A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA szinte még rokoni alapon is a Kárpátok ölelte világot, a magyar, sőt a kelet-európai lét sok-sok változatát. Ama kevés jelenbéli írók egyike vagy, akinek még zsúfoltan teljes az életrajza, személyes sorsodból is egész emberi történelmet teremthetsz. Teremtettél eddig is, megírtad a csehszlovákiai magyar nemzetiség hetvenesztendős életútját. Benne a szülőföld, a Bodrogköz énekét. De még azt is lehet továbbmondani, új dallamokkal gazdagítani. Mert úgy van, ahogy Te mondtad: szülőfölded a folyamatos változások földje, a honfoglalástól szinte napjainkig. A rajta élők, a folytonos változás részesei; századok, sőt évezred történelmi tapasztalatait és vágyait őrzik. Műbe, öröklétbe emelése — folyamatos feladat. Úgy, ahogy érzed: fel kell mutatni a lehető legteljesebben Magadat és népedet, az emberi-erkölcsi magasságok felé irányulást. Ez nemcsak a szülőföld, nemcsak a szívednek oly kedves világ ábrázolási kérdése, de egy nagyobb közösség, egy nép megmaradásának, emberiséghez tartozásának a munkálása is. Építsd to-Lászlónak vább is a nyelvet — megint a Te szavaidat idézem — „úgy is, mint madár a fészkét, úgy is, mint Kőműves Kelemenék" százszor is újrakezdve Déva vára falát. Építs népednek hazát, lakhatót, vállalva országod „egy emberre osztható" gondjait, s közben a mindenkire egyformán kiterjesztendő jogokért és lehetőségekért. Úgy, ahogy eddig is. Elejétől fogva tetted. Mondjad csak tovább édesanyád nyelvén, néped küzdelmét, a hűséges, a küzdő, a mindig feltámadó teremtő ember énekét. Az idő múlásán pedig ne csüggedj kelleténél huzamosabban. Igaz, lábat már nemigen mosunk többé a hajnali Dunában. Lovainkat is ritkábban kötjük dalos kedvvel — de a végeznivalók még mindig nem lettek kevesebbek. A tollat nem lehet letenni, míg csak ki nem esik a kézből, s ama Bethlen Gábor-i szablyát sem — amellyel ifjan indult az ember népe szolgálatára — mindaddig „va/amíg oldaláról... le nem ódozzák". Most is, mint korábbi születésnapjaidon, kívánok Néked a régi, fogyhatatlan szeretettel kedvet az élethez és erőt a küzdéshez. • Élj a sorsodba írt törvény szerint, a Húsz Jánosok, a Fábry Zoltánok, a Sütő Andrások szellemében: keresd az igazat, mondd az igazat mindhalálig. Legyél népednek topábbra is — íróként, emberként — őriző pásztora. S maradj családod, barátaid körében továbbra is rendes, „legénynagyapa". Születésnapodon, mint mindig, zörgetünk; s oldozzuk újra lovainkat. Budapest, 1990. szeptember 29-én Mihály Napján Miska Nemzetiségünknek van történelmi ideje, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sorsát. Ám ez időnek része a megannyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már nemzedékemnek is van történelmi ideje. íme, emlékezetem vázlata: Kezdetben volt a gyermekkor ideje, végeláthatatlan idő, a naívság, a tisztaság, a hit, a mesék. A világra, amelybe beleszülettem, fölfelé néztem. A gyermekévek paraszti kényszermunkája elvette tőlem a feloldódást — nem játszhattunk. A gyermekélet meghatározó élményei: a változások. Gyermekfejjel tapasztalhattam a himnuszok, a zászlók, az indulók s a jelszavak korát. Kétéltű család voltunk, kenyerünk szerint paraszt, a politika osztotta szerep szerint katona. Paraszt és katona. Őseim felhasznált emberek: sorsuk Ígéretek, az ígeretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók, rettegő megbúvások, halálok vagy összeroppanások. Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket, megtapinthattam a szökevény — és fogolyarcokat, láttam hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét, a kapituláns közkatonát. Katonának már nem vittek, de életem tragikus, komor kulisszája lett a háború. A gyermekkor végén nemcsak tanúja, érintettje is voltam a megoldatlan nemzetiségi kérdésnek Csehszlovákiában. Határvonal is a gyermekkor vége, ebben a tanácstalan zűrzavarban minden elmozdul a helyéről. Megtorpannak, megtörnek az élet öröknek hitt formái, megszűnik egy folyamatosság, s valami más kezdődik. A régi falu a fiatalságom: ebből a helyzetből megyek el és megyünk el sokan, mi vagyunk a háború utáni falu első kivándorlói. Hajt a hazátlanság kényszere, de hajt az ösztön is. Mentünk, s nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem indították, nem tették sínre befolyásos szülői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés. Szüléink szinte képtelenek követni távolságainkat. Nagycsaládos juhász feleségétől kérdezték az ötvenes évek elején, akinek legkisebb fia akkor már egyetemi adjunktus volt: — A maga fia mit csinál,... né? — Tudom is én, esze szerint lehetett volna tanító is, pap is, de így csak az egyetemen lett valamiféle segéd. Húszéves vagyok, a férfikor eleje. HaD0B0S LÁSZLÓ (Részlet az 1983-ban megjelent Gondok könyvéből) tárvonal ez is. Az életemet ért társadalmi hatások addig nagyrészt negatív tartalmúak. Az ötvenes évek eleje, az első kis közösségek, félelem nélküli együttlétek — itt és ekkor váltanak át az emberi érzéstartalmak. Együtt lélegzünk, együtt légzés, ebben az emberpáréban születnek a versek, s indul el az irodalom teremtése. Az örök kőművesek megszállottságával dolgozunk, nem tudjuk, milyen házat akarunk, de rakjuk a falat, adogatjuk a téglát. Az építés, a tenni akarás lázában égünk. Pozsony, a város: már itt is a feltámasztó emberi közösségek, országos méretű ismerkedés, művelődés. A felszabadultság, a hazára találás érzéseit tapasztalom meg. Itt oldódnak életünk feszültségei. Itt van az elmondás, a kibeszéles lehetősége. Nem véletlen, hogy az első hajóval érkezők újságírásra, szerkesztői pályára prózára, versre adják fejüket. Aztán belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek hittem, magamat forradalmárnak gondoltam. A túlzásokkal terhes romantikus lelkesedés idejét éltük. Majd a leleplezések. Választhattam: közöny, érdektelenség, kiábrándulás vagy félrevonulás. Ilyen hatások nyomása alatt alakul ki egy másik pólus: a tényekre építő ítélet és véleményalkotás. A romantikus lelkesedéstől a reáliákig, ez is a mi utunk. Mi megéltünk egy forradalommal felérő változást, fájó, hogy a forradalom ábécéjét nekünk részben rosszul magyarázták .. . Hányszor kellett magunkban újrakezdeni a dolgokat? Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk! S mindez már irodalmi emlékezetünk része. /.../ Hisz tudjuk, a múlt tükör, önmagunk tükre, mely mozaikdarabokból megszámlálhatatlan kis részből lesz egész. Mi — sajnos, megkésve — most olvassuk újra nemzetiségi múlt időnket. Vizsgáljuk történelmünk rétegeződését, társadalmi folyamatokat elemzünk, kutatjuk sorsok, alkotó életutak forrásait és tanulságait. Genezisünket akarjuk tudni és látni, azt ahonnan jöttünk és ahogy jöttünk. A forrásvidékeket akarjuk tudni és felmutatni. Most hívjuk elő emlékezetünket, most írjuk történelmünket. A történelmi idő végtelen. Múltszemléletünk egyik jellemzője, hogy nemzetiségi múltban gondolkodunk. Hat évtized, két emberöltő. Ez a hat évtized hivatkozási időnk, irodalom, pedagógia, népművelés meghatározó időkerete — ez történelem — és társadalomszemléletünk alapja. Pedig történelmi tudatunk nem épülhet a kizárólagosság elvére: a közelmúlt nem zárhatja ki a távolabbi múlt ismeretét és értését. Az egészséges történetszemlélet, az irodalom s egyáltalán a gondolkodás folytonosságot igényel: a történelmi folyamatot s e folyamat logikáját akarja látni és láttatni. Meggyőződésem, hogy az irodalmi gondolkodás érdekében is ki kell terjesztenünk történetszemléletünk határait. 1919 nehezen érthető a hatvanhetes kiegyezés nélkül, a kiegyezés értéséhez 1848 ismerete szükséges, s a szabadságharc kiváltó okai a reformkorban gyökereznek és így tovább, az idők kezdetéig. 13
