A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
Magyar égtájak Dobos Lászlónak a hatvanadik őszön A könnyelműen tett ígéretek azzal bosszulják meg magukat, hogy nincs előlük menekvés: az ígéretet be kell tartani. Ez aztán hol nehéz, hol nehezebb. S ahogy most elgondolom: még a nehéznél is több — mert más. Legfőképpen, ha olyan emberről kell szólni, akit becsülök, akit, úgy érzem, értek is, s akinek az élete, munkája — s mert ez is ide tartozik — életműve egy tágabb közösség megmaradását, felemelkedését példázza és szolgálja egyben. Méghozzá olyan szépséges makacssággal és hűséggel, amiként a folyómeder a benne áramló elemet. Még ha olykor omlasztja is. Merthogy a megújulás és megújítás — a mederé s a partoké — másként aligha is lehetséges. Ilyen és ehhez hasonló metaforák villantak föl előttem az ígéret nyomán, még alig-alig megfogható verstöredékek, amelyek összeállván együtt jelentenék Dobos Lászlót, az embert, a kisebbségi magyar írót és politikust, nemkülönben a szervezőt és alapozót. Mindezt azért gondoltam el így László, mert meggyőződésemmé vált — s nem most, de évekkel, évtizedekkel ezelőtt —, hogy az egy-ember, az író életműve nemcsak a könyvek — bár az a legfőbb, vagy ha úgy tetszik: a legmaradandóbb —, hanem mindezen túl is ideszámítódik, amit egy szűkebb vagy tágabb közöség szolgálatában — a jövöteremtés tudatos vállalásával — elvégez vagy elvégzett. Ha Dobos László emberi, írói és közéleti pályáját emlékezetemben — ama belső, elorozhatatlan otthon-vidéken — végigkövetem, akkor elsősorban mindig a mozgást érzékelem. Valahogy, valamiképpen Dobos László közelében mindig történt valami. Hogy ez közhely? Persze, mint minden igazság. De iámcsak, még az első könyvek előtt az Irodalmi Szemle világra segítése, a Magyar Szekció megszervezése; a hatvanas évek végén a Csemadokban vállalt szerep, a Madách Kiadó létrehozása, a miniszterség, s a Thália Színház megalapítása ... A szlovákiai magyar intézményrendszer alappillérei. Ma már mind kultúrhistória, húsz-, harmincéves valóság — a mi közös valóságunk. S ami ezután következett: az egészből való kirekesztés, a hatalom dühe és embertelensége, a lefokozás; a középszer és a butaság közös diadala, évek, évtizedek .. . Egyszer, emlékszem, még a hetvenes évek közepe táján, amikor a legnehezebb volt, Kistárkány határában a Tisza partján hármasban sétáltunk — Gyimesi Gyuri volt a harmadik társ —, arról beszélgettünk, hogy mi az, ami kimentheti az embert, az írót ezekből a mélységekből? A munka, az írás, mert ez teljes embert és teljes odafigyelést követel. A magam tapasztalatai is ezt erősítették: dolgozni, hogy újra fölemelt fővel járhassunk, dolgozni, hogy kiírjuk — és kiirtsuk — magunkból a csüggedést, a keserűséget, mindazt, ami lehúz, elszürkít, zülleszt. Akkor már kész volt az Egy szál ingben. Csak éppen nem volt kiadó, amely vállalta volna. S amikor — hány év után is? — végre a szilencium feloldatott, a megjelent könyv körül az apokaliptikus dadogás ... Milyen távoli s mégis milyen közeli mindez! Ahogy a képzelet vásznára rávetülnek az évek, évtizedek, a találkozások Pozsonyban, Kassán; a közös tennivalók tervek ... Számláljam-e László? Oldódik-e tőle az a hatvan kőtömb, amely láthatatlanul bár, de mégis minden súlyával rád nehezül?! Oldódhat-e, — kérdem újra. Nem, nem hiszem, merthát vállalásait ki-ki maga szabja meg önmagának. Az újakat is, amelyek most — sokunk örömére — egyre gyarapodnak. Idehaza, s immáron egyazon jogon az egyetemes magyarság egészében is. A fölénk magasodó időben éltessen az Isten, László, s a hatvanadik ősz adjon derűt, nyugalmat s erőt a munkához! GÁL SÁNDOR Kedves Laci! Nehezen, nagyon nehezen kapom a szavakat, nem, nem akarom hinni, hogy már neked is hatvanat mutat a naptárod. Most is olyannak tudlak, mint első találkozásunkkor: erősnek, biztosnak, kinek a kezébe a magam életét is nyugodtan tenném. Feledhetetlen képeket őrzök Rólad: A kéméndi, a gombaszögi seregléseket, ahol