köl­csönös megismerésüket, közeledésü­ket. A legtöbbet azokról a személyi­ségekről, akik életművükkel előmozdí­tották a megértést, mint a szótáríró František Brábek vagy a kultúrdiplo­­mata Anton Straka. Pavel Lisý sok hasznos tanácsot, út­mutatást vagy szakirodalmat adott, hogy megkönnyítse kutatómunkámat és írásaimban megbízható forrásokra támaszkodhassam. ömaga is sokszor bújta magyar könyveimet, főleg a kép­anyagukat tanulmányozta, a Prágai Magyar Kulturális Központ könyvtárá­ba is eljárt. Nagy élménye lett József Attila, aki­nek portréját a költő születésének 70. évfordulójára 1975-ben rajzolta meg a rádióújságnak. Mint akkor elmondta, már megismerkedésünk előtt olvasta költeményeit Kamil Bednár és Ladislav Hradský, továbbá Vilém Závada fordí­tásában. (A válogatás „S čistým srdcem" címmel még 1959-ben jelent meg a népszerű Svétová četba elne­vezésű sorozat 202. köteteként.) Lisý nagyapó korában sem felejtette el, hogy a szegénynépből származik és fodrászsegédből dolgozta fel magát jónevű festővé. Talán ezért értette meg oly jól a proletársorból jött magyar köl­tő mondanivalóját. József Attilát nem­egyszer szóba hozta és javasolta, hogy a cseh rádióban műsort kellene róla készíteni, folyóiratokban közölni tőle verseket, hogy Csehországban többen is megismerhessék. Egyszer a Szép Szónak azt a szá­mát mutattam meg neki, amelyet teljes egészében a költő emlékének szentel­tek. Áhítattal hallgatta, amit lefordítot­tam vagy a visszaemlékezésekről el­mondtam neki. A rákövetkező alka­lommal magával hozta a Kisjézus elé járuló háromkirályokat ábrázoló tollraj­­zát mondván: FÉJA GÉZA és a csehszlovákiai magyar irodalom A huszadik századi magyar irodalom­ban jelentős helyet elfoglaló Féja Géza a mi tájaink szülötte volt, s kilencven esztendővel ezelőtt, 1990. december 19-én a Léva környéki Szentjános­­pusztán született. Az 1918-as állam­fordulat után Magyarországon élt, de kisebbségi irodalmunk kibontakozását kezdettől nagy figyelemmel kísérte és hathatósan segítette. Pártfogó írásai egyrészt olyan magyarországi folyóira­tokban jelentek meg, amelyek az utód­államokba került kisebbségi néptöre­dékek szellemi életével is rendszere­sen foglalkoztak. A két háború közti időben két ilyen lap volt: az 1927 és 28-ban megjelenő Híd és az 1933-ban induló Láthatár. Ezeken kívül Féja fő­munkatársa és budapesti szerkesztője volt a mi színvonalas irodalmi lapunk­nak, a Magyar írásnak (1932-1937) és lektora a Sziklay Ferenc és Darkó István által létrehozott Kazinczy Könyvkiadó Szövetkezetnek. Az említett lapokban számos ismer­tetést közölt íróinkról és folyamatosan kíméletlen támadásokat intézett a mi­nőségi fejlődést veszélyeztető dilettan­tizmus ellen. „Inaszakadt elmélet szü­letett, hogy a toll minden magyar for­gatója fontos nemzeti hivatást tölt be tekintet nélkül arra, hogy a toll szántot­ta barázdában tiszta búza vagy pedig gizgaz terem - írta. - Sok helyütt odá­ig ment a dolog, hogy valóságos dilet­táns író-bokrok teremtődtek provinciá­lis színvonallal és gőggel. A kritikát kezdettől fogva ártalmas valaminek nyilvánították, mintha rossz versekkel s regényekkel népet és nemzetet le­hetne menteni. . . Pedig rossz vers, a gyenge regény, a szűk látókörű pub­licisztika, a partikuláris érdekeket si­mogató kultúra mind a magyarság em­beri és nemzeti igényeinek tagadását jelentik. A dilettáns irodalom tehát tá­volról sem a nemzeti nyelv ápolója s fenntartója, hanem a nemzet nagy áldozatok és erőfeszítések árán meg­teremtett szellemi színvonalának meg­csúfolása”. Egy másik fulmináns írásban így pé­cézte ki a dilettantizmus akarnokait: „Vannak, kik műveik bűvkörébe burko­lóznak, vannak, kik helyi irodalmi köz­pontokat szerveznek, s a partikulariz­­musból vallásos kultuszt csinálnak, vannak, kik a szerkesztőségi szoba fonnyadt levegőjébe s a beérkező vi­láglapok lepedőjébé burkolózva az hi­szik, hogy Európát látják, pedig igazá­ban Zselízig és Szobráncig sem ér el a tekintetük.” Ezek a felrázó, eszméltető írások irodalmi életünkben hasznos prevenci­ót gyakoroltak, mert olyan irodalmár tollából származtak, akinek a neve az egész magyar nyelvterületen ismert és tekintélye volt. Féja az írói pályáját versekkel kezdte, de aztán a publicisz­tika és szociográfia lett a fő műfaja. A két háború között népi ihletésű szel­lemi mozgalmakban, főleg a korsza­kos jelentőségű Márciusi Frontban rendkívül nagy szerepet töltött be, nagytehetségű parasztírókat (Sinka István, Szabó Pál) fedezett fel és Baj­­csy-Zsilinszky Endrének is harcostár­sa volt. A parasztság szociális és szel­lemi felemelésének ügyét szolgáló fa­lukutató mozgalomnak oszlopos tagja­ként a legnagyobb irodalmi sikerét a Viharsarok című szociográfiai művé­vel érte el. Ez a Magyarország felfede­zése című könyvsorozatnak egyik ve­zérműve volt és nemcsak Magyaror­szágon, hanem az egész magyar nyelvterületen forradalmi erejű esz­méltető hatást gyakorolt. Egyéb mun­kái közül háromkötetes magyar iroda­lomtörténetét (Régi magyarság, A fel­világosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora) és a Szabadcsa­pat című memoárját, „életregény”-ét emelem ki. Az utóbbiban bőséges szót ejt a kisebbségi irodalmunkkal való kapcsolatairól is. Nagy irodalmi tettnek kell nyilvánítani azt is, hogy könyvalak­ban ő adta ki először Ady Endre válo­gatott publicisztikai írásait (Jóslások Magyarországról, 1936). Emlékező írásomban még egy kér­dést vetek fel: vajon a mi részünkről megkapta-e Féja Géza a neki járó kö­szönetét? A kérdésre egy teljes és egy fél igennel lehet válaszolni: A két háború közti időben irodalmi életünkben és sajtónkban nagy tiszte­lő

Next

/
Oldalképek
Tartalom