A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN ••• Október 12-én tartotta évadnyitó bemutatóját a külsőségeiben és a művészi célkitűzéseiben mássá vált, s még a nevében is újjászületett régi komáromi játékszínünk: a Jókai Színház. Beke Sándor és társulata végre igazán birtokába vehette a gépipari szakközépiskolával szemközt álló, valóban impozáns épületet. Tudom, mindez kissé rendhagyó bevezetője egy amúgy is szűkre szabott szinikritikának; most mégis tollvégre kívánkozik, hogy maga a premierhangulat is jobb volt a korábbiaknál. A közönség végre színházban, a hazai magyarság színházában érez(het)te magát. Sok apró jel utalt erre. Nemcsak a bemutató előtti tárlatnyító hangulatára gondolok, vagy arra, hogy az előadás után a színház — a közösségteremtés szándékával — épületének szinte valamenynyi helyiségét (kamaraterem, fehér és piros szalon, előcsarnok, külső és belső büfé) korlátlan ideig a közönség rendelkezésére bocsátotta ; hanem azt is szóba szeretném Rómaiak, ha Caliguláról beszélgetnek — Bugár Béla és Dráfi Mátyás g/ligu//) hozni, hogy több évi mulasztás után végre fölkerültek a társulat tagjainak fotói az emeleti előcsarnok falaira, ugyanitt — az alkalom ünnepélyességét emelendő — égett az impozáns mennyezeti világítás valamennyi villanykörtéje, lehetett továbbá könyveket s újságokat venni — és még sorolhatnám azokat az „apróságokat", amelyek eleve élménnyé, eseménnyé tették az ott-tartózkodást. Egy hűvös hangulatú, már-már gazdátlan kultúrpalota helyett színházban éreztem magam. Csupán az tűnt föl nekem, hogy hiányzott az „elit"! Persze, nem a korábban honos kötelező „pofavizit" értelmében, hanem azért, mert egy ilyen társadalmilag sem mellékes bemutatón illett volna jelen lennie a kulturális minisztériumnak, a Csemadoknak ... és még sorolhatnám az intézmények vagy a mozgalmak nevét. Ám ami ennél is feltűnőbb volt : nem érdeklődött a komáromi társulat sokadik, de az önálló Jókai Színház ELSŐ bemutatója iránt a komáromi járási és városi hatóságok egyetlen képviselője sem. Véletlenül? Szándékosan? A nyáron lezajlott huzavonák utózöngéjeként, büntetésből ? Avagy előrelátásból, elvégre ki tudja, hogy holnap(után) is sikk lesz-e még egy szlovákiai magyar színház előadásain részt venni? Nem tudom, bár a válaszadás amúgy sem az újságíró feladata. Az ő dolga megjelenni és tudósítani. -Erről ennyit. A Jókai Színház „tűzkeresztsége" egyébként szép sikerrel, kis híján tíz percig tartó tapssal zárult. A társulat Háy Gyula: A ló című szatíráját tűzte játékrendjére, méghozzá alaposat csavarintva a darab eredeti nevén. A komáromi együttes CaLIGUló címen játssza Háy Gyula háromfelvonásos színmüvét; s eközben egy olyan színpadi mű elevenedik meg a színen, amely a hazai magyar színjátszás megkésettségét mutatja. Az viszont már pozitívum, hogy újfent egy Caligula — Holocsy István előadás, amely illusztrálja is a hazai magyar színjátszás megkésettségét. Hadd fűzzem őszintén és gyorsan hozzá: bántó dolog ez a megkésettség. Időről időre visszatérő, fájdalmas, szinte szégyenteli kérdése a hazai ma gyár színházművészetnek. Mert azoknak a drámáknak a többségén, amelyeket alkalomról alkalomra (és remélhetőleg most már mind sűrűbben!) a „végre az itteni magyar színház is játssza!" fölkiáltással üdvözlünk, azokról jól tudjuk, hogy a csehszlovákiai magyar színjátszásnak már réges-régen túl kellett volna lépnie rajtuk. A szóban forgó daraboknak be kellett volna épülniük színházi gondolkodásunkba, hazai magyar színházi Kovács Ildikó és Rancsó Dezső f. h. a Jókai Színház évadnyitó bemutatójának egyik jelenetében életünk egészébe. És akkor könnyebb lenne tovább lépnie, lenne mire építenie a most már valóban önálló komáromi, illetve a kassai színháznak. Jelenleg azonban szinte állandó, jómagámnak néha már-már behozhatatlannak tűnő lépéshátrányban