A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
WATERLOO avagy A VÉGZET KINCSÜNK AZ ANYANYELV Dalai-e a dalai láma? Nagy mostanában a vendégjárás nálunk. Ezt az egyszerű honpolgár — főleg Pozsonyban és a hétvégeken — úgy érzékeli, mintha az osztrákok megszálltak volna bennünket. Nemcsak a bécsiek, a burgenlandiak vagy az alsó-ausztriaiak látogatnak el azonban hozzánk, jönnek messzebbről és magasabb rangú vendégek is. Április végén például Tibet vallási vezetője volt köztársasági elnökünk vendége. Az emigrációban élő dalai láma látogatása a közvélemény figyelmét is felkeltette, magam is több emberrel beszélgettem erről az eseményről, s arra figyeltem fel, hogy majdnem mindenki helytelenül értelmezte e személyiség cimét. Beszélgetőtársaim ugyanis a dalai szó végén található -i-1 a magyar melléknévképzővel azonosították, vagyis úgy vélték, hogy a dalai ezt jelenti: egy Dala nevű helységből való, ott élő. Az okfejtésben van logika, hiszen a magyarban ilyen módon gyakran nevezünk meg magas egyházi személyiségeket; gondoljunk csak arra, hogy Magyarország hercegprímása az esztergomi érsek címet viselte. , A tibeti vendég esetében azonban más a helyzet. Mielőtt azonban a dalai szót megmagyaráznánk, foglalkozzunk a megnevezés másik elemével, a láma szóval! Ez a .felsőbb' jelentésö tibeti bla-ma szóból keletkezett, s kezdetben csak a kolostorok vezetőire és a nagy tudású szerzetesekre alkalmazták. Mára azonban jelentése már kibővült, tehát így nevezik általában a tibeti vagy a mongol buddhista szerzeteseket. A magyarban létezik egy másik láma szavunk is: igy hívjuk az egyik, a tevével rokon, ám annál kisebb termetű dél-amerikai állatot. A két láma szó között nincs kapcsolat, az állatnév ugyanis indián eredetű, és spanyol közvetítéssel jutott el hozzánk. Térjünk azonban vissza a dalai tárná-hoz! Ez a legmagasabb rangú láma címe Tibetben, ám érdekes módon ott nem használatos, ugyanis a dalai szó mongol eredetű. A dalai lámák nevében mindig szerepel a — latin betűs átírással — rgya-mtsho formában leírható elem, ennek jelentése .óceán', s tulajdonképpen a tudás, a bölcsesség mélységét és végtelenségét szimbolizálja. Ezt a szót fordították le a Tibetet meghódító mongolok; a mongol ta-le szót a Tibetben is érdekelt angolok aztán dalai formára módosították. Ezt az alakot vették át az európai népek, igy a magyarok is. A magyarázatból kitűnik, hogy a szóvégi -/ nem azonos a magyar -i melléknévképzövel. További kérdés az, hogyan ejtsük ki ezt a szót. Az angolban — ahonnan átvettük — egy, az /és a j közötti átmeneti hangot ejtenek. Ezzel magyarázható, hogy például a szlovákban a dalajláma (egybeirt) megnevezés és írásmód honosodott meg. A magyarban azonban a megszokott kiejtéshez alkalmazkodva a szó végén -/ hangot ejtünk. A dalai szó tehát nem áll kapcsolatban földrajzi névvel, hanem egy mongol szó angolosított változata, s jelentése .óceán'. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Mondják, Párizs a világ fővárosa, s ki tagadná, hogy ebben a fellengzős kijelentésben sok igazság van. Különösen érvényes volt ez a kijelentés a múlt század első tizenöt évében: Európa lakói rettegve és bámulattal gondoltak a „fények városának" legnevezetesebb lakosára, akinek köpcös, kis alakját az öreg kontinens számos csataterén látták feltűnni; rendíthetetlenül és fáradhatatlanul vonult egyik hadszíntérről a másikra, s „fáradozása" fölöttébb eredményesnek bizonyult: 1812-ben hetvenmillió európai mondhatta magát Napóleon alattvalójának, s jószerivel csak Anglia volt független a telhetetlen császártól. aki a világraszóló győzelmek káprázatos sorozata után is egyre újabb hódításokról ábrándozott, s esze ágában sem volt megelégedni Marengo, Austerlitz, Jéna, Wagram s megannyi más diadalmas ütközet dicsőségével. A világbirodalom kiépítését azonban száz Napóleon sem tudta volna véghez vinni — ő pedig, egyedül volt, s egyedül kellett szembeszállnia 1813 tavaszán a fellázadt Európával, mely a verhetetlennek hitt hadúr oroszországi katasztrófája után rájött: a legkevésbé sem biztos, hogy Napóleon hatalma örökkévaló ... A folytatás jól ismert: a császár minden erejével ellenállt, de a túlerővel szemben az ö lángelméje is tehetetlen volt. Hadseregét Lipcsénél szétverték, s bár még Franciaországban is bámulatos eréllyel küzdött, meg kellett magát adnia sorsának. A szakadatlan háborúskodásban kimerült ország már nem állt mellette, s miután elesett Párizs és marsalljai is szembefordultak vele, nem maradt más számára, mint a lemondás a trónról és a megható búcsúvétel a hozzá mindvégig hű Öreg Gárdától. 