A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF tuk a múlt sebeit, vigyázó szemeinket bízvást vethetjük a jövőre. Tennivalónk, mivelhogy az elmúlt négy évtizedben a falu gyászosan visszafejlődött, akad bőven. Mi lehetne a legfontosabb feladat ? Az, hogy a következő tanévre állítsuk vissza, nyissuk meg újra a község önálló iskoláját! Kötelezzen bennünket erre az a tény, hogy jobbágy őseink annak idején Hont megye második legrégibb iskoláját hozták létre és tartották fenn Ipolypásztón. Kötelezzen bennünket az újbóli iskolaalapításra Ipolypásztó hajdani, 1610-ből származó pecsétje is, amelyen egy pelikán látható. A pelikán, szent madár. Szent madár, mely önnön vérével táplálja fiait, hogy általadja őket a jövőnek. így, ilyen pelikánmadár módjára kell most a népességében megfogyatkozott Ipolypásztónak gondoskodnia kisiskolásairól, a jövő nemzedékről, a község holnapjáról. Végrehajtani egy társadalmi forradalmat — - láthattuk a múlt év novemberében — nem is olyan lehetetlen feladat. Ám sokkalta, de sokkalta nehezebb véghezvinni a lélek forradalmát, megvívni a lelkek szabadságharcát. Amire a falunak a leginkább szüksége van, az a megtépázott közösségi érzés, a megrendített önbizalom, a sárba taposott önérzet visszaállítása. Szívós munkával, önépítéssel nem lehetetlen a lassú, de fokozatos gyarapodás. Hiszen — Berzsenyinkkel szólva — „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat". Szabadságunk már van. De megmutatja-e magát az ipolypásztói lélek? Meg kell, hogy mutassa. Hiszen akik itt vannak otthon, legyenek bár törzsökös pásztóiak vagy ideköltözöttek, azok számára tanulságot, okitó intelmet, buzdítást egyként hordoznak a halhatatlan sorok: A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely: Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. ZALABAI ZSIGMOND Fotó: Méry Gábor Akikért a haram szól A gyászünnepség egy pillanata összeszedni önmagát. Szembesül a közelmúltjával, gyógyítgatja a múlt mindmáig be nem hegedt sebeit, lerázza magáról a „bűnös nemzet" vádját, eltünteti a közösségi emlékezet föltáratlan fehér foltjait. E történelmi fehér foltok eltüntetése terén — én legalábbis, földijeim, így látom — akad még törlesztenivalónk. Vannak még áldozatok, akikre emlékeznünk, akik előtt tisztelegnünk kell. A háború utáni békétlen béke, a hontalanság évei, köztük is főleg az 1947-es esztendő embertelen eseményei lavinaként zúdultak rá községünkre is, meghatodolva Ipolypásztó magyar népességét. Szembe kell néznünk múltunknak ezzel a darabjával is, emlékjelet állítva annak a negyvenhárom ipolypásztói magyar családnak, annak a százhetvenhárom ipolypásztói testvérünknek, akiket 1947-ben egy magyarellenes, sztálinista ihletésű vagonpolitika szakított ki a szülőföld éltető talajából. Javaslom, hogy a következő esztendő pünkösdjét tegyük emlékezetessé az által, hogy emléktáblát leplezünk le a „békétlen béke" ipolypásztói áldozatai : a kitelepítettek emlékének tiszteletére. S ha mindezt elvégeztük, ha begyógyitot(Emlékrnűavatás Ipolypásztón) jét. mikrofon elé szólított engem is a gyászünnepség szervezőinek (Mészáros Ottónak, Kovács Gézának, Zabrenszky Imrénének, Mázsár Istvánnak és másoknak) a kedves kényszere. Gyászoló gyülekezet, kedves földijeim! Most, amikor hazahívott — sokunkat hívott haza — a harangszó, próbáié m magamban végiggondolni újra, mi volt az Idő, mi volt a Történelem itt, e „huzatos", viharoktól vert tájain Közép-Európának; itt, e völgybeli fészekben, amely fölött most szivet derítőén ragyog az őszi nap. A falunk múltját felbúvárló könyveim tanulsága alapján azt mondhatom: Ez volt az Idő — tatárok vonulása az Ipoly völgyében. Ez volt az Idő — szétdúlt. fölperzselt otthonok. Ez volt az Idő — Ali törökjeinek gyözelemünnepe, megpróbáltatásai a hódoltsági falvak sorának, köztük az akkoron mezővárosi ranggal büszkélkedő Ipolypásztónak. Ez volt az Idő — Bécs könyörtelen sasmadara, amely a levert kuruc szabadságharc után mohón csap le a védtelen, elárvult Ipoly menti tájra. Ez volt az Idő — ellenreformáció: hitünk, vallásunk korlátozása, tiltása. Ez volt az Idő — 1848—49 vérbe fojtott forradalma, az ipolypásztói nemzetőrök hiába-harca. Ez volt az Idő — bakatörténelem. Piave, Isonzó, az első háború. S a Don-kanyar, a második világháború. Ez volt az Idő, a falu ideje — megpróbáltatások, könny, vér és áldozatok. A második világháború ipolypásztói áldozatai előtt hajtunk ma fejet, mi, egy békésebb kor képviselői, akik hittel valljuk — Ady Endrével szólva —, hogy „az Élet él és élni akar", s hogy „nem azért adott ennyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek". Sok-sok „véres és ostoba feneség" vádolt át a századok során falunk, Ipolypásztó sorsán és életén. Ám faggatva e kicsike helység történelmét, könyveim Írása során azt tapasztaltam, talpra állt mindig, nagy ütések, nagy megpróbáltatások, nagy megrázkódtatások után is ez a nép; seblázakban emésztődve bár, tíz puszta körömmel bár, de kiküzdötte magát csapdáiból, farkasvermeiböl, tőreiből, gonosz hurkaiból a zordon történelemnek, a balsorsnak. Rendet rakott ez a faluközösség a romokon újra és újra; küszködött, küzdött keményen és szívósan, mint aki tudja, hogy ezt követeli tőle parancsa az önmegőrzésnek, a fennmaradásnak. Ilyen, a falunk régi szelleméhez kötődő rendrakásnak, történelmi és közösségi tudatunk rendbetételének tartom én e mai kegyeletes megemlékezést. A gyászba, melyet az elesettekért érzek, vegyül tehát némi elégtétel, némi öröm is. Öröm, melyet afölött érzek, hogy sok megpróbáltatásnak kitett, leépült, elnéptelenedő, elöregedő, szülőfalum népe hosszú évek, mi több, évtizedek hallgatása, némasága után, íme — kezdi A lelkes szervezők és a lelkészek csoportja 1
