A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma AGRÁRZÓNA A reprivatizáció kérdőjelei Mindazok a változások, amelyekről az előzőekben írtam, önmagukban hordozzák azt a kérdéskomplexumot, amely a jelenlegi körülmények között a mezőgazdaság reprivatizációjával összefüggésbe hozható. E kérdéskör lényegében két részre osztható. Az első csoportba a tudati, a másodikba az anyagi természetű problémákat sorolnám, még akkor is, ha a gyakorlatban a kettő elkülönítése feleslegesnek tűnik. Ez azonban csak látszólag van így, mert a reprivatizációs folyamatban, annak vállalásában az első, s a leglényegesebb mozzanat ennek vállalása, vagyis a döntés meghozatala. Miként azt már korábban is bizonyítottam, az a második vagy harmadik nemzedék, amelynek ezt a döntést meg kell hoznia, olymértékben távolodott el a földtől, a saját tulajdon értékétől, a gazdálkodáshoz szükséges önállósságtól, hogy kétségesnek tűnik előttem e réteg vállalkozási készsége a mezőgazdaság reprivatizációjára. Ugyanis a jelenlegi politikai, társadalmi, de mindenekfelett gazdasági helyzetben — amely igencsak ingatag — sokkal kényelmesebbnek mutatkozik a kivárás, mint az önálló gazdálkodás kockázata. Ezt az irányt erősítik azok a történelmi ráhatások is, amelyek az elmúlt évtizedek során e nemzedék szemléletét irányították, befolyásolták és — megváltoztatták. Mindezek a tények sokkal komolyabbak, mintsem azt a felületes szemlélő, vagy a napi igényű politika látja vagy láttatja — ha eljut idáig egyáltalán. A politikai fráziszuhatag a reprivatizáció petárdáinak durrogtatása közben ezekről a kérdésekről még a jelzések szintjén sem mutatott fel eddig semmit. Holott itt kellett volna kezdeni. Mert enélkül az egészet elkezdeni nem is lehet. Sőt — nem is érdemes! Ha ezeket a tudati tényezőket összefogom, akkor az derül ki, hogy az a fiatal, vagy fiatalabb nemzedék, amelynek a mezőgazdaságban a reprivatizációt vállalnia kellene, és azt végrehajtani is egyben, lényegében e feladatra nincs sem felkészülve, sem — főleg szakmailag — felkészítve. Kissé távolabbról, de mégis ide tartozik, hogy a meglévő közép- és felső szintű agrárértelmiségünk sem a kisüzemi termelésre van felkészítve, s így az ő szakismereteik, gyakorlati tapasztalataik is más irányúak. Nagy általánosságban ugyan ez a szakértelem felhasználható, de kérdés, hogy milyen intenzitással. Másfelől közelítve a problémához azt látjuk, hogy a jelenlegi mezőgazdasági technológiák gazdaságos használata legalábbis középszintű szakképzettséget igényel. Ennek hiánya a mezőgazdasági termelést esetleg mélyen a jelenlegi szint alá szoríthatja, amely .az élelmiszerrel való ellátásban — ami tudvalévő, hogy messze elmarad a fejlett országokétól — komoly zavarokat okozhat. Közelítvén az anyagi természetű — második — kérdéskörhöz, a mezőgazdasági termelés jelenlegi szerkezetét kell kiindulási pontnak tekintenünk. Az a nagyüzemi struktúra, amely az elmúlt negyven évben kialakult, létrehozta azt a technológiai bázist, amely a mostani termelési viszonyok között bizonyos rentabilitással alkalmazható és használható. Mivel a termelésben folyamatosan — különböző egyesítések, összevonások révén — egyre nagyobb gazdasági egységek jöttek létre, a mezőgazdasági gépipar ezekhez méretezett erőgépeket és vontatott eszközöket, betakarító gépeket, stb. gyártott, illetve gyárt mindmostanáig. Ez a technológia általában a 2 000—3 000 hektáros gazdaságokban alkalmazható optimális kihasználtsággal. Kisebb mezőgazdasági üzemekben ezeket a nagy teljesítményű erőgépeket és eszközöket rentábilisan alkalmazni eleve nem lehetséges. Az esetlegesen létrejövő farmergazdaságok számára pedig anyagilag elérhetetlenek és feleslegesek is ... Mi következik mindebből a mezőgazdaság reprivatizációja szempontjából ? Semmi egyéb, mint az, hogy ma a hazai mezőgazdasági gépipar a kistermelők, a magángazdálkodók igényeinek és szükségleteinek megfelelő gépeket gyártani nem tud. És esetleg évek telnek el, amíg — megfelelő kísérletek után — az ilyen gépek előállítását megkezdheti. Természetesen van más lehetőség is a fenti igények kielégítésére — behozatalból. Egyelőre azonban ennek lehetséges árszintjét nem ismerjük. Még kevésbé azt, hogy koronáért majdan megvásárolhatják-e az igénylők ?! A reprivatizáció szempontjából — az imént felsorolt gépek és eszközök