A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-07 / 49. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA i MÉCS LÁSZLÓ Ember vagyok: a Föld szeme, füle, szíve Hátborzongató buta kozmikus őrület ez, ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld? Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer s azóta kering ez a nagy búgócska-játék. Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki, merre. Én, én vagyok itten a Szem: a föld fia Ember, én nézek a Föld szemeként pár tízezer éve. Mit láttam a Föld szemeként pár tízezer éve ? Ugyanazt a Napot, Holdat, Tejutat, meg a Göncölt, az üstökösök siető, sisteregve menő robogását, ugyanazt a Tavaszt, ugyanazt a ravaszt, a Varázslót, ugyanazt a varázslatot űzi néhány ezer éve: szerelem, születés, csók és lakodalmi üvöltés, kék álmodozás, rügyezés, pacsirta, lombosodás, — aztán jön a Tél, a csontkoponyájú sírásó s elássa a csókot, a lombot, az álmot, a bölcsőt. A Forradalom véres s forgószele jött ment. És láttam a Háborút is mindig azon-arccal, vért kért lakomáihoz és szüzeken taposott. És láttam a vallások zokogó zuhanását. Mindig ugyanazt, de lényegeset sohasem, újat örököt sohasem, soha azt a Kezet, amelynek a Föld, meg a Nap: pörgő kicsi játék, nem láttam az Istent! A Föld süket is, füle nincs, füle én vagyok, én, hallottam a legzengőbb madarak dalait, hallottam az éjjeli jajt, pitymallati gerlekacajt hallgattam a tengereket, a vihart, citerás szeleket, mind, mind dadogott, dadogtak a bölcseletek, dadogtak a próféták, verítékezvén a Titokról, dadogott a Biblia is, bár isteni Szó volt, mert emberi agy kicsiny villanydrótjai hozták az isteni agy rettentő áram-erőit; másképp olvasta a Szót Péter s az Utódja, s másképp Luther, és másképp követői megint. Hiszem őt, Jézust, Isten fia, vallom, hallgattam a Hegy tetején — de szája a szájunk: mit bír el az emberi száj? Mit bír el a fűzfa csöpp sípja, ha Ciklon is az, ami fújja a füttyét? De nem hallottam a Szót a fergetegest, a rettenetest, mely hangtalanul és szájtalanul mondotta: legyen! és jöttek a Nap, meg a Hold, meg a csillag-nyáj a Nihilből, mint jönnek: a kos, meg a bak, meg a nyájak az éji karámból. Nemcsak vak a Föld, nemcsak süket, ó, szíve sincs. Szül, szül billió méhű őrült anyaként madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot — s folyton temet is ugyanúgy őrült anyaként madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot. Nem érzi a kéjt, nem érzi a kínt. Szíve nincs. Én, én vagyok itten a Szív. Én érzem a kéjt, meg a kínt. Rajtam gyöngyöznek a Föld örömös rügyei. Rólam veri földre a szirmot a jég, meg a kín. Én meghalok egyszer. Lélek leszek egyszer. Meglátom a lényegeset, meglátom az Istent. Meghallom a lényegeset, meghallom az Istent. Kivirul rajtam Isten örökös öröme. De a Föld vakon és süketen, suta-szívtelenül csak vágtat a semmiben, és mindegy neki, merre. (1930) Csendes volt a város az augusztusi szombat estén, a villamos megszokott útján futott. A belvárosi megállón felszállt egy magas gesztenyebarna fiatalember és egy szőke leány. A fiú lehetett tizennyolc éves, a leány alig tizenhét. A fiú leült egy üres helyre, a leány pedig kacér mozdulattal beleült az ölébe, formás szép lába a kocsi közepéig ért. Átölelte a fiú fejét, arcát időnként arcához simította. A villamoskocsi futott tovább, az utasok nem vettek róluk tudomást. A Hattyús tó megállón többen leszálltak, a szerelmes pár is: Rómeó és Júlia. Átölelték egymást, mentek a tó felé. A hattyúk méltóságteljesen úszkáltak, idilli szép nyári este volt. Rómeó és Júlia körülsétálták a tavat, a Satumus és a Jupiter is felragyogott az égen ... Lementek a tó széléhez, leültek a selymes fűre. Júlia kigombolta rózsaszínű blúzát, szép keblei — akár a hattyúk — fehérlettek az éjszakában. A fiatalok átadták magukat a csillagok varázsának, s az első szerelmesek esti vágyakozásának. Átölelték egymást, és nézték a fényes tavon lassan úszó hatytyúkat, számolták a hulló csillagokat... Különös fény övezte őket — a boldogság; úgy érezték, már nem tudnának egymás nélkül élni. Nézték az Univerzum hatalmasságát, a csillagok járását... Boldogok vagyunk ... így volna szép befejezni az életet... Nem tudjuk milyen szenvedés vár reánk az életben ... Elhoztam két pasztillát az apám rendelőjéből — egyet neked, a másikat nekem ... Elmegyünk a titkok világába, az Univerzum messzeségébe, ahol a szerelmesek ismét találkoznak ... Rómeó tenyerébe tette a két pasztillát. Júlia nefelejcskék szeme megtelt könnyel, ekkora szerelem, hogy inkább meghal... Egy szundító hattyú riadt fel éppen és szárnyait kitárván leseperte Rómeó tenyeréről a haláltosztó mérgét.., Rómeó és Júlia boldogan borultak egymás nyakába, örökkön örökké ... ZSENYEI PADOS JOLÁN
