A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-19 / 42. szám

A pelsőci magyar iskola története 1950-ig nyúlik vissza. Önálló iskolaként indult, ami­kor a második világháború után négy év késéssel rendeződött a szlovák—magyar vi­szony, és a magas minisztérium, illete akkor még megbízotti hivatal belátta, hogy Dél- Szlovákiában a sok-sok magyar gyermeknek anyanyelvén kell tanulnia. A régi Rongyos nevű kocsma épületében rendezkedett be a pelsőci magyar iskola, amelyben most élelmiszerüzlet van. Megfe­lelő átalakítással a szlovák iskola a nemzeti bizottság épületében,, a volt megyeháza egyik szárnyában kapott helyet. Én azonban most csak a Rongyos nevű kocsmaépület­ben indult magyar iskoláról akarok beszélni. Hat—kilenc osztályos volt. körülbelül negyvenkilenc tanulóval. Kezdetben szük­ségszerűen összevont osztályokban folyt a tanítás Túrós János vezetésével. A tanulók alacsony létszáma indokolttá tehette volna a magyar iskola szlovák igazgatóság alá voná­sát, de ez akkor senkinek nem jutott eszébe, meg nem is lett volna ildomos mindjárt az indulásnál egy ilyen semmivel nem magyaráz­ható lépés. Az internacionalizmus eszméjével erősített proletár összefogás nem tűrhette a naciona­lista húrok pengetését. A világ legtermésze­tesebb dolgának tartották a magyar iskola önállóságát egészen 1961-ig. Ennyi időbe került annak kitalálása, hogyan lehet a naci­onalizmust internacionalizmusnak feltüntet­ni, s elkezdődött a magyar és a szlovák iskolák erőszakos összevonása, közös igaz­gatóság alá helyezése. A pelsőci iskolát is elérte ez a hullám, amelynek nyomán hosszú évekre megszűnt az önállósága. Mig ez nem következett be, addig a tanulók száma évről évre nőtt, az összevonás után viszont évről évre csökkent. — Emlékszem — mondja Máté László, a különvált iskola igazgatója —, hogy az önál­lóság esztendeiben három ötödik osztályunk volt, s azok mind 45—46—47-es létszámú­ak voltak. A többi osztályokból is három volt. Az egyik kilencedik osztálynak osztályfőnöke voltam, s harminchat tanuló alkotta az osz­tályt. Az iskola összlétszámára nem emlék­szem. Régi adatokhoz kellene nyúlnom. Nagy iskola volt. A tanulók zömét a környék magyar iskolái adták Kecsőből, Hosszúszó­ról, Borzováról, Szilicéről, Lekenyéröl, Csol­­tóról, Gömörhorkáról, Mellétéről, Licéről, Gi­­céröl, Mikolcsánybót, Gömörnánásról, Kun­­tapolcáról, Páskaházáról, Vígtelkéröl és Sza­­lócról. Ezek közül a kis iskolák közül a körzetesítés, vagyis a kis iskolák felszámolá­sa következtében megszűnt a magyar iskola Kuntapolcán, Páskaházán, Szalócon, Vígtel­kén, Borzován, Mellétén, Licén, Gömömáná­­son és Mikolycsányban. 1961 -ben döntő fordulat következett be a magyar iskola életében. Adminisztratív úton. A parkosított iskolaudvar a szülök és a pedagógusok megkérdezése és beleegyezése nélkül közös igazgatóság alá vonták, s a szlovák—magyar tagozatos isko­lának attól kezdve szlovák igazgatója, szlo­vák igazgatóhelyettese és egy magyar igaz­gatóhelyettese lett. A magyar pedagógusok heves tiltakozását váltotta ki az iskolájuk önállóságát megszüntető rendelkezés, de a felettes szervek behunyták a szemüket, hogy semmit ne lássanak. A tiltakozók pedig bele­untak az értelmetlen küzdelembe, beletö­rődtek a hatalmi szóval elrendelt helyzetbe, Egy-két évig az erőszakos összevonás nega­tív hatása nem mutatkozott meg. A tagozat­tá degradált magyar iskola erős, nagy létszá­mú osztályai még tartották magukat, de a hetvenes évek első felében elrendelt körze­tesítés már megindította a létszámcsökke­nés észrevehető folyamatát. 