A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
Magyar égtájak QO KERDESEK: Minden az emberben és az ember által történik? —v Az emberben és az í_______\ időben? Vagy az időben és az emberben? És a növények, a bogarak, az állatok? Bennük miként történik meg az idő? Az ő idejük ugyanaz az idő, amely bennünk történik meg? Lehetséges, hogy az időt csupán a gondolkodó ember érzékeli? Mi szabott törvényt a természet ritmusának? ESTE: Elmúlt kilenc óra. Ülök a csupasz falak között. Éppen megvacsoráztam, s próbálom összefoglalni a napot. Nem tudom. Mintha fölszeletelték volna: darabokban hever bennem és köröttem. Hajnali négykor már talpon voltam. Aztán egész délelőtt a rohanás — mert nincs soha amire szükség volna. Már gondolat sincs; már gondolatom sincsen. Csak vagyok. Vagyok, de nem tudom miért, mire s kinek. A sötétség megint! Sötétségtől sötétségig élek. Ha ez élet. Ha két sötétség között van élet. S a fáradtság — a benső! Néha úgy érzem, ez a bennem lévő fáradtság nem az egy-emberé, de az egész emberiségé. A tömegé; azé a több, mint öt milliárdé, aki én vagyok — aki mi vagyunk. Vagyunk? Hogy vagyunk! Zömmel a létezés perifériáján — ha a létezésnek egyáltalán van „perifériája" ... ALMAFÁK: Az almák mily tökéletes nyugalommal várják az érést, az elmúlást. Még hozzá is színesednek: sárgák, pirosak, s hulltukban is őrzik a csodát. Látnivaló, hogy volna okunk tanulni még eleget a természettől, hogy mi is — érvén — színesedjünk, s miként az )(7 Sí K Ü 3 < ä i X C---------<:— f/f c______ % i______ ÍA almák, hulltunkban is őrizzük meg önmagunkat, énünk leglényegét — méltóságunkat. VADÁSZAT: Szarvasok után járok immár harmadik napja. Az óriási kukoricatábla — európai dzsungel. Jó rejtekező és élőhely. De ideiglenes, hiszen már vágják; kicsit a magunkéhoz hasonlatos. A szarvasok persze nem és nem jönnek. Miért is jönnének? Sőt, nem is szólnak, némák, holott most van a szarvasnász ideje, a bögés — a vadászat netovábbja! Ahogy ott ültem az „európai dzsungel” szélén háromlábú vadászszékemen, egyszer csak előttem termett a félhomályból egy óriási vadkan; gyönyörüszép, szénfekete ősvad — tíz lépésre ha volt tőlem. Ott lőhettem volna meg, ahol kedvem tartja, de a puskát fel sem emeltem. Nem, nem holmi humánus gondolatok miatt. Dehogy. Hiszen egy jó agyarpár megbecsülendő, ritka trófea. Csakhogy itt a sertéspestis — ez fogta le mozdulataimat. A lövés utáni hercehurca, hivatali kálváriajárás; inkább vesszen az agyarpár. Egyébként is a szarvasokat vártam. Aztán megeredt az eső, derekasan megáztatott, s még most is zuhog, folyamatosan, ősziesen. Elmossa esélyeimet — a hajnaliakat, mert hajnalban megint megyek. Hajnalban bármikor. Mert minden látott napébredés a remény ébredése és ébresztése. A VÁLTOZÁS: Egy régi könyv került a kezembe a b-i házban rakodás közben. A címoldalán ezt olvastam: „A háztartás és mezei gazdaság tudománya." A szerző: Balásházy János, a magyar tudós társaság rendes tagja. A mü 1832-ben jelent meg Debrecenben. „Nyomtattatott Tóth Lajos által." A közel másfélszáz éves munka ma már a „mezei gazdaság tudományáról" aligha is ad bárkinek használható eligazítást. Becse nem is ebben van — ebben már nem is lehet. De van abban, hogy eleink gazdálkodásáról — az akkori legkorszerűbb módokról — tudósít. S az akkori nyelven, az akkori mezőgazdasági terminológiát megőrizve. Csak csodálkoztam magam is, hogy mily óriásit változott a nyelv; hogy miként alakult át — sajnos nagymértékben szegényedve — a mezőgazdasági tudományok szaknyelve. De egyebek is. Balásházy uram a kötet elé mottóul Catotól vett idézetet tett. így szól: „A földmivesekből legerősebb férfiak, s legvitézebb katonák származnak; a földmívelés a legjámborabb, legállandóbb és legkevésbé gyűlöletes kereseti mód: s a legjobb gondolkodásúak azok, akik ezzel foglalatoskodnak." A mottó felett — úgy érzem — van mit tűnődnie a mai embernek is — éppen a változások okán ... A BIRTOKLÁS TUDÁSA: Több, mint harmincöt éve, hogy elmentem otthonról, s mindmostanáig — Pozsonyban, Szencen, Kassán — mindent ideiglenesnek, átmenetinek éreztem. Ami az enyém volt, az sem volt egészen és végérvényesen a sajátom. S amit otthon hagytam az ötvenes évek elején? Tudom, és már régóta, hogy oda visszaút nem vezet; hogy ott legalább olymértékben vagyok ma már távolról jött ember, mint itt B-ben, ahol házat vettem, s ahol most — ma az elvadult fákat nyesegetem, hogy egy kissé naposabbá-levegösebbé váljék a kert. Hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem, vagy amilyenné képes leszek formálni. Tehát a birtoklás! Mert erről van szó. S annak tudásáról. Hogy magam dönthetek — akárha helytelenül is — minden mozdulatról, lépésről, kivágandó bokorról ... Az ültetendökröl is természetesen. ŐSZI TŰZ: a kert lassan tisztul. Vagy üresedik csupán? A pár héttel ezelőtt levágott ágak, gallyak megfonnyadtak. Több a világosság, a napfény, jobban mozdul a levegő is. Próbaként — ebben a nagyobb tágasságban — tüzet raktam, elég-e már a sok hulladék, avagy meg kell vele várni — eltakarítandó az egész! — a jövő tavaszt? Az első tűzrakási kísérletem — hogy is lehetne másként? — kudarcot vallott. Az éjszakai köd, nyirok átjár mindent. Még a száraznak vélt ágak sem fogtak tüzet. A következő próbálkozást ezért körültekintőbben kezdtem; gyújtóst vágtam, vékony fenyöléceket, — a gyantás szálka hamarabb lobban lángra —, s alá száraz újságpapírt gyűrtem. A gyufa lángja belekapott a papírba, aztán a gyantás fenyőfaszilánkokba. Fokozatosan tápláltam-erösítettem,-' s amikor már elég elevenen lobogott, ráraktam a levágott gallyakat, növényi maradványokat. Füstölt, ropogott, sisteregve fújta ki magából az éjszakai nedvességet — de égett! Ősziesen — hősiesen! A kicsi láng-kígyók egyre nagyobb erővel falták a sercegve-pattogva vetemedő faágakat. Egy elvénült, ma levágott, kar vastagságú szőlővenyige — vagy inkább már szőlő-fa — gőzt fújt nagy erővel csonkolt végén, mintegy tiltakozásul. A lángok azonban nem kegyelmeztek. Nemsokára szürke hamuvá egyesült mindaz, ami élő fa volt; ami még tavasszal rügyet bontott, virágot nyitott, termést nevelt. És az is, ami csak élt önmaga törvényei által, mármár haszontalanul... Sokáig álltam a szürke hamudombocska előtt. Nem az elmúlás felett töprengve, de valamiféle megnyugvással a szívemben — a végeredményt illetően ... GÁL SÁNDOR 12
