A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
REJTÉLYE lovasság, sem a tüzérség nem tudott felvonulni. Fél tizenkettő volt, amikor a császár kiadta a tüzparancsot; A folytatás nem volt túl szerencsés: a francia vezér már a tüzérségi előkészítés alatt közeledő csapatokat vett észre északkelet felöl: poroszok! Ijedelemre azonban semmi okot nem látott: lovasságának egy részét a poroszok elé küldte, ö pedig támadásra indította Ney marsallt az angol centrum ellen, míg öccsét, Jeromost egy elterelő hadművelet végrehajtásával bízta meg a jobbszárnyon, Hougomont kastélyánál. A franciák megmozdulásai sikertelenek maradtak: kitünően kiépített állásaikból az angolok gyilkos össztüzet zúdítottak a támadókra: az első roham összeomlott, ám ugyanakkor Napóleonnak sikerült visszavernie egy ellenséges lovasrohamot. Ezt követően a helyzete romlását immár érzékelő császár a stratégiailag rendkívül fontos La Haie Sainte elfoglalására adott utasítást Ney-nek, aki a parancsot végzetes elhamarkodottsággal hajtotta végre. Az angol sebesülteket egy „végső" rohamra vezényelte, mindennemű tüzérségi vagy gyalogsági támadás nélkül. Hősies, lenyűgöző volt ez a Wellington katonái által is megcsodált lovasroham, de teljességgel sikertelen: a franciák hatalmas pusztítást vittek véghez az ellenfél soraiban, de az elszántan védekező, négyszögekbe tömörült angolok visszaverték őket. Ugyanakkor északkeleten a poroszok már harcba bocsátkoztak Napóleon csapataival, akinek egyre több embert kellett ellenük küldenie, s ezzel egyidöben Ney elsietett hadmozdulatát is segíteni kényszerült. Úgy tűnt, a megújuló francia lovasrohamok mégiscsak felörlik az angolok haderejét, ám Wellington utolsó gyalogsági tartalékai bevetésével elodázta a végveszélyt. Délután fél négykor az immár gyalogsággal és tüzérséggel is támogatott Ney elfoglalta La Haie Sainte-et; Napóleon győzelme e pillanatban biztosnak látszott, csakhogy... az angolok, borzalmas veszteségeik ellenére még mindig tartották magukat, s Ney hiába kért gyalogos csapatokat a győzelem betetőzésére — a császárnak már csak a gárda állt rendelkezésére, s oldalában a támadó poroszokkal nem volt hajlandó kockáztatni az élcsapatot: nem tudta, hogy ezzel az elhatározással kimondta önmaga fölött az ítéletet. Wellington hadseregének maradványai a helyükön maradtak, a jobbszárnyon pedig megindult a friss erőkkel érkező Ziethen tábornok támadása. Napóleon csak ekkor vetette harcba a gárdát; maga vezette az utolsó támadást — de már hiábavaló volt minden áldozat, minden hősiesség. A poroszok heves támadása leírhatatlan pánikot keltett a franciák soraiban és — a napóleoni háborúk történetében először! — az Öreg Gárda is hátrálni kezdett. A császár, mint veszélyes helyzetben mindig, most is bámulatos hidegvérről és elszántságról tett tanúbizonyságot, de már nem volt hatalom, mely megállíthatta volna fejvesztve menekülő seregét. Csak a gárda tartott ki a végsőkig, rettenthetetlenül dacolva az újra támadó angolok és a poroszok pusztító sortüzeível: legendás híréhez méltóan inkább választotta a halált, mint a megadást. A dráma befejeződött. Grouchy, aki megmenthette volna Napóleont, tisztjeinek sürgetése ellenére sem volt hajlandó a csatatér felé indulni; hallotta az ágyúdörgést, s tudnia kellett, döntő küzdelem folyik, de ö konokul tartotta magát a poroszok üldözésére vonatkozó parancshoz — engedelmessége csupán a végzet beteljesülését segítette