mellett, vagy inkább azok előtt — alapvető fontossággal bír a termőföld, s annak minősége. Az elmúlt évtizedekben ugyanis — az egyre magasabb hektárhozamok elérése érdekében— a termőterület nagyobbik hányadát a túlméretezett vegyszerezéssel és műtrágyázással súlyosan megkárosították. Ismerek olyan tájegységeket, ahol oly mértékű a talaj elsavanyúsodása, hogy évente meszezni kell hogy a termelésre alkalmas maradjon. A kérdés ezzel kapcsolatban csupán az. hogy ezek a leromlott szerkezetű talajok mindezt meddig képesek elviselni. Egy régi mondás szerint a meszezés gazdaggá teszi a nagyapát, de az-unokát koldusbotra juttatja. A mi mezőgazdaságunk ilyen szempontból már lassan az „unokák" korát éli. Mindezt azért írtam le, mert az esetleges reprivtizáció után a majdani farmereknek, magángazdáknak ezeken a talajokon kell gazdálkodniuk. Arról már korábban írtam, hogy a hagyományos gazdálkodás idején kialakult falusi épületegyütteseket elsodorta az idő, s hogy helyükbe egy teljesen más jellegű és funkciójú falusi épületegyüttes jött létre. Ez utóbbi — erről is szóltam korábban — a jelenlegi állapotában alkalmatlan intenzív mezőgazdasági tevékenység folytatására. Ebből pedig az következik, hogy az a falusi ember, aki vállalja a reprivatizációt, annak azzal is számolnia kell, hogy a gazdálkodáshoz szükséges, ma még hiányzó objektumokat fel kell építenie. Különben az állattartás, a termények, takarmányok, gépek stb. tárolása, raktározása megoldhatatlan. Mindezek a tények azt jelzik, — s a kisebb jelentőségű beruházásokról még nem is szóltam —, hogy a mezőgazdaság reprivatizációja igen komoly kezdőtőkét igényel majd. A mai társadalmi és gazdasági programokban jelentkező reprivatizációs törekvések ilyen, vagy ehhez hasonló kérdések felvetéséig még nem jutottak el. Sőt, annak a módja sincs tisztázva, hogy a meglévő szövetkezetek — némelyek többszörös társulás következményeivel megterhelve — miként tudják az esetleges privatizációs igényeket kielégíteni, anélkül, hogy jelentős társadalmi és gazdasági károsodás ne érné őket, s a szövetkezetben maradó tagságot. S még egy kérdés, amelyről alig esett szó: mi lesz azokkal, akiknek nem volt saját földjük, ám fél életüket a mezőgazdasági termelésben — szövetkezetben, állami gazdaságban — töltötték?! Számukra milyen jövőt, milyen gazdasági perspektívát kínál a reprivatizáció?! GÁL SÁNDOR Zalabai Zsigmond. Ipolypásztó író szülöttje az emlékműnél Hazahív a harangszó. Élőket. Holtakat. Haza. Kegyeletteljes emlékünnepségre került sor 1990. szeptember 16-ának veröfényes vasárnapján az egykori Hont megye, a mai Lévai járás egyik legrégibb településén, a két háború közötti időszakokban még virágzó községnek számító Ipolypásztón. A falu az elmúlt négy évtizedben, annyi más dél-szlovákiai helységgel egyetemben, buldózerek nélkül is a „szisztematizálás", az esztelen „településrendezés" sorsára jutott. Intézményeit sorra elvesztette. Lakossága az elmúlt évtizedekben rohamosan apadt: 1960— 950 fő 1970 — 805 fő, 1980 — 649 fő, 1990 — még ennél is kevesebb és (sajnos) többnyire elöregedett fő. E lakosságát vesztő, öregedő faluban hosszú évek, sőt évtizedek óta nem került sor egyetlen komolyabb társadalmi rendezvényre sem. A jég azonban megtörni látszik — előbb az Erdély javára rendezett adakozás adott sikerélményt a községnek; a nyár derekán önállósult a helyi nemzeti bizottság; szeptemberben pedig népes gyászoló-emlékezö gyülekezet, több száz fős tömeg jelenlétében avatta fel a falu a második világháború ipolypásztói katonaáldozatainak emlékművét. Az eredetileg az első világháborús köobeliszket a lakosság önzetlen adakozása révén mintegy tizenkétezer korona költséggel újíttatta fel a hnb és a református gyülekezet, rávésetve a kőre a második világháború ipolypásztói bakatörténelmét idéző katonaáldozatok névsorát. Az emlékművet Kovács Géza, a helybeli református gyülekezet lelkésze, és — az ökumenizmus szellemében — a vendégként meghívott katolikus lelkész szentelte föl. A zenei rekviemekkel, háborúellenes versekkel gazdagított ünnepi műsorban beszédet mondott Kuczy Lajos úr, az Együttélés Politikai Mozgalom lévai járási szervezeteinek vezető személyisége. Ezt követően mint a falu szülöttjét, mint a Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó című ipolypásztói falurajzok szerző-6
