A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV teményét. Vöt ott vagy 30 szobor, s jobbnál jobb szobrok, amiket én csak úgy eldobtam magamtól. S ezér nem tudom én, hogy mi az igazi jó szobrom, mert ugyebár ezekre azt mondtam hajdanában, hogy nem tetszenek. S most mikor viszontláttam, hát egészen megleptek, milyen jók. Nohát hol az igazság akkor? Hogy minden szobrom jó vóna? Hát ez pedig nem lehet. Az igazi jókat elvitték, eladtam, vannak ezek a nagy, fába faragott szobrok, ezeket szeretem erősen. De a jók itt is már elvándoroltak, múzeumokba vannak. Az igazi jók. — Ez a szobrok sorsa. A szobrász jobban kell örüljön, ha szobrai múzeumokban, lakásokban hozzáférhetők, mint hogyha otthon őrizné őket élete végéig, nem ? — Hát az igaz, de azért irigylem az olyan embereket, mint például Mohi Sándor, vagy a dézsi Incze János, akik azt mondják, hogy márpedig én képet el nem adok. Én ezt nem tudom mondani, s azér én nem is tudok dicsekedni nagy gyűjteménnyel. Őnekik megvan az életművük otthon. S ezt pedig irigylem. — Budapesti kiállításra készül. Gyűjteményes, életműkiállitás lesz, vagy újabb munkáit mutatja be ? — Gyűjteményest nem tudok csinálni, mert arra nem tudnám rávenni magam, hogy összeszedjem a dolgaimat. Annyifelé vannak a világ minden táján, hogy azt lehetetlenség vóna összeszedni. A nagyobbakat pedig a múzeumokból nehezen adják kölcsön, tehát inkább csinálok új szobrokat. S most már új technikára is akarok rátérni, mégpedig direktbe betonból. Egyet meg is csináltam, egy önfejet, láttad odalent. Na mi a véleményed? — Érdekes, és valószínűleg tartós, tereken tanácsosabb kiállítani, mint mondjuk cserép- vagy faszobrot amit az idő foga kikezd. De őszintén szólva a cserép, a fa, tehát a klasszikus anyagok számomra kedvesebbek. — Namármost itt van egy előítélet, amit én szeretnék megdönteni. Mégpedig azt, hogy a beton nem nemes anyag és nem klasszikus. Ha nem is klasszikus még pillanatnyilag, lehet belőle klasszikus. Mert ha vesszük a feleki köveket, amik világhírűek — ezek a Föld gyomrában keletkezett gombócok. A homok közi bekerült mondjuk egy mészkődarab, s az az oldatával összeköti azt a homokot, hogy kemény kö alakul belőle. Amit a természet alkotott: követ csinált — hát ha én azt megcsinálom mesterségesen, ugyanolyan erősre és szépre, s művészi fokra, emelve, hát az mér nem lehet művészi és nemes? Miért? Hát a házba beteszem, pont olyan, mint az a feleki kö. mert megszinezem, nem marad az a nyers betonszín — és tiszta kő. Akkor mér nem nemes? A kö az nemes anyag! Vannak nekem ilyen öntött köveim. Azok szépek! — Mikor is lesz ez a budapesti kiállítás? — Arra gondoltam, hogy a 80. évfordulómra megcsinálnám, de nem biztos. hogy akkorra elkészülök. Úgyhogy lehet, halasztást fog szenvedni. — Reménykedhetünk-e abban, hogy a kiállítás anyaga nálunk is látható lesz? — Én azt hiszem, hoqy lehet reménykedni. Mert ha vaúimit nagyon akar az ember, az meg is valósul. Ha olyan nagyon akarjátok, biztos fog sikerülni. — Ennek a kétszintes, kertes háznak a földszintjén van a műterme. Elmondaná egy napját, hogyan dolgozik ? — Jól elaluszom a reggelt. Fölkelek úgy kilenc-tíz között, megeresztem a hideg vizet a fürdőkádba, s amíg folyik a hideg víz, azalatt megcsinálom a lépcsötúrát, ami abból áll, hogy az alagsorról föl egészen a tetőig — ez jó néhány lépcső — hétszer fölfutok és lefutok. Addigra a kád megtelik vízzel, s én akkor már jól ki vagyok izzadva. Ilyen kiizzadtán nem merek azért éppenséggel beléugrani a hideg vízbe, hanem megvárom, míg egy kicsit elmúlik a fáradtságom, a lihegésem és az izzadásom. s akkor beléheppenek. S mondhatom, hogy egészen jól is esik. Azért csinálom, mert még a köröndi hegyi tanítóskodásom alatt megszoktam, hogy hóba mosdjak. Annyira szerettem a hideg vízzel való mosakodást. Kimentem télen a nagy hóba fürdőruhában, csurdén, és úgy mosdottam le hideg hóval. — Étkezési szokásaiban is vannak ilyen érdekességek? — Addig, amíg nem éhezem meg, nem eszem, s mikó megéheztem, akkor sem eszem agyon magam, hogy a következő étkezés is essék jól. Azt elmondhatom, hogy nem nagyon szeretem az étkezési ceremóniát, inkább egy olyan szükséges rossznak találom. Az vóna a legjobb, ha nem is kellene enni, mer' valósággal unalmas dolog. — S miért nem tett Sándor bácsi vegetáriánus ? — Nem lehettem vegetáriánus, mert az asszony nem egyezett belé. Őneki az vót kedvére való, hogy egyék húst. Ja, a napi program! Ha kilubickoltam magam, akkor aztán jó kendertörülközövel végigtörlöm magamat. Aztán kezdődhet a reggelizés. Ez pedig má van úgy 11 óra körül. Utána pedig dolgozom egészen 4 óráig, s 4 óra után elolvasom az újságokat, s akkor még egy kicsit megint dolgozom, s akkor nézem a filmet, az esti híreket. 11 óra körül van a lefekvés, s akkor olvasok az asszonynak, mert gyengén lát. Minden este fölolvasok neki regényből, s akkor beléaluszunk. — Sok szobrának a felesége a modellje. — Nagy tévedés! Amik itt maradtak, azok közül esetleg van egynéhány, de az igazi jó szobrok elmentek már, nincsenek nálam, itt csak a maradék van. — Jó, hogy ezt a felesége nem hallja ... — Attól az nem rossz szobor, csak én nem adtam oda másnak, itt a vicc! Az az övé, s azt én nem adhatom el, s ő pedig ragaszkodik hozzá. BALÁZS F. ATTILA - HARASZTI MÁRIA Történeti népmondáink egy igen bokros, s közben szerteágazó csoportját képezik azok a rövid, olykor egy-egy kijelentéssé, magyarázattá kopott történetek, amelyek a helyi lakosság észjárását visszatükrözve kísérlik meg a különféle földrajzi neveink eredetét kikutatni. Ezeknek a helynévmagyarázó történeti mondáinknak a végkövetekeztetései persze csak a legritkább esetben egyeznek meg a nyelvészek, nyelvtörténészek által, tudományos igényességgel és módszerességgel megállapított értelmezésekkel. Egy-egy helynév eredetét viszont ha nem is tükrözik vissza megbízhatóan, az ott lakó nép nyelvi találékonyságát, gondolkodásmódját annál inkább (úgy is mondhatnók, hogy a nyelvtudósításaink vallatásai nyomán helyneveink beszélnek, míg a népi értelmezések alapján inkább mesélnek). Éppen ezért a népi magyarázatok, értelmezések feljegyzése, elemzése szintén szükséges, hiszen a folklorisztika, a néplélektan számára is fontos tanulságokkal szolgálhatnak. Mindezt azért bocsátottam előre, mivel a Hét idei 39. számában Svinger István A helységnevek beszélnek címen tett közzé jónéhány csallóközi adalékot a szóbanforgó témakörhöz. A fejedelemjárásokból származó helynevek c. fejezetben a Dercsika nevének Mátyás királytól való származtatási mondáját ismerteti vázlatosan (csak zárójelben jegyzem meg, s ezzel nyilván a szerző is tisztában van, hogy a falu nevének első okleveles említése már két évszázaddal Mátyás előtt, 1253-ban felbukkan). Most, szerény adalékként, néhány kisalföldi helynevet, ill. hozzá kapcsolódó népies helynévmagyarázatot közlök, amelyek sorra Mátyás királlyal vannak összefüggésben. Hangsúlyozom: a nép szerint. A csallóközi (tágabban véve kisalföldi) Mátyással kapcsolatos helyneveink mind az uralkodó itteni vadászataival hozhatóak kapcsolatba, hiszen — a Mindenes Gyűjtemény 1790-es cikkírója szerin is — „különösen szerette Mátyás Király ezt a' szigetet, és örömest mulatott benne". A néphagyomány számtalan vadaskertjét, vadászkastélyát, ménesét, gulyáját tartja számon ezen a vidéken. Híresek voltak például a madari solymászai, s innen a falu neve. Ugyancsak királyi solymászok lakták a nép szerint a csallóközi Solymoskarcsát. Arról, hogy igazságszeretö uralkodónk nemigen búslakodhatott ezeken a vadászatain, Vígles neve árulkodik. Az ottani vadászatát, úgymond, ezekkel a szavakkal zárta: „Ez ugyan víg les volt". Hasonló hangulat uralkodhatott, amikor Kürt és Kisújfalu között megszállt egykor (ezt a dűlőt a nép azóta is Királyszállásnak nevezi), s vadászat után a közeli Varjú-csárdában (varjú — holló) mulatott egy nagyot. A minden bizonnyal nem kevésbé víg, Perbete környéki vadászata után, a néphagyomány szerint, tizenhét leányt és asszonyt ejtett teherbe kicsapongó uralkodónk, aminek emlékére vezetéknevüket kapták. E hagyomány alapján még ma is vannak, akik Hunyady Mátyás leszármazottjának tartják magukat. Hasonló „baleset"^azonban másutt is megtörtént hollós Mátyással. Egyszer, amikor a csallóközi Karcsák vidékén vadászgatott, egy szépséges fiatal menyecskét ejtett teherbe. A szerelem emlékére megszületett fiúgyermeknek adományozta aztán a tizenkét Karcsát, s ennek emlékére az egyiket Királyfiakarcsának keresztelték el. A fiú azonban váratlanul meghalt, s anyja, akit a pómép — irigységből! — dámának csúfolt, elvonult .egy karosai birtokára, s ott siratta korán elhunyt fiát. „Dáma sír" — mondogatták gyakran és joggal a környezetéhez tartozóak, s innen lett a falu neve Damazírkarcsa. Várkony nevét szintén Mátyáshoz kapcsolja a helyi néphagyomány, mégpedig olymódon, hogy egy vadászat alkalmával — úgymond — e szavakkal nyugtatta az ebéddel tüsténkedő kun szakácsát az uralkodó: „várj kun!" Alistál nevének egyik népi magyarázatát már közreadtam egy nemrégiben, a Hétben megjelent írásomban (Mátyás király alakja a csallóközi néphagyományban. 1990/17. Egy másik magyarázat szerint Mátyásnak istállói voltak ezen a környéken, s innen a falu neve. Baromiak, ahol a királynak vadászlaka és ménesei, gulyái voltak, szintén az ott álló istállókról kapta nevét. A naszvadiak viszont ottani vadaskertiéből szállították a vadat Mátyás lakodalmába, s ettől a „nász vad"-tól kapta volna a falu a Naszvad nevet... S talán még folytathatnám, de azt hiszem, ennyi is elég, hogy lássuk: egyrészt végtelenül találékony, másrészt rendkívül naiv helynévmagyarázatok ezek. S mégis: így, összetettségükben fejezik ki a legjobban az itt élő nép észjárását, sajátos történeti tudatát. Érdemes — amíg nem késő! — összegyűjteni minden ilyen helynévmagyarázatot (kiegészítve a vidékeinken oly gyakori falucsúfolókkal, amelyekről egy külön alkalommal még szólok), hiszen ezzel a nyelvészeti és néprajzkutatás mellett elsősorban önismeretünk gazdagodik. Liszka József t 11