Téged szinte Kossuth Lajosként láttak, az első pesti találkozást, mikor kis csapatoddal először szólaltattad meg a Kisebbségi Géniuszt. Pozsonyból, a Madách Kiadó indulását és mikor újra magyar színháza tett Kassának. Meg azt a téli éjszakát, a Kis-Kárpátokban, mikor minden utat befúj a hó, s az ottrekedt fiatalok Hozzád fordulva kérdezték: „Nem Dobos László író tetszik lenni?" Az voltál. Az vagy: Dobos László író. Csehszlovákiai magyar író. A Vox Humana harcosa, a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség szószólója. írásaidból kezdettől egyfajta karácsonyi zengést hallottam: Ne féljetek. Messze voltak a csillagok ? Közelebb lehet hozni a Czine Mihály levele Dobos ragyogásukat. Földönfutók voltunk ? Életre rendeltettünk. Egy szál ingben is keressük a magasba vezető utakat. Ne féljetek. Lehet élni. Még a sír széléről is újra lehet indulni. Azt találtam Benned, az emberben is, akit mindenütt kerestem. A zsoltáros szívűt A szolga történelemmel szembefordulót. A kis dolgokhoz is lehajlót. A kedves regényhőseimhez hasonlatos élő embert. Aki vállalt ügyet nem hagy cserben soha. Régóta mondom, hadd mondjam most is: történelmi jelentőségű, amit cselekedtél. Eszméltettél, tetemre hívtad a történelmet, mozgósítottad és összefogtad a jó célra törekvő erőket. Ha van irodalomszervező, irodalomalapító a második világháború utáni időben. Te az vagy. Olyanféle alapozó munkát végeztéi, a harmadszor is induló csehszlovákiai magyar irodalomban, mint korábban Kós Károly és Kuncz Aladár a romániai magyar irodalomban, meg Csuka Zoltán, Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalomban. A kisebbségi regénynek Te vagy az egyik megteremtője, műveid ama nagy közép-kelet-európai könyvek sorába tartoznak, amelyek a szóértés élő igazságát keresik. Rólad szólva nemzedékekre is gondolok. Évjáratodra — Duba Gyulára, Veres Jánosra, Török Elemérre, Szeberényi Zoltánra — s mindazokra, akik Veted együtt vállalták és vállalják a szlovákiai magyar író örökös küzdelmeit. Nem volt még nemzedék, amelyik nagyobb feladatot és tördelőbb időtt kapott volna a sorstól. Még az első világháború után indulóknak sem volt ennyire lehetetlen a helyzetük, pedig akkor is leomlott bástyák, vesztett küzdelmek után kellett egy népet talpra állítani, ilfetve a más csillagokra került népcsoportoknak irodalmat teremteni. Nektek csakugyan a semmi talajáról, elárvultán, szinte gyermekfővel kellett indulni, s alig emelkedett fel a fej, máris suhogott újra a kasza. Neked például jó tíz esztendeig még a nevedet sem írták te; ácsolták számodra talán már a koporsót is. Micsoda hit és elszántság kellett ahhoz, hogy bele ne roskadj a Neked szánt sírba. A Hólepedő a beszédes példa: diadalt tudtál venni még a poklokon is. Életed, munkásságod, a csehszlovákiai magyar irodalmat — minden kisebbségi irodalmat — a hűség és emberség diadalmának látom. Már puszta létezése okán is. Meg bármennyire is „a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza" volt, ahogy Fábry Zoltán mondta keserűen, de létezik, mégis csak létezik, egyre bővülő látóhatárral s már nemcsak a pillanatyni idő, hanem az idő folyamatát is mondja. „Az elmondás — hadd kölcsönözzek Tőled szavakat — etikai gondolkodássá, történelmi szakasz epikai rekonstruálásává" változott. Jórészben éppen a Te munkásságod eredményeképp. Nálad következetesebben senki sem küzdött a „kicsinyesség és törpülés" kísértő veszélye ellen; a történelmi jelenlétért és az irodalom egyidejűségéért. Adtad a példát: elhallgatások, átlépések, taktikázások nélkül beszéltél életről, sorsról, vágyakról, reményekről. Ne ismerd ezután sem „a megrostált" beszédet. Igazad van: „a dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése"; a kimondhatóság ideje az íróban van. S neked, kedves Laci, még tömérdek a mondanivalód: a magyar és szlovák társadalom szinte minden rétegéről, az emberség embertelennel szembeni küzdelméről. Ahogy valamikor Móricz Zsigmond, Te is ismered, 17