1814. április 20-án Napóleon Elbára indult: ezt a szülőföldjétől. Korzikától nem messze fekvő, 223 km2 területű szigetet kapta „jutalmul" a szövetségesektől, amiért nagylelkűen lemondott a világuralomról... Császári cimét megtartva gyorsan berendezkedett liliputi nagyságú ..birodalmában"; úgy tűnt, az örök katona békés civillé változott; kimeríthetetlen energiáját a sziget s új alattvalói kisebb-nagyobb gondjainak szentelte. Növénytermesztéssel, bányászattal, útépítéssel, halászattal és még ezernyi más tennivalóval foglalkozott. Franciaországba visszatértek a bosszúszomjas Bourbonok, akik huszonöt évig várták a száműzetésben a pillanatot, amikor végeznek a „bitorlóval" (aki számukra a forradalom rémét is megtestesítette), s ők viszszafoglalhatják őseik trónját. Nos, ez megtörtént, de nem sok köszönet volt benne. A franciák hatalmas többsége békére vágyott ugyan, s nem állíthatjuk, hogy nem örültek szenvedélyesen háborúzó uralkodójuk távozásának, de a Bourbonokat idegenként fogadták. ráadásul eszük ágában sem volt lemondani a forradalom Napóleon által törvénybe iktatott vívmányairól. A gyűlölt liliomos lobogó alatt visszatérő emigránsok azonban a régi rend maradéktalan visszaállítását követelték. XVIII. Lajos király megértette ennek lehetetlenségét, alkotmányt adott az országnak, ám az elégedetlenség nőttön nőtt: a parasztság a földjét féltette az egykori birtokait visszakövetelő arisztokráciától és papságtól; Napóleon megalázott, mellőzött, félzsoldon tengődő tisztjeinek és katonáinak serege pedig — feledve az elmúlt húsz év szenvedéseit — egyre többször gondolt vágyakozva hajdani parancsnokára . .. Miközben Franciaország egén ismét gyülekeztek a felhők, s a császár békésen gazdálkodott szigetén, Bécsben Európa hatalmasai üléseztek, zsákmányként osztogatva egymás között a kontinens országait és népeit. Jelen volt Napóleon egykori külügyminisztere, a minden kormányt szolgáló és eláruló kivételes tehetségű Talleyrand is, aki nem csupán diplomáciai sakkhúzásaival hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal a javaslattal is, hogy a számüzöttet szállítsák egy Európától távol fekvő szigetre, mielőtt a kontinens közelsége valami veszedelmes kalandra csábíthatná ... Talleyrand ismét tehetséges jósnak bizonyult... Bármi is volt a látszat, a „nyugdíjazott" világhódító változatlanul és egyre élénkebben érdeklődött a Franciaországban és Európában történtek iránt. Néhány hónap után világossá vált előtte, hogy a „semmit sem tanuló és semmit sem felejtő" Bourbonok reakciós politikája az ö malmára hajtja a vizet. Minden valószínűség szerint 1815. február 15-ét mutatott a naptár, amikor Napóleon így szólt ugyancsak Elbán tartózkodó édesanyjához: „Nem tudok meghalni ezen a szigeten, nem tudok élni ebben a „A sorsnak vannak ilyen fordulatai; az ember a világ uralmát reméli; és felbukkan előtte Szent-Ilona." (VICTOR HUGO: NYOMORIJLTAK) semmittevésben, mely méltatlan hozzám ..." A válasz valóban napóleoni volt: „Menj, fiam, és kövesd sorsod útját..." A sokszor oly engedetlen „fiúnak" ezúttal nem kellett biztatás: február 26-án 1100 katonájával a legnagyobb titokban elhagyta száműzetése színhelyét s március 1 -jén akadálytalanul partra szállt a Cannes közelében lévő Jüan-öbölben. Napóleon kiáltvánnyal fordult a francia nemzethez és a hadsereghez. „A sas, nemzeti lobogónkkal, toronytól toronyig száll majd, amíg el nem éri a Notre-Dame tornyát" — jósolta a császár, s az orákulum csodálatosan bevált. A partraszállás hírétől megrémült királyi udvar csapatokat küldött a „bitorló" ellen — a katonák mindenütt kitörő lelkesedéssel üdvözölték egykori vezérüket, s a királyt