1971-ben még 472 a magyar tanulók száma, 1980-ban már csak 334, 1989-ben pedig 287. — Az összevonás után a körzetesítés volt a legnagyobb ludas a létszámcsökkenésben — mondja Máté László igazgató. — Sok kis falusi iskolát felszámoltak, s mi azokból él­tünk. A magyar pedagógusképzés megszün­tetése, illetve minimálisra csökkentése is hátrányosan befolyásolta a magyar szülök gondolkozását. Annak elterjedése sem erősí­tette tagozatunkat, hogy közös tantestületi értekezleteink voltak, s ezek szlovák nyelven folytak. Szakmai kérdésekről szlovák nyelven kellett véleményt mondaniuk a magyar pe­dagógusoknak, ha nem akrták, hogy az örö­kös fordításokkal elhúzzák a gyűlést. Az anyanyelv-használat akarva-akaratlan hát­térbe szorult a pedagógusok körében, és ezt közvetve a tanulók is megérezték, mert ilyen körülmények között a pedagógus aktív anya­nyelvi szókincse nem fejlődhetett, bizonyos kifejezéseket szlovákul szoktak meg, a pon­gyola stilus és a kevert nyelvhasználat ural­kodott el körükben. A pelsőci — újra önállósult — magyar iskolában mélységes a csend, az osztályok­ban folyik a tanítás, sem folyosói csúszká­lást, sem ajtócsapódást nem hallani. Egyedül csak a telefon berreg fel gyakran az igazgató szobájában, mint mikor galambcsapat röp­pen fel veszélyeztetett helyéről. Ezen azon­ban nem lehet csodálkozni. Szeptember első napjai mindenkor a tanévkezdet megannyi elintéznivalóját juttatják a felsőbb hatóság eszébe. Jelentkeznek más iskolák igazgatói is a bizonytalanságaikkal, ti ezt vagy azt hogyan csináljátok? Ezektől a telefon felber­regésektől függetlenül azonban temetői csend uralja az iskolát, az igazgatói szobát, amelynek nagy, világos ablaka dombot, majd feljebb erdővel borított hegyet mutat. Nem véletlen, hogy ez a mennyezetet feszítő csendesség a tavalyi, novemberi csendes forradalomra emlékeztet bennün­ket. Az egész országot lázba hozó változá­sokra. Az igazgató feleleveníti, mi történt az 1985-ben elfoglalt új iskola falai között, amikor a magyar pedagógusok szinte egy emberként úgy látták, hogy a bimbózó de­mokrácia nyújtotta lehetőséggel élve vissza kell állítani a magyar tagozat korábbi önálló­ságát. A felszabadult hangulatban spontánul fejezték ki azt az óhajukat, hogy a demokrá­cia felé vezető úton érvényesüljön az ö akaratuk is. A szülők sem maradtak téflenek. Háromszázötvenet kitevő aláírásukkal kérték a magyar tagozat önállóságának visszaadá­sát. Akkor már megalakult a magyar peda­gógusok járási és helyi szövetsége, és úgy döntött, hogy egyik fő követelményük lesz az iskola különválása. Ebben az értelemben ír­nak levelet a minisztériumnak. Elhatározásukat többször megtárgyalták a szlovák kollégákkal iskolavezetöségi és pe­dagógiai tanácsülésen, és sok más hasonló dél-szlovákiai iskolával ellentétben, ahol a különválást a szlovák tantestület tagjai ellen­szenvvel és ellenállással fogadták, a pelsőci szlovák pedagógusok természetesnek és a magyar pedagógusok elemi jogának tartot­ták és fogadták el a