A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma AGRÁRZÓNA II. Az átrendeződés At hiszem, lassan kezd derengeni előttünk — úgy látszik már megvan hozzá a időbeni távolság —, hogy a szövetkezetesítés, a mezőgazdasági területek kollektív művelésbe vétele elsősorban nem azért volt a történelmi folyamatok megerőszakolása, mert a parasztságot megfosztotta a termelési eszközöktől, hanem azért, mert olyan következményei lettek, amelyek ezt a közösséget szétrombolták. A szövetkezetek létrehozása, mint ismeretes, több szakaszban zajlott. Igaz, persze, hogy e szakaszok eléggé egybemosódtak, s a folyamatok felgyorsulása révén jelentőségüket el is veszítették. A „négy típus", amely fokozatosan kellett volna, hogy egymást kövesse, már az ötvenes évek elején formálissá vált, s gyakorta egy-egy faluban egyenesen a harmadik vagy a negyedik típusú szövetkezetekkel kezdték a szervezők. Hogy miként, a módszerekről csak annyit, hogy a beszolgáltatási kötelezettségek kivetése, a padlássöprés az enyhébb szankciók közé sorolható. Az egyébként is minden tekintetben megrendült szlovákiai magyar parasztságot e kényszerítő körülmények mind emberi, mind gazdasági szempontból tovább gyengítették. A nagymértékű lakosságcsere, a Csehországba való deportálás — a kettő együtt több mint százezer magyar érintett — és a szlovák ajkú lakosság betelepítése fokozott erővel nehezedett a magyar településekre. Emberi és erkölcsi vonatkozásban pedig az jelezte a mélypontot, hogy az újonnan létesített szövetkezetekben a vezető tisztségeket szinte mindenhol a betelepültek sajátították ki maguknak, akik a mezögazdaságitermelés elemi ismereteivel is alig rendelkeztek. Ennek az egyenes következménye az lett, hogy az ötvenes évek első felében a mezőgazdasági termelés a háborús szintet sem érte el, s hogy a szövetkezetek tagsága mélyen'a korábbi életszinvonal alatt élt. Ha azt mondom, hogy visszasüllyedt a jobbágysorba, akkor az egyáltalán nem jelent túlzást, hiszen voltak olyan szövetkezetek — s nem is kevés —, ahol hónapokon keresztül nem tudták kifizetni a ledolgozott „munkaegységek" után járó bért. (Más kérdés, hogy ez a „bér" milyen volt. S akkor még nem is szóltam arról, hogy a mezőgazdaságban dolgozók nem kaptak családi pótlékot, nem volt fizetett szabadság, stb.). A szövetkezetek létrejöttével — a velejáró egyéb tünetek mellett — az agrárzónában valami egészen más, és lényegesen nagyobb méretű folyamat is kezdetét vette. A korábbi időkben egy-egy település, s e településhez tartozó mezőgazdasági terület az ott élő népesség számára általában folyamatos munkát és ilyen-olyan megélhetést is biztosított. A szövetkezetek megalakulást követően — főleg a gépesítés fokozott bevezetése nyomán, ami persze szükségszerűnek mondható —, ugyanezeken a településeken egyre nagyobb mértékű munkaerőfelesleg jött létre. Már az ötvenes évek derekán ez a falusi aktív lakosságnak mintegy harmadát jelentette. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szlovákiai magyar települések tekintetében a deportálást és a lakosságcserét követően, ekkor indult meg egy olyan kiáramlás! folyamat, amely hol nagyobb, hol kisebb hullámokban, mostanáig tart. (Pár évvel ezelőtt a kistelepülések helyzetéről írott szociográfiámban ezzel részletessen foglalkoztam.) E folyamat egyik következménye a szlovákiai magyar falvak nagymértékű elnéptelenedése és elöregedése. Ez elsősorban a Közép- és a Kelet-szlovákiai kerületben öltött katasztrofális méreteket, de a nyugati magyar régiót is jelentősen érinti, bár ott a nagyobb lélekszámú falvakban ez kevésbé érzékelhető. A déli agrárzóna szövetkezetesítésének további velejárója az lett, hogy az a paraszti épületrendszer, amely korábban a hagyományos gazdálkodás céljait szolgálta, feleslegessé vált. Hasonló módon az az eszköztár is, amely a kis- és középparaszti gazdálkodáshoz szükséges volt. Mivel a paraszti társadalom a történelem során a kényszerű racionalizmus keretei között élt, mindazt, ami a létezéshez felesleges volt, kivetette magából, jobb esetben átalakította. A háborút követő időkben, amikor a szövetkezetek felszippantották az állatállományt — a nagy háziállatok tartását, egyéni tulajdonát előírások akadályozták —, a korábbi állattartás céljaira tartott épületek feleslegessé váltak, s azokat fokozatosan átépítették más célra. Hasonló sorsra jutottak a mezőgazdasági eszközöket és termékeket tároló színek, pajták, csűrök, ólak, stb. Az egykori parasztgazdaság tárgyi környezete ezáltal fokozatosan eltűnt vagy átalakult. Az új családi házak építésekor ilyen célra a későbbi években, évtizedekben már épületrészeket nem is emeltek. Az egykori parasztporta valamiféle, parasztpolgár" keverékké vedlett át. Egy azonban bizonyos: mára ezek a falusi épületegyüttesek, porták alkalmatlanok a mezőgazdasági tevékenységre. Az építészeti és egyéb anyagi vonatkozású változások mellett a paraszti társadalom átrétegzödésére a nagyméretű szemlélet változás a jellemző, amely az előbbiekből törvényszerűen következik. A kiáramlás elsősorban a fiatal, értelmiségi sorba jutott második, és immár harmadik-negyedik falusi nemzedéket sodorja egyre távolabb a földtől, a falutól, egyáltalán attól a gondolatkörtől is, amelynek közösségi megtartó ereje ezeket a településeket mindmáig megóvta a széthullástól. Az a negyven esztendő, amely mögöttünk van, olyan méretekben rombolta szét a szlovákiai magyar települések rendszerét, s az ott élő magyarság életvitelét, amely — ahogy arról már korábban is írtam — főleg a kistelepüléseket sodorta minden tekintetben a perifériára. S ebben az erkölcsi, és gazdasági helyzetben érte el ezeket a településeket az a rendszerváltás, amelyben ma élünk, s amely különböző új lehetőségeket vet elénk szinte naponta, ám a kibontakozáshoz egyelőre alig is tud valami érdemlegeset adni — még általánosságokban sