A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
Magyar égtájak A végek költője Ebben az esztendőben sok szlovákiai szavak burkán áttetszik az érintetlen, hamvas szépség, a föld, a táj vonzó kitárulkozása: „Bozontos dombsorok? / erdők sötétülnek, / csontszínű bogáncsok / emelik az égre aszott ujjaikat / füzesek gallyain / csüng a nap / rézszínű korongja ...! A végek költőjének is nevezhetnénk Török Elemért. Nemcsak azért, mert a magyar glóbusz északkeleti csücskében, Bodrogközben született, élt, hanem azért is, mert költészetének erkölcsi attitűdje, szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal izzított embersége, magyarsága, szókimondó bátorsága, valami hajdani gyepűs dalnokra emlékeztet. Kiáltása, hangja a mélyből zeng föl, ahol „A Latorca fodros árja libeg, mint szép lány szoknyája, s a dolgos, vaskarú emberek sarjúrendeket gyűjtenek ..." Leleszről toppant közénk az ötvenes évek derekán, eszméktől lobogó, lelkes ifjúként. Iskoláit szülőföldjén kezdte, a pozsonyi magyar gimnáziumban folytatta, ahol leérettségizett. Közben dolgozott, napszámos munkát végzett, kitanulta a kőművesmesterséget, végül elvégezte a pedagógiai főiskolát. Éveken át az Új Ifjúság szerkesztőségében dolgozott, majd visszatért szülőföldjére, s Abarán igazgatótanítóként oktatta betűvetésre a magyar gyermekeket. Inmagyar író-költö töltötte-tölti be hatvanadik életévét. Veres János, Duba Gyula, Szeberényi Zoltán, Dobos László és Fonod Zoltán után most Török Elértért köszöntjük. A költő születésének hatvanadik évfordulójára jelentek meg a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában Árnyak és fények címmel összegyűjtött versei. A kötet verseiből elő-elövillan Török Elemér férfias arca. Magyarságról, anyanyelvének őrzéséről, ápolásáról, szülőföldjéhez való, szinte mitikus ragaszkodásáról vallanak sorai. Alig akad költeménye, amelyben ne ragyognának fel Bodrogköz színei. Költészetének a szülőföld ad távlatot, hitelt és erőt, ezért nő túl a provincializmus határain, s lesz hangja általános jellegű, ha magán is viseli a körülhatárolt táj összetéveszthetetlen jegyeit. Költészetének tartaljni-jormai szintézisében valami impresszionisztikus frissesség bujkál. A Hajnali derengésben Egyenletes léptekkel megyek az üres mezön át a Labore fele a bokrok alján még az éj szelíd csöndje alszik mire a folyóhoz érek felparázslik a nap kakukk hangja száll az áttetsző fényben hirtelen ponty ugrik a vízből s rávetül a parti fűzek zöld sziluettje mintha minden egyetlen pillanatig tartó tünemény lenne. TÖRÖK ELEMÉR nen küldözte a lapoknak pátosszal és érzelmekkel teli verseit. Korai versei az Új Szóban, az Alkotó Ifjúságban és a Fáklyában jelentek meg. 1954-ben a „Három fiatal költő" című antológiában mutatkozott be az olvasóközönségnek Ozsvald Árpád és Veres János társaságában. Első önálló kötete közel 15 esztendővel később jelenik meg „Fényért perelek" címmel. Ezt kővetően még négy verseskötete lát napvilágot. Hat kötetnyi vers 36 év alatt nem nagy teljesítmény. Török Elemér mégis fölfigyeltető költő hazai tájainkon, mert egyedi jellegzetes költészetet teremtett. Török költészetére Fábry Zoltán is fölfigyelt, dicsérve bírálta, egyengette fejlődésének útját. Abaráról ismét a fővárosba költözik, az Új Szó szerkesztője lesz. Ott dolgozik ma is. Otthonról azonban magával hozza szülőföldjét, s egyre elmélyültebben rezignáltabban gondol az elhagyott anyaföldre. Az évek múlásával szinte kivesznek költészetéből a közéleti versek, átadja magát az emlékezésnek, elégiának. Költeményeiben megjelennek gyermek- és ifjúkorának színfoltjai, a családtagok, szomszédok, barátok, ismerősök emlékképei. Körülfogják azok az emberek, akik közelébe kerültek, akiknek érezte éltető testmelegét. A szeretet és ragaszkodás, az emberféltő és -tisztelő humánum fénylik ezekben a versekben, majd egyre nagyobb teret kap a leíró- és tájköltészet. Zsánerköltészetében fölbukkan egy-egy idilli hangulatú poéma, legtöbb versét azonban a szorongás, szomorúság itatja át. Török Elemér versein tagadhatatlanul átvonul a monotónia, hiszen a szülötáj-körből alig mozdul ki. Verseit azonban megemeli vallomásainak őszintesége, erkölcsi ereje, magyarságának, humánumának állandó sugárzása. Versei különösen a mai, zivataros időkben adnak olvasóinak fogódzót magyarságuk megbecsülésében. És ez nem kevés. Szivünk melegét küldjük, küldöm a hatvanesztendős, deresedő hajú költőnek, Török Elemérnek, aki csalódásai ellenére is hisz a versben, s minket is hinni tanít. Aki legszebb költeményében anyanyelvét emeli fénylő magasságba : „anyanyelvem, te édes-keserű, szépen zengő arany hegedű, anyánk ajkán drága ének: köszönet mindenért néked!" DÉNES GYÖRGY Fotó: Keszeli Ferenc 12