különválás szándékát. Ez érthető is, hangsúlyozza az igazgató, hiszen a két tagozat között hosszú évek óta példá­san jó viszony volt. A szlovák kollégák kitű­nőre vizsgáztak megértésből és a nemzetisé­gi jog méltánylásából. Az összevont iskola igazgatósága írásban is'kifejezte egyetérté­sét a különválással. — Hogy értsem ezt? — szakítom félbe Máté Lászlót. — Ezt úgy kell érteni, hogy véleményébe belefoglalta: nem nemzetiségi torzsalkodá­sok miatt történik a különválás, hanem a magyar tagozat legtermészetesebb jogának az elismeréseként. Ugyanilyen véleményt csatolt kérelmünkhöz a jnb oktatásügyi szak­osztályának vezetője és a Pelsőci Helyi Nem­zeti Bizottság. — Ez mikor történt? — Áprilisban. Június végén már tudtuk, hogy a minisztérium jóváhagyta a különvá­lást azzal, hogy még szentesítenie kell a jnb tanácsának és plénumának. Mindez július közepéig megtörtént. Augusztus elején a szakosztály kinevezett az önállósult magyar iskola igazgatójának. Helyettesemnek Máté Géza matematika—fizika szakos kollégámat választottam. Még mindig nincs vége a példaértékű különválás történetének. A két iskola vezeté­se összeült a különválás további teendőinek megtárgyalására. Tekintettel a szlovák iskola tanulóinak nagyobb létszámára, ők maradtak az új iskolában, a magyar gyerekek meg elfoglalták az 1958-ban épült épületet, amely kétemeletes, tizennégy tantermes, tornateremmel, sportpályával, iskolakerttel, konyhával és ebédlővel. Megtárgyalták a se­gédeszközök elosztását is. Kabinet, könyvtár, hangszerek, számítástechnikai eszközök, vi­­deo-felszerelés stb. Abban is megegyeztek, hogy a költségvetésből év végéig közösen merítenek. A szülői szövetség anyagi eszkö­zeit a két iskola szülői szövetségének jóváha­gyása után fogják elosztani a két iskola tanu­lóinak létszáma szerint. És hogy simán, rend­ben történjék minden, az elosztást a szlovák és a magyar iskola igazgatóhelyettese ügyeli fel'„ — Sok egyéb között azt a fontosat is kimondtuk, hogy bár a két iskola Önálló lesz, ugyanolyan jó barátságban fogunk élni, mint eddig. Egyébként is egymásra vagyunk utal­va! — mondja Máté László igazgató. — Az idén már az önállósult magyar isko­la tanévnyitóját éltétek meg. Milyen érzés volt? — Felemelő, magasztos, örömteli. Na­gyon sok szülő volt jelen. Gyömbémé szemé­lyében a járás magyar tanfelügyelője is. De ahogy nemegyszer a közös iskola falai között is hangoztattuk, önállóságunk nem jelenti a teljes különválást. Közös érdekeink, elsősor­ban az oktatásban és a nevelésben, megma­radnak. Szakszervezetünk is közös marad. Nagyobb kulturális rendezvényeinket és ki­rándulásainkat is közösen tartjuk meg. A sokéves jó kapcsolatot ápolni akarjuk to­vábbra is! Az elhangzott szó, úgy érzem, nem frázis, a mindennapok valóságából következő szán­déknyilvánítás. amelyek a kölcsönösség a fedezete, hiszen a tanévnyitó napján, a tanu­lók hazaeresztése után a szlovák iskola pe­dagógusainak egy csoportja, Drahomír Jan­­da igazgató, Václav Žák igazgatóhelyettes és­­mások köszönteni jöttek a különvált magyar iskolát, vezetőit és pedagógusait. Halljátok, ti, mindazok, akik másképp gondoljátok és magyarázzátok a nagyon is természeteset, a másság ennyire emberi tolerálását? MÁCS JÓZSEF 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom