A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA ban, mely a láthatatlanság velejárója. Egy páviánszerű torz állat hol itt, hol ott kidugja a fejét, vicsorog, ijesztget, de nem nyúl hozzám. Szinkronban van velem ... UTÓIRAT A holtak enciklopédiája Danilo Kis egyik könyve. Miután elolvastam, szerettem volna magam elé képzelni az írót, nem ment, noha láttam öt a tévében, hallottam rekedtes hangját, ismerem néhány párizsi fotóját is. A perspektíva,-talán avval van baj. Mintha benn ücsörögnék egy falmélyedésben, a .fejem le van szorítva, mert nem férek másképp, miáltal hiába meresztem szemem, csupán lábakat látok magam előtt. A Kerttel olyasmit szerettem volna, amit Danilo Kié ekként tár elénk: Álom az álomban, ennélfogva valóságosabb az igazinál, mert nem mérhető az ébrenlét, a tudat mércéjével, mivelhogy ebből az álomból ismét álomba ébred az ember. Álom, nemcsak a lélek, hanem a test álma is, álom, melynek a körvonalai élesek és világosak. Erre gondoltam tehát, és hogy rejtsen magában valamit azokból az alapelvekből is, amelyeket a nagy Halottak enciklopédiája képvisel. Barátaim révén magam is betekinthettem a különös célú mormon archívum építményébe, néhány diafelvétel révén, melyek a hely felszentelése előtti szabad ki-bejáráskor készülhettek. A mormonok, vagyis az ítéletnapi Szentek Egyháza — és az 1 millió 250 ezer mikrofilm, amelyeken a 18 milliárd ember adatait őrzik... Legelőször ötéves koromban találkoztam angyallal, lefekvés előtt, leszállt mellém, letérdelt, glóriás fejét gótikus ujjaira hajtogatta, s arra kért, legyek jó gyerek, fogadjak szót a szüleimnek, egyem meg a levest; sötét volt, alig láttam az'arcát, túl közel is volt... Danilo Kis tényleg tudta, mi van a kézikönyvtárában egy németnek, egy zsidónak, egy szerbnek, egy magyarnak, egy orosznak, egy románnak, egy csehnek. Azzal is nyilván tisztában volt, hogy a könyvek nem veszélyesek. Hogy veszélyes csak egy. Az az egy könyv, mely veszély forrása volt jóidéig, járt a kezemben, bár tiltott könyv volt, ám ha tiltott volt is, köztudottan belőle merítettek a mi zsarnokaink is. A Protocollumok-hoz, mert ez a neve, vér és halál tapad, a tények mögötti valószínűtlen homályban időtlennek tűnő pogromok és a cári titkosrendőrség által Szibériába hurcolt álforradalmárok látszanak. Egy összeesküvés lebegtetett feltárása sokkal pusztitóbb erejil robbanásokat képes előidézni, mint a bombák. Panoptikumra utaló leírást Mészöly Miklósnál olvastam először. Itt csak az él, aki halott. Ők — nincsenek. A halott, az más. Ezek itt csak attól vannak, hogy hajlandók vagyunk elnézni őket. FARKAS ÁRPÁD Gyertyák Erdélyben MIKES KELEMEN HAZATÉRT NÉNJÉNEK MEGKÉSETT VÁLASZLEVELE RODOSTÓBA Hazulról írok jó öcsém; többszáz éve csak várom: fordulna föl a postai főcenzor, s kélne szavaimnak szárnya. Főzöm hatalmas kondérban együvé őket a zubogó idővel, fölgyújtott évek, vert forradalmak vasfű-, gyilokfü illata szállong; a Nagy Födő alól ki-ki fut, varas tőle a platten. Nem írtam néked, jó öcsém, fazekam nem hagyhattam, de most, hogy újólag leppeg a Nagy Födő, s nemcsak a gőz száll: futnak alóla a népek ínukszakadtan ezüstös vályúra, fútt-arany ólba, surrannak, zúdulnak Új Rodostóba, esengek: üsd fel nékik ama likas sátrat, s a halat, mit küldtem — századok óta rothad — közöttük oszd szét. Kapja meg mindük magányos böjtjét. Mi pedig maradunk. Glória nékünk a Kárpátok messzire parázs félholdkoronája —: Abrudtól, Zágontól Ungvárig pirkan az ég alján körbe a gyertyák lángja. Gyertya a holtakért, gyertya az élőkért, oskoláinkért milliomnyi gyertya sugara süti át a széncinke-szívünk repdes az égre —: a Marmora-tenger partjáig pisloghat fénye. Gyertyával iskolát? Had helyett ? e néma nép mit akarhat ? Nem a szél lengeti, ordashorda lehelete szegi, izzít e katlan alatt. Fényünk, öcsém, itt csúnyán, s gyertyaviaszban járunk lassacskán térdig. Sebaj, hatalmas nyár van, érik a búza; viaszérzésben még, de érik! S ezennel soraim zárom. A hóhért megölték — több hírem nincsen. Szaladunk, szilajul, fes/ik ifjaink szája, s volna szavam még nekem is, annyi, de annyi.. . Zsuzsannát pedig te se kerülgesd, Zsuzsannát, jó öcsém, meg kell gyakni. MARKÓ BÉLA VERSEI Marosvásárhelyi sorok Mint régi kódexmásoló barátok, kik minden éjjel deszkapriccsen háltak, és minden éjjel színes álmot láttak, már én is olyan vidékeken járok, hol nem jártam soha, és papíromra olyan édesen csordul ki a tinta, mintha köröttem ezer ajtó nyílna, s mintha cellámban ezer madár szólna, mert napról napra szótáramban élek, és testemen csak átszökik a lélek, hogy könyvből versbe jusson, hogy toliamon át kódexembe fusson, és ott megüljön, türelmesen várva egy újabb kódexmásoló barátra . . . Egy kéz a papíron Egy kéz s egy toll a lámpa fénykörében, fehér kis állat: szájában botot cipel, megáll, elindul, kanyarog, míg hallgat minden, semmi sincs már ébren, a papír fogy, és gyűlnek a nyomok, a gazda arca nem látszik az éjben, de ott van mégis fent a nagy sötétben, s nézi, hogy rossz szolgája mint morog. forog, ütődik erre-arra buzgón, hogy végre felsóhajtson s csillapuljon, kit ilyenkor sem hagy nyugodni álma, mert hátha rálel a bűvös „szezámra ", és nyílik majd a vers is mennydörögve, s a boldog kéz alámerül örökre. 13