elő. Napóleon osztozni akart leghűségesebb harcosai sorsában, ám gránátosai akarata ellenére elvonszolták a csatatérről, melyet 25 000 francia és 22 000 angol s porosz katona holtteste borított. A császár visszatért Párizsba; látta, hogy a nép hűséges maradt hozzá, de a polgárság már elfordult tőle. Folytathatta volna a harcot, ha bevezeti a diktatúrát és 1793 hagyományait felélesztve forradalmi háborút hirdet. Tudta azonban, hogy ez polgárháborút is jelent, s azzal is tisztában volt: a roppant erőkkel támadó szövetségesek fölött már nem arathat tartós győzelmet. Levonva élete végső tanulságát 1815. június 22-én lemondott a trónról: a Száz Nap csodálatos kalandja, a második császárság története véget ért. Franciaország rövidesen ismét a Bourbonok uralma alá került, Európában pedig kezdetét vette a Szent Szövetség sötét korszaka. Tökéletesen igaza van Victor Hugo-nak, amikor a Nyomorultakban ezt írja: „Waterloo, ha a kérdés mélyére nézünk, szándék szerint ellenforradalmi győzelem." Ez a győzelem azonban csak átmeneti volt: a forradalom és Napóleon müvét immár nem lehetett megsemmisíteni; a feudális rend halálos ítéletét már 1789-ben kimondták, s a történelmet irányító erőket semmi sem akadályozhatta meg annak végrehajtásában. Lapozzuk fel még egyszer a Nyomorultakat: „A század, amelyet Waterloo fel akart tartóztatni, átlépett rajta és tovább ment az útján. Ezt a komor győzelmet legyőzte a szabadság." Európában azonban egyelőre helyreállt a „rend", a földrész egykori ura pedig az Afrika délnyugati partjaitól mintegy kétezer kilométerre található Szent Ilona szigetén várta sorsa beteljesedését. Ott sok mindent átértékelt, jónéhány hibáját felismerte; már a Waterloonál történteket is más fényben látta, de a csata lényegét — balvégzete „titkát" — sosem értette meg. Az utókorra várt annak megállapítása, hogy a világhódító bukása nem a bosszúálló isten büntetése volt, hanem történelmi szükségszerűség: Napóleon az egyetemes monarchia kiépítésével voltaképpen arra tett kísérletet, hogy erőszakkal megváltoztassa a történelem menetét és törvényszerűségeit. Reménytelen, de heroikus vállalkozás volt ez. s mi sem bizonyítja jobban a császár zsenialitását, mint a fantasztikus cél eléréséért vívott küzdelem páratlan sikersorozata. Már évek teltek el Napóleon 1821. május 5-én bekövetkezett halála óta, de sok régi. hű katonája még mindig nem akarta elhinni, hogy vezérüknek is osztoznia kell minden földi halandó sorsában; ők halhatatlannak hitték a császárt. Őszintén szólva ... ki állíthatná, hogy nem volt igazuk? G. KOVÁCS LÁSZLÓ Gútoron a Somorjai Híd vegyeskar ... és a petsöci női kar szerepelt Közönség nélkül nem megy... Háromévente egyszer biztosan leírják: „szebb, ha ketten összedalolnak". Néha többször is. S vannak néhány százan, ezren, akiknek ez lehetne az ars poétikájuk. De lehet, hogy vezérlő hitvallásukat, ezidáig meg sem fogalmazták. Csak szerinte cselekszenek. Kétkeziek és értelmiségiek; kihalófélben lévő és kialakulóban lévő szakmák képviselői. Dalosok. A közös szenvedély, az „összedalolás" hozza egybe őket hétfőn, kedden,... vasárnap. Gyakorlásra, fellépésre. Hideg és levegőtlen próbaterembe. Mosolyogva — amikor a gyér közönség télikabátban didereg — huzatos művelődési házak színpadán. Mosolyogva tűző napon, amikor a nagyérdemű ingujjra vetkőzve törölgeti homlokát. Szóval: szebb, ha ketten összedalolnak. S tisztelet azoknak, akik ezért tesznek, áldoznak