kullogunk mind országos viszonylatban, mind az egyetemes magyar színjátszás tekintetében. Az európai színjátszásról pedig itt és most már nem is beszélek. Mindezért — mármint az adóságtörlesztés okán — jó, hogy Komáromban végre színre került Háy Gyula drámája, A ló, azaz esetünkben a CaLIGUló. Az emberi-társadalmi játékszabályokról szóló színpadi játék ez a mű; de mondhatnám úgy is, hogy egy rejtvénydarab, tele csapdával. Elsősorban színpadi értelemben, mert az írói szándék világos: ebben a római időkben játszódó történetben a néző ráismerhet közelmúltunk, de meg merem kockáztatni azt is, hogy a tavalyi novemberi fordulatot követő szűk esztendő sok jelenségére. Soroljam? Például a nagyzási hóbortra, a spontán brutalitásokra és a pillanatnyi széljáráshoz igazodó szolgalelkűségre is. Maga a cselekmény nem több egy történelmi anekdotánál: Caligula, a beszámíthatatlan elméjű uralkodó konzullá nevezi ki kedvenc lovát! Háy Gyula számára ez az alaphelyzet kiváló alkalmat nyújt a mindenkori zsarnokság, illetve a zsarnokságot buzgó alkalmazkodással elviselők és kiszolgálók „örökzöld" jellemrajzának bemutatására. A szerző azonban ellenpéldát is mutat: a csodás képességű ló gazdája, Selanus becsülettel, némi fifikával, nomeg egy csipetnyi szerencsével is túléli a zsarnokságot. Nézetem szerint A ló, azaz a Komáromban műsorra tűzött CaLIGUló érdekes, izgalmas és fontos, ám mégsem igazán nagy színdarab. E „királydrámát" a börtönből éppen hogy szabadult Háy 1960—61-ben irta. A szerző, személyes sorsán felülemelkedve, titkok és hátsó gondolatok nélküli derűs szatírát írt; az olyan művész nyugodt biztonságával, aki a leleplezett jelenséget már leküzdöttnek s mindenképp leküzdhetőnek tudja. Pont a darab anekdotajellege teszi, hogy a színpadra állítása elsősorban érdekes kaland es izgalmas vállalkozás. Igenis, az üzenete miatt játszani kell, mégha néhány kihívása megválaszolatlan — sőt, azt is megkockáztatom, hogy megválaszolhatatlan — marad minden dramaturg és minden rendező számára. Vendégdramaturgként Bodnár Gyula foglalkozott Háy színpadilag korántsem veszélytelen, lényegében sztorivá redukálódó szatírájának szövegével; és én úgy érzem, hogy elsősorban a tartalom többszólamúságának színpadi kibonthatóságára összpontosította figyelmét. Nyilván egyetértésben az igazgató-rendező: Beke Sándor rokonszenves elgondolásával, akinek — szerintem — szintén az volt az elsődleges célja, hogy az anekdotaszerű cselekmény minél több rétegét megmutassa. És persze azok aktualitását kivetítse a mába. Szándékát azzal is segítette, hogy valamiféle tükör-rendezésre törekedett a színpad és a nézőtér között. Erre azzal hívja fel a figyelmet, hogy az előadás több színésze jópárszor meg-meg a proszcéniumin, és mintegy társkeresőén, lelkiismeretébresztően kipillant a széksorok közé ... Jól működő, kitűnően alakítható teret komponált a játékhoz Khell Csörsz; Rátkai Erzsébet jelmezei viszont kissé felemásra sikerültek: A próbák során fontos funkció jutott a koreográfus Szögi Csabának, akinek nyilván sok fáradságába került, amíg a népes szinészgárdát megtanította a lovak mozgásának imitálására. Jó szövetségesként vele, illetve a rendezővel együtt tartottak a színészek. Számszerint huszonheten — egy-két kivételtől eltekintve tehát a komáromi társulat valamennyi tagja játszik az október közepe óta műsoron tartott „CaLIGUIó"-ban —, én itt és most hadd szóljak csak a főszereplőt, a Caligulát alakító Holocsy István teljesítményéről. Tőle talán a Jagó óta nem láttam ilyen összpontosított és jól kidolgozott, részleteiben is felépített figurát. Úgy látszik, őrá is érvényes, amit bevezetőben az egész színjátszásunkra vonatkoztattam : kár a megkésettségért. Igaz, néző és kritikus most legalább már bízni tud a jövőben. MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvételei
