A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Napló 1933—1934 Mint a legtöbb iró, Kosztolányi is készített naplójegyzeteket- Sajnos, jegyzetfüzeteinek nagy része, s vele együtt fényképei, kéziratai, bútorai, mind-mind elpusztultak 1944 őszén, amikor Kosztolányiék Tábor utcai lakását bombatámadás érte. A Múzsák Közművelődési Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában megjelent, mintegy két esztendő jegyzeteit felölelő füzet úgy menekült meg, hogy Kosztolányiné még 1943-ban kölcsön adta a naplót Schelken Pálmának. A költő felesége megkérte az ifjú gyorsírás-szakértőt, hogy tegye olvashatóvá Kosztolányi utolsó naplójának olvashatatlan részeit, tudniillik a költő gyorsírással dolgozott, így irta naplójának nagy részét. A füzet — amelynek födelére Kosztolányi azt írta: Napló, igen becses kéziratok — a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába került, s most Kelevéz Ágnes szerkesztésében az olvasók kezébe. Kosztolányi tulajdonképpen már diákkorában hozzálátott a naplóiráshoz. Kosztolányiné férjéről írott könyvében A nagydiák naplója címen közzé is teszi. Persze, ez a napló egészen más jellegű, mint a később írottak. Az író férfikora naplójegyzeteiben többnyire furcsa emlékeket, idézeteket, vers- és novellatémákat rögzített. Erről beszél a könyv előszavában Kelevéz Ágnes is: „Sokkal inkább munkanapló, jegyzöfüzet ez, ahol Kosztolányi az öt — mint művészt, mint embert — foglalkoztató jelenségeket, alakokat, eseteket, emlékeket gyűjtötte ősze". Az író e jegyzeteket tulajdonképpen jártábankeltében, kávéházakban, kiállítótermekben és még ki tudja hol rögzítette különböző cetlikre, fizető cédulákra. Otthon aztán saját rendezőelve alapján beragasztotta füzetébe. A különböző műfajba tartozó jegyzeteket más-más színű ceruzával karikázta be — a novellákat pirossal, a verseket zöldell, az idézeteket lilával —, s önmaga számára eligazításul a megfelelő műfaj kezdőbetűivel jelölte meg." Szó esik e naplóban néhány íróról is, sőt meg nem jelent versek is szerepelnek benne. Foglalkozik az élet peremvidékén élő emberekkel, utcalányokkal, csavargókkal, stb. Szívesen foglalkozik a betegekkel, őrültekkel, a halál gondolatával. Halásszuk csak ki a naplóból egyik sajátságos megjegyzését: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem Írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne." Kosztolányi könyve fölötte érdekes olvasmány, különösen azoknak, akik kíváncsiak az írók műhelytitkaira. (Dénes) HANGLEMEZ TELEMANN: A türelmes Socrates Georg Philipp Telemann a XVIII. századi német zene kimagasló képviselője a maga korában népszerűbb volt, mint Johann Sebastian Bach. A zeneszerzést önképzés útján tanulta meg úgy, hogy más zeneszerzők műveit másolta. 1701-ben beiratkozott a lipcsei egyetem jogi karára, ám az egyházi zene terén elért sikerei a zenei pályára irányították az ifjú Telemannt. Első sikereit tehát templomi kantátáinak, miséinek és passióinak köszönhette. 23 éven át minden vasárnapra templomi kantátát írt. Világi kantátái közül máig is legismertebbek a Schulmeister kantate, (amely tulajdonképpen egy zenei paródia) és az Ino című drámai szólókantáta. Telemann komponált több mint száz zenekari szvitet is, közülük leggyakrabban az Asztali zene (Musique de Table) című szerepel a szimfonikus zenekarok műsorában. Műveinek stílusa mindig a kor divatjához idomult, számos műve a francia és az olasz zene stílusában készült. Telemann teljes életműve máig sincs feltárva. A fentebb említett műfajokon kívül több tucatnyi operát irt, melyek közül mindössze hat maradt fenn, ezek egyike „A türelmes Socrates" című vígopera. E mű megalkotásakor az volt Telemann szándéka, hogy végre megszülethessen a német opera buffa, azaz vigopera. A háromfelvonásos opera „a kétfeleségű Szókratész türelme" című olasz librettó alapján készült. A vígopera nézője, hallgatója hamarosan rájön, hogy a címszereplőnek nem sok köze van a kiváló ókori görög filozófushoz. Ez a Socrates nem kelti igazi filozófus benyomását- Amint megszólal, s amint bonyolódik a vigopera cselekménye, egyre inkább Panteleonét, Don Bartolót vagy Don Pasqualet véljük benne felfedezni, tehát a nők játékszerévé vált öregedő férfit. Socratesnek azért volt szüksége nagy türelemre, mert két felesége volt. Athénban ugyanis a törvény előírta, hogy a népszaporulat érdekében minden férfinak két feleséget kell nőül venni. A két feleség folytonos veszekedéssel akarja biztosítani egyeduralmát „a türelmes férj" felett. Telemann a cselekmény kibontakozását műfaj-paródiákkal, hangszerelési ötletekkel és a zenei humor teljes arzenáljával segíti elő, ezért oly találóak a poénjai. A zenetörténet szerint Telemann operaszerzőként volt a legeredetibb s a legnagyobb újító. A hangulatos vigoperát a Hungaroton lemezalbumának lemezein hallhatjuk magyar és külföldi művészek közreműködésével. Socratest Gregor József játssza, kitűnően karikirozva a „két tűz közé szorult" férj alakját. Xantíppe megszemélyesítője Bártfai-Barta Éva, aki szintén kitűnő produkciójával tűnik ki. A német és olasz nyelven énekelt opera előadásában a Capella Savaria, a Szombathelyi Énekegyüttes és a neves karmester, Nicholas Mc Gegan működött közre. SÁGI TÓTH TIBOR MÁS SZEMMEL Nincs történelem! Olvasom az újságban, hogy valamilyen túlbuzgó elöljáró — illetékes — levetette azt az emléktáblát, amely az egykori Ifjúsági Vasút (Trať mládeže) építésének emlékét örökítette meg. Tudjuk, a fontos vonalat a háború utáni években hazánk ifjúsága társadalmi munkával építette. A vasútvonal megmaradt, az építésének történelmi tényét hirdető emlékmű azonban eltűnt, nincs rá szükség! Más — cseh — lapokból viszont arról szereztem tudomást, hogy Julius Fučík, a mártír író valószínűleg áruló volt, világhírű művét, az Üzenet az élőknek-et pedig talán nem is ő írta, de legalábbis meghamisították. Az egyik cikk azt is közölte, hogy a világ szinte minden nyelvére lefordított regény több mint háromszázmillió példányban jelent meg. Szerzőjét — a kommunista újságírót — pedig kétségtelenül bebörtönözték, megkínozták és kivégezték a nácik. Ám ez nem elég az utókornak, mely új értékrendet alakít, ezért mérlegel, gyanakszik és megkérdőjelez. Nem igaz, hogy Fučík nem vallott — állítják —, igenis vallott, s ki tudja, ki ellen?! Szerzősége pedig azért gyanús, mert hogyan alkothat a náci börtönben egy író világhírű regényt? Majd tudós szakbizottság alakult az ügyet kivizsgálandó, mely grafológiai és egyéb módszerekkel megállapította, hogy az eredeti kézirat tanúsága szerint a művet kétségtelenül Julius Fučík írta. Aztán jelentkezett az iró egykori cellaőre és elmondta, hogy Fučík talpig becsületes, életszerető és rokonszenves fiatal férfi volt, hű hazafi és elszánt ember, aki tisztában volt helyzetével. A vallatás során „nagy játék"-ba kezdett vallatóival, a hatalommal, mely életére tört, bizonyos értelemben beszélt, vallott, hogy kínzóit félrevezetve, tévutakra irányítva fedezze a mozgalmat és megmentsen másokat. Mindezt meg is írta említett müvében, s az első kiadásban meg is jelent, ám a későbbi kiadásokból — felesége kívánságára — kihagyták, hogy a szerző emléke tisztábban ragyogjon. Vagy itt van