pillanat alatt feledve boldogan csatlakoztak hozzá — még a XVIII. Lajosnak hűséget esküdött Ney marsall is, aki pedig ketrecben akarta Napóleont Párizsba hurcolni . . . A császár diadalmenetben vonult a főváros felé. szünet nélkül hangoztatva, hogy ő „a forradalom fia", s azért jött, hogy a feudális reakciót megtestesítő nemesektől és papoktól megszabadítsa az országot; békét és szabadságot igért a népnek — hogyisne fogadták volna lelkesen? Március 20-án bevonult Párizsba (a király idejében megszökött); örjöngő tömeg, „bálványimádók" serege fogadta, az emberek vállukon vitték fel a Tuileríák lépcsőin, s az ország és a világ újfent ámulhatott: Napóleon véghez vitte a csodát, puskalövés nélkül visszahódította a'z egész országot. De egy megváltozott Franciaországba tért vissza: a nép lelkesedése korántsem volt egyértelmű, s a császár híveinek is hamar eszébe jutott. hogy uruk visszatérése alighanem újabb háborúba sodorja az országot. A polgárság szabadságjogokat, alkotmányt követelt Napóleontól, aki azt — inkább kényszerűségből, mint őszinte meggyőződésből — meg is adta. Az ünnep múltán világossá vált, hogy az ország már nem áll mögötte egyöntetűen, s hogy nem fogja eltűrni az önkényuralmat. A belpolitikai problémák megoldására, alkotmányos vitákra azonban nem volt idő: az első ijedelemből magához tért bécsi kongresszus résztvevői már március 13-án kiközösítették a császárt az emberiség soraiból és mozgósították hadaikat a „bitorló” végső legyőzésére. Angol, porosz, osztrák és orosz seregek indultak Franciaország felé; Napóleon aránytalanul kisebb haderő felett rendelkezett, ráadásul fegyverben s lőszerben is hiányt szenvedett. Egyetlen reménye volt : ha időben és sikerrel támad, talán meg tudja verni az ellenséges hadakat, mielőtt egyesítenék erőiket. De magabiztossága, energiája már korántsem volt a régi. „Nehogy még visszasírjuk Elba szigetét — jegyezte meg egy őszinte pillanatában. Neki azonban méltónak kellett lennie önmagához: június 12-én elindult élete utolsó hadjáratára. Két legádázabb ellenfele, Wellington és Blücher már Belgiumban volt csapataival. Napóleon, csodálatra méltóan pontos és átgondolt haditerv alapján a két ellenséges sereg közé hatolt, június 16-án pedig Ugny-nél megverte Blüchert, győzelmét azonban nem tudta kiaknázni, mert egyik hadteste teljesen értelmetlenül fel s alá vonult Ligny és egy stratégiai fontosságú falu, Quatre-Bras között, amelyet Ney-nek kellett volna elfoglalnia, ám a marsall addig tétovázott és ügyetlenkedett, amíg az angoloknak sikerült elegendő erőt összpontosítaniuk a francia előrenyomulás megakadályozásához. Ráadásul a ligny-i győzelmet túlértékelő császár érthetetlen módon „elfeledkezett" a poroszok üldözéséről. így Blücher hamar rendbe szedhette csapatait. 17-én Napóleon újabb hibát követett el:pihenőt engedélyezett seregének, holott mielőbb az angolok ellen kellett volna fordulnia. Csupán délután indult útnak, s csak ekkor küldött egy hadtestet Grouchy marsall vezénylete alatt a poroszok követésére. A baljós előjeleket szaporította az utakat sártengerré változtató hatalmas felhőszakadás: a császári hadak vonulása úgyszólván cammogássá változott. Megannyi jeladása a végzetnek ... Napóleon legfőbb gondja azonban az volt, hogy csatára kényszerítse és természetesen megverje Wellington 67 000 emberét, s igencsak megörült, amikor előőrsei jelentették: az angolok a Waterloo falutól délre fekvő Saint-Jean-hegyen foglaltak állást. Június 17-e estéjén a császár megpillantotta az ellenséges sereg tábortüzeit. Pihenőt rendelt csapatainak, ő maga pedig hajnalig azt leste, helyén marad-e Wellington. Közben hirt kapott arról, hogy a poroszok, várakozásával 'ellentétben a 18-i csata helyszíne felé tartanak. A derűlátó hadvezért ez sem zavarta; biztosra vette, Grouchy .megadályozza a „tönkrevert" Blücher beavatkozását a harcba. Felvirradt június 18-a reggele. Napóleon seregszemlét tartott: 72 000 katona üdvözölte kitörő lelkesedéssel a parancsnokot — senki sem sejtette, hogy utoljára ... A csata azonban a tervezettnél sokkal később kezdődhetett csak el: a felázott talajon sem a 10