is valamit. A háromévente megrendezésre kerülő Kodály Napok (Kodály Napok? A mostani eseményt hirdető falragaszok, meghívók, szórólapok Kodály napokat is hirdettek. Ha élne, a nyelvész Kodályhoz fordulhatnánk: döntse el ő a vitát,) nagyszerű alkalom arra, hogy ezt a plusz munkát vállaló dalosaink előtt tisztelegjünk. S közösen — dalosok és résztvevő közönség — az előtt a Kodály Zoltán előtt, aki elsőnek adott hangot annak a felismerésnek, hogy nem ismerjük zénei anyanyelvűnket. Sőt jobbító szándékkal cselekedni kezdett. Tudom, a dalosok, ha ketten találkoznak, már jól érzik magukat. Tudom azonban azt is, hogy mint minden — tudására büszke — ember, a dalos is szívesen mutatja be azt, aminek nem egy esetben sok lemondás árán jutott birtokába. Dalostársnak, de főleg a közönségnek. Hozzáértőnek és hozzá kevesebbet értőnek. Szóval: kell a közönség is. Én úgy vélem öntevékeny csoportjaink közül jelenleg a kórusok lépték a legnagyobbat a fejlődés útján. Ezt szerették volna Galántán is bizonyítani. Illetve: bizonyították is. Komoly szakemberekből álló bizottság előtt. S a versenyen a dalostársak előtt is. A közönség előtt is szerették volna. Sajnos a közönség egyre fogy. Nem voltunk sokan Galántán sem. Kevesen voltak a pénteki népművészeti kezdömüsoron, a versenyt a zsűrin kívül az éppen nem szereplő kórusok tagjai figyelték. (Ez Így szokott lenni. Tanulnak egymástól, okulnak egymás hibáiból.) Nem voltak sokan a — jó szokásként élő — környező falvakban rendezett énekkari hangversenyeken sem. Negyven-, hatvan-, százfőnyi közönség előtt szerepeltek a kórusok. Mátyusföld és Csallóköz falvaiban. Volt ahol ez a szám teltházat — telt templomot, jelentett, volt ahol félházat sem. Kevesen voltunk a vasárnapi ünnepi hangversenyen is. A közönség összkara — nem számoltam ugyan meg — kisebb létszámú lett volna, mint a dalosoké. Emlékszem olyan gálaműsorra, amikor kicsinek bizonyult a galántai szabadtéri szinpad nézőtere. Tudom azt is, hogy most is sokkal több jegy talált gazdára (gazdára?), mint ahányan eljöttek a műsorra. (Mi lehet az oka ? Foci, az utóbbi napok, hetek, hónapok eseménybősége játszott közre ? Kényelem, munka ? Valószínűleg ez is, az is. És lehet számtalan, pedig még nem ismert oka is. A szervezőknek, a rendezvénnyel hivatalból foglalkozóknak — hiszen nem csak itt volt kevés az érdeklődő — hamarosan meg kell lelniük az okokat, hiszen a mozgalom és a kulturális élet nem áll meg — esetleg átalakulóban van. Az átalakulóban lévő dolgoknak pedig az a szokásuk, hogy a lassúbbakra nem várva, átalakulnak nélkülük.) Voltak az idei Napoknak igazán felemelő pillanatai is. Egy-egy színvonalas fellépés (a napi sajtóból értesülhettek már róla, mely csoportokról van szó), a koszorúzás a galántai kastélyparkban, a vendégek — különösen a debreceni dalosok és a Honvéd szimfonikusok és szólistáik — szereplése, a mindig hatásos összkar. A törődő, vendégszerető város. Tudott dolog, s párszor itt is leírtam már: a szereplők akkor érzik jól magukat, akkor távoznak elégedetten, ha közönség — minél nagyobb létszámú közönség előtt léphetnek színpadra. Dalosok, szervezők, nézők és a jó ügyek mindenkori támogatói: a „nagy Harmónia" megszólalásához mindannyíunk „hangjára" szükség van. Az idei Kodály Napok főleg színvonalban volt eredményes rendezvény. Reméljük ösztönzőleg hat az énekkari mozgalom további alakulására. Bízzunk benne, hogy a színvonal közönséget is vonz. (görföl) 11
