A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
Magyar égtájak ••• Szükségünk volna már valamilyen felszabadító érzékenységű változásra. Egy mondatra, amitől tényleg vajákossá lesz a világ. Jó volna találkozni valakivel, aki olyan csodálkozva nyalogatná az ujjahegyére tapadt vért, mint az angyal a Wim sinders-filmben. Nem is volt szörnyű! Összemosódás újfent. Tény viszont, hogy a felsőkerti lugas alatt egy angyal átderengett a színen, ezüstösen, mint tükörreflex. A befolyásolhatatlan dolgokban van az igazság ... KERT. Szerte a Duna mentén lakott a családom. Volt egy nagybátyám Mohácson, egy másik Orsován; vénkisaszony tántink (az örökös forró csokoládéival) Linzben lakott, anyai nagybátyám Budapesten, apám öccse Újvidéken; rokonaim éltek Regensburgban, Bécsben, Pozsonyban, Belgrádban, Turnu-Szeverinben, Nikápolyban ... Én tehát szeregom fantasztikus elképzelése az angyalcsinálásról, az orgona tövében pedig egy tényleges angyalcsinálás iszonyú története lapul, kuzinom s nagybátyám rettegett titka; a bodzák mentén orosz-zsidó bácsikám isztambuli üzletei, koszos szállodaszobák, svábbogarak, honvágy; a vadrózsa tövében magyar-cigány unokanövérem gyönyörű dalai („a holdfény úgy tapadt rá, mintha saját meleg bőre volna, a fűben testek kontúrja, rugóként kiegyenesedő fűszálak"); a szétszórt lugasok alatt csupa szerelmi történet, melyek végén ott van mindig a pont, a nagy szupermatista ábra. Összemosódás újból. A haláltól semmi sem ment. Csak a semmi sem? Pancsolászat. Tapasztalatunk mégiscsak: kevés. Bár... Kolosszális! pozsonyi bácsikám, aki halálos ágyán úgy hadonászott, mintha macskát kergetne. Sohasem tudhatjuk előre, hogy a halál kívülről vágy belülről támad-e. Ezt még azokból a könyvekből sem lehet kisilabizálni, melyek merő véletlenségből kerülnek az olvasó két meleg tenyere közé. De las Cases: Memorial de Sainte. Hélene; Őfelsége I. Sándor válogatott eszélyei és anekdotái; M. A. Volkova levelei Lanszkajához; M. Bikov: The Last Days of Tsardom; Napóleon Bonaparte vallomásai Maury apátnak; Mar- mont: Mémoires 1772—1841; Denis Dávidov: Adalékok a korszerű háború történetéhez; Mistris Bradón: Aurora Floyd; Rasztopcsin gróf: Feljegyzések; Knut Hamsun: Összegyűjtött müvei; Adalékok az oroszországi pogrom történetéhez; Jehan/Préval: Anarchie et Nihilisme; N. I. Grecs: Feljegyzések az életemről; Joly: Pokolbeli dialógus. Kereszt, kettöskereszt, háromszög, lecsapott sarkú négyzetek... és betűk, melyek sohasem esnek egybe, legyen bár ugyanaz a vér a festékük. Fentebb megidézett vásárhelyi nagybátyám egy nap (a naplójában szerepel az a nap) felfedezte, hogy baj van az emlékezetével, hogy nincs vége, nincs semmiféle fal, küszöb, árok, sötétség, vagyis nincs kezdet, mert miután eljut valameddig, azt tekintve kezdetnek, majdhogynem azonűal emlékezni kezd az előző pillanatokra is. Infinitum ez az emlékezet! Emlékezik a születésre is, ha leülne, szavakba tudná foglalni; friss almaillat csapódott az arcába, ilyenszerü volt: Dehát tud a születése előtti dolgokról is, is, is, a fogantatás zsibbadt érzetéről, valamint a kétfelé, négyfelé, százfelé ágazó világról, merthogy képes továbbhaladni szülei, nagyszülei, ősei emlékezetében... Meddig? Jó A HOLTAK, ENCIKLOPÉDIÁJA tem a németeket, a cseheket és a szlovákokat, a szerbeket, a románokat, a zsidókat, a magyarokat. Persze, nem mindig egyformán szeretem őket, mert pl. egyik bácsink gyönyörű és merész felesége miatt jóidéig főképp a csehekért rajongtam, dehát kirekeszteni, pláne gyűlölni egyiket sem tudom, szeretetem eloszlik, mint az eső ezen a vidéken: Duna menti szeretet. Eloszlik és vándorol. Ulm nem Ulm, Kelheim nem Kelheim, Passau sem . Passau, Krems sem Krems, Komárom nem Komárom, Visegrád nem Visegrád és így tovább, mert Szulina sem Szulina, minekutána Ulm Kelheimra rakódik vagy épp Passaura, amaz szintén tovább ázik és mosódik és úszik, elsüllyed és felmerül; az eseményeknek meg a temetőknek nincsen pontos helyszínük. Hordalékos vidék, nincs kipillantás... Amikor nagyapám Mátyás király utcai ketjében összegyűltünk, az elbeszélt történetek megtapadtak a fák és a bokrok tövében. Ott lapulnak, szunnyadnak, virítanak: a nyárikörte öreg fája alatt szerb unokabátyám szerelmi tragédiája; a berbencei szilva alatt prágai unokabátyám öngyilkos demonstrációja; a ringló tövén bukaresti bácsikánk teltkeblü aktjai; az ikeralma alatt pesti unokafivérem biszexuális kalandjai, a császárkörte mellett az a szörnyű gyilkosság, melynek aradi nagybátyám volt a koronatanúja („vér, vér, rengeteg vér!"); a málnabokrok közt unokahú-UTAK. Keresztelő, esküvő, temetés. Akkor aztán a kitaposott ösvények elhalványulnak. A sok szoba, épület, torony, szobor, villamoskocsi, kilincs, utca, sarok, híd, kőkocka emlékének fonadékából szőtt szőnyeg a kertben van megintcsak leterítve (a fák meg a bokrok számára gondosan kiszabott lyukakkal). Egyik városból a másikba látok és ugyanakkor a kertbe is. Érdekes volt vásárhelyi nagybátyám, aki fásulatlan lélekkel kutatta a jövőt, saját életének jövőbeli eseményeit nyomozza, s mindezt megtudni gyakran beutazta a vidéket, mely utazásokra engem is magával vitt, hátha többet értek a szóból. Az ember úgy ügyeskedik, ahogy lehet. Mentünk a Kariovy-Vary-i jósasszonyhoz, a pesti javasasszonyhoz, a sződemeteri halottlátóhoz, a görgényi távolbalátó román asszonyhoz, a szatmári jósnöhöz, a vízaknai cigány nőhöz, a bákói csángó igazmondóhoz, kerestük azt. ami egy időben s egyszerre világosítja meg az együgyű képzeletet. A sok-sok értelmetlen mondatból mégiscsak kirajzolódik a kép. Meglehet, közben rengeteg kiismerhetetlen dologgal népesítik be a világot, melyek könyörtelen kiirtását csak kevesen vállalhatják. A síkság szelíd, zöld hullámokat vetve megy át a hegy lankájába. Némely ház homlokzata országhatárokat átívelve felel a másikénak. A születés és a halál mozdulatai valóban hasonlóak, még az intenzitásuk is. Eszembe villan volna a megsemmisüléssel találkozni, megnyugtatóan elrendeződne valami. Dehát erről ilyen elrongyoltan, faramuci módon beszélni meglehetősen nyugtalanító ügylet volna ... Halottak enciklopédiája ez az emlékezet, olyan enciklopédia, mely nem az adatokat s a történet drámaiságának forrásait tartalmazza, hanem egészen másfajta rétegeket ; a szüntelen változások térképét, eleven térképet, az idő súlyát. SÓHAJ. Boldogok, kiknek a múlt volt, a jelen van, a jövő pedig lesz, mert bizony mondom, az életük úgy eliramlik, mint a folyóvíz. Úgy járkálok az emberek között, hogy senki nem vesz észre. Szlalomozok a testek kiépítette járatokban, anélkül, hogy hozzáérnék valakihez; az asszonyok könnyű kalapszélei sem rezzennek. Az emberek nem látnak engem, nem tudják, hogy ott vagyok. Ök azt hiszik, hogy élnek (s ezzel párhuzamosan, hogy én halott vagyok), sétafikáinak valahol, szívják a kerti jó levegőt meg egymás illatát. Még csak nem is halottak. A halott az van. De ök... Úgy járkálok közöttük, mint egy századeleji panoptikumban. Nyomasztó ez az előjel nélküli csendélet, ráadásul részem van abban a kendőzetlen feltárás-12
