A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
Nem adom Október 6. csontjaimba ivódik be ivódik be a fájdalom siratni az ősi földet könnyem sincs rá nem is lehet elsápad az égi csillag elsápad a dalom jön az alkusz vinné kincsem szépen csengő szóbilincsem kapum ajtóm becsukom szépen csengő szóbilincsem jóanyámtól kapott kincsem nem adom jaj nem adom hallgatagon de emelt fővel duna-rablók és élővízgyilkosok között van bátorságom félni egymásra torlódnak a napok a sziget végső elkeseredésében sem kapitulál abroncsba fogva a szó és az agyunk veszik a táj de emlékezem s akárcsak itt a házakat a megmaradás gyökereit forgatják ki a földből az elszenvedők ott is itt is mi vagyunk szónak igaza a számban jelek egyértelműek hallgatagon de emelt fővel duna-rablók és élővízgyilkosok között a száműzött szavak visszatérnek • meggyalázott lelkek fölszállnak az égbe halottainkat megváltom mire e versnek vége sikátomkban és búzaföldeken új haynauk közép-európájában rátok emlékezem Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA 4gonoszlóy Dezső Yvon, akit eredetileg Máriának hívtak, s csak később sikerült megszabadulnia nyárspolgár szüleitől kapott parlagi keresztnevétől, azt álmodta, meg fog halni. Amikor felébredt, akkor is még álma foglalkoztatta, egészen addig, amíg rá nem jött, nincs ebben semmi nyugtalanító, halállal álmodni az álmoskönyv szerint hosszú életet jelent. Péter, akit mindig Péternek hívtak, nem álmodott semmit, így amint kikelt az ágyból megmosakodott, megborotválkozott, felöltözködött, rögtön arra gondolhatott, lemegy a trafikba, megveszi a napilapot és a cigarettát. Ott találkozott Yvonnal. Yvon is cigarettát vásárolt, de nem azonos gyártmányút. A trafikból majdnem egyszerre léptek ki az utcára. A férfi közvetlen a nö mögött haladt. Se nem szép, se nem csúnya, mondta magában. Viszont éppen mert se nem szép, se nem csúnya, van benne valami érdekes. Ez már nem szavakból, inkább színből, szagból, Yvon kecses ringatózó járásából állt így össze. Mielőtt elérték volna az utca végét, ahonnan három irányba lehetett volna tovább haladni, Péter meggyorsította lépteit. Egyvonalba került Yvonnal. magasba lendítette karját, az már elkésve ötlött eszébe, nincs is kalapja, amit megemeljen. Mi már találkoztunk valahol, mondta némi bosszúsággal. Mert egyrészt nevetségesnek találta, hogy efféle elcsépelt férfitolakodással próbálkozik, másrészt nemlétezö kalapja felé tett fölösleges mozdulata is ingerelte. Yvon a megszólításra megtorpant, szemügyre vette Pétert. Nem emlékezik? — kérdezte Péter már higgadtabban. Nem — mondta Yvon, de ebből ne csináljon nagy ügyet, ha nincs jobb dolga, elkísérhet. — Hová? — Nem mindegy? Teljesen mindegy, bólintott Péter, s úgy indultak el, mint akiknek máris terhes ez a találkozás. Később mégis összeházasodtak. Sok-sok évet éltek egymás mellett. Az az első találkozás nem igen került többet szóba. Lassan úgy tűnt, elfeledkeztek róla. Egyszer nappal volt, másszor éjszaka. Sok nappal, sok éjszaka váltogatta egymást. Éjszakánként volt úgy is, hogy álmodtak valamit. Hol ezt, hol azt. A- hogyan öregedtek, egyre kevesebbet álmodtak. Egy őszi napon, már lógott az eső lába, nagyon fáradtan és vénen, el-eltévesztve egymás lépéseinek ütemét, kocogtak a szűk mellékutcában. Velük szemben náluknál is öregebb, fehér szakállú, magas férfi haladt. A- hogy közelükbe ért, rájuk kiáltott: — Nem ismertek meg ? A két öreg riadtan pislogott egymásra. Tőlük nem messzire fiatal fiú óvatosan, cserkésző léptekkel hercig szőke lányt követett. Látjátok azt a párt? — harsogta az ősz szakállú. Péter ijedten kapta füléhez a kezét, de még így se értette pontosan, mit akar tőle az idegen aggastyán. Ezt a párt is én terelem egymás karjába, akárcsak titeket annak idején. — Mit mond? — köhécselte Yvon. — Ah, valami részeg — legyintett Péter, s továbbkocogtak a járdán. — Hé! — kiáltott utánuk a nagyszakállú, hát valóban nem tudjátok, ki vagyok? Én vagyok a perpetuum mobile, én kezdem és én végzem, de közben soha sincs vége és eleje annak, amit csinálok. Péter és Yvon továbbbandukoltak. Perpetuum mobile dühösen összevonta szemöldökét. Péter szívéhez kapott, s elterült a járdán ... Ezt követően Yvon pár évig még egyedül kocogott ugyanabban a szűk utcában. Arra, hogy perpetuum mobilével találkozott, sohasem gondolt, inkább arra, hogy egyszer Péter jött vele szemben. Igen, Péter, Péter, s anélkül, hogy tudta volna, kit utánoz, összevonta szemöldökét, pedig tulajdonképpen mosolyogni szeretett volna. Fotó Gyökeres 13
