A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA OZSVALD ÁRPÁD Nem csak az állatokkal... Nézem az orrszarvú szomorú szemét a képernyőn, kinagyítva a ráncos bőrredőkből, a pandamackó bohócarcát, a puma kutató tekintetét, a csimpánz unottan elfordul... Ez van, barátaim ... Lassan már csak az állatkertekben, könyvekből, filmekből ismerik majd meg őket unokáink, s egyre szaporodnak a vörös könyvek, közben recsegve dőlnek a fák, pusztulnak a családi fészkek, egyre több a füst, egyre kevesebb az ózon, bűzösebb a levegő. Nem csak az állatokkal, de az emberekkel s a világ gyötrelmeivel is törődni kellene. . . Vagy kipusztulunk mi is. akár a brontosaurusok ? REMÉNYIK SÁNDOR Az ige Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma kiki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! Es aki költő, az legyen király És pap és próféta és soha más. Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza - S a kelyhet többé nem engedi el! A ház, ahol gyermekkorom első tizenhárom esztendejét töltöttem, egy dombon állt. Nem volt az a domb nagyon meredek, a kert irányában azonban egyre följebb kaptatott. A kert már jó magasan feküdt. Mi a ház első traktusában laktunk özvegy nagyanyámmal. A fal mentén folyosó futott, “Yfeszkakerítéssel. Az ereszt támogató faoszlopokon dróthuzalok, madzagok feszültek, ezekre tekerödzött a vadszőlő, amely enyhet adott a tűző napsugarak ellen. Legnagyobbrészt a folyosón, vagy ahogyan nálunk hívták, a gangon tanyáztam tavasztól késő őszig. Ide járogattak a szomszéd gyermekek is. Ó, micsoda rajcsúrozást, zsivajt csaptunk! A ház fala is beleremegett olykor. Ha apám vagy anyám megunta a zsivajt, elzavarták a gyerekeket, engem meg elpáholt apám. Olykor nagyanyám is a fenekemre csapott. De én ezért nem sértődtem meg. A hátsó traktusban nagyapám bátyja, Sándor bátyó lakott élettársával, Julcsa nenövel. A nenő kis fekete asszony volt, jobb lábára bicegett, arca ezernyi ráncba futott. Sándor bátyó meg zömök, sürühúsú öregember volt. Nagy, kerek koponyája erősen deresedett, fejebúbján égnek meredt a haja, mint a sündisznó tüskéje. Ritka, vörhenyes bajusz díszítette az orra tövét, de nem fordított rá gondot, jobban kedvelte így, bozontosán. Enyhet adó nyári estéken a vénember ott ült a folyosóra lökött tüskön. Julcsa nenö meg a kisszéken kuporgott mellette. A ház előtt kanyargóit az országút, amely egészen a magyar határig vezetett. Válós útnak hívtuk, a környéket pedig Temetőszögnek. Hivatalosan azonban Aggtelki utcának titulálták falunk eme fertályát. A váló vályút jelentett, mégpedig azért, mert az út a temetőn túl mélyedésben vezetett egy-re följebb. A makadám út két oldalán bozótos martok emelkedtek, a ritkás füvek alól elő-elövillant a föld sárgásbarna, agyagos teste. Gyermekkoromban már fölfedezték a domicai cseppköbarlangot, amelyet eléggé sok ember látogatott nyaranta, főleg Csehországból. Az autók, autóbuszok gyakran poroztak végig az országúton, bár akkor még túlnyomórészt szekerek döcögtek erre, s az utca telis-tele volt lócitrommal meg tehénlepénnyel. A temetőt is sűrűn látogatták az emberek, leggyakrabban öregasszonyok baktattak fölfelé virágcsokrokkal, öntözőkannákkal. Délután volt a legtöbb látnivaló. Sándor bátyó meg Julcsa nenö jól megnézett mindenkit, aki elhaladt az úton. Senki sem mehetett el úgy, hogy megjegyzést ne tettek volna rá. Az öregember néha fölemelte a farát, szellentett egyet, aztán tovább dohogott. Különösen az autók bosszantották. Ha autó porzott el a szeme előtt, olyan haragra gerjedt, hogy belevörösödött a nyaka. Fröccsent szájából a káromkodás. — A nyavalya törjön ki! Üssön beléd a mennykő! Julcsa nenö is átkokat mormolt. Ha Sándor bátyó megunta a tüskön való üldögélést, fölballagott a kertbe. Fölszedegette a hullott szilvát, tottyos körtét, megszemlélte a friss oltványokat, szépen fakadnak-e? Bekukkantott a disznóólba, nem túrta-e föl az ártány a hidlást. Még most is a szemem előtt van, ahogy virító kék ingében ballag a szűk kerti ösvényen és eltűnik a fák között. DÉNES GYÖRGY Fotó: Méry Gábor 13