Klement Gottwald (elvtárs)! Negyvennyolc februárjában a prágai Óváros téren óriási tömegek dörögték szavára válaszul, hogy igaza van, tettét történelmi győzelemként éltették. Ma bontják emlékművét — nem kell történelmünk első munkás-elnöke! —, a portréjával díszített (zöld) százkoronásokat pedig bevonják! Hős lehetett négy évtizedig, s mára kiderült, hogy csupán antihös. A példákat folytathatnánk. Utcák és terek kapnak új nevet, s a volt disszidensböl hős és vezető lehet, míg a volt elöljáróról kiderülhet. hogy totalitárius csirkefogó és csaló. A néhai pártbizottság épületébe beköltözik az Amerikabarát Társaság és az egyedül üdvözítő piacgazdálkodás fölényének a fényében az „emberarcú szocializmus" eszménye is gyanús! Megtörténik velünk, hogy néha nincs történelem! A múlt bizonytalanná válik — ki tudja, megtörtént-e, talán nem is! — értékei visszájára fordulnak. Az iskolaűgyi hatóságok azt mondják a tanároknak: új tankönyvek még nincsenek, ám történelemórák vannak, szabadon és okosan tanítsatok! A múltra vonatkozó közírásban — sajtóban — pedig minden igaz lehet, s annak ellenkezője is! Ilyen az, amikor nincs történelem. Volt már ilyen, s éppen 1948 után. A Fucik-történet legérdekesebb ténye a jelenségek legbensöbb rúgóira is rávilágít. Julius Fučik őszintén és becsületesen megírta, hogy tudatosan és átgondoltan vallott, koncepciózus megfontolásból beszélt a mozgalomról, ám asszonya azt akarta, hogy férje emléke makulátlan maradjon. S az akkori hatalom képviselői támogatták, hogy Julius Fučik példaadó kommunista hős legyen! Tehát nemcsak becsületes és esendő ember, hanem isteni hérosz, valóságfeletti példakép. De mai bírálói sem a korrekció — az irodalomtörténeti pontosság — miatt támadják, hanem magatartását és művét eleve megkérdőjelezik, hogy bebizonyítsák: nem volt hős! Ismét a hatalom! Fučík kommunista volt, tehát nem lehetett hős. Ő pedig művét megírta, kétségtelenül kivégezték, a náci önkény áldozata, helytállt s elbukott, semmi utókövetkezményről nem tehet. Bizarr helyzetek fordulhatnak elő, amikor nincs történelem! Ilyen dolgokról beszélgettünk a barátommal, akiről tudtam, hogy annak idején részt vett az Ifjsági Vasút építésén. Tájékoztattam öt, hogy a vasút építésének történelmi érdeme, sőt ténye megszűnt, egy illetékes levetette az emléktáblát! — Ökörség — horkant fel — a Traf mládeže úgy volt és igaz volt, ott voltam, tanúsíthatom. Milyen lelkesek és fiatalok voltunk?! Hittel dolgoztunk és értettük egymást. Volt egy szlovák kislány, Katkának hívták, meseszép volt, uramisten, mennyit csókolóztunk ...! Majdnem feleségül vettem, máig is bánom, hogy nem tettem meg ... — Cseh kislány nem volt...?-— kérdeztem, mert ismertem őt. — Az is volt — ismerte be —, Bozsenkának hívták . .. Megállapodunk, hogy ezeken a tényeken már soha többé semmilyen átértékelés nem változtathat. Mint ahogy azon sem, hogy ez ideig hatvan évet éltünk és mindent megéltünk, ami számunkra megadatott. S az utánunk következő nemzedékek ötvenet és negyvenet és harmincat éltek, és ök is mindent megéltek. Nem tudhatjuk biztosan, mi a történelem, csak azt tudjuk, hogy megéltük! Nemsokára — ilyen a világ rendje — írnak majd új tankönyveket és akkor minden biztosabb lesz, ami történt. Aztán majd jönnek történészek, kutatnak, búvárkodnak és kiderítik az egyedül helyes és teljes igazságot életünkről. Bár lehet, hogy mi akkor már nem leszünk, két méter mélyen nyugszunk sötét magányban és egyetlen szavunk sem lesz a régi dolgokhoz. De erre nem is lesz szükség! Megmondják mások helyettünk, hogyan éltük meg a történelmet. DUBA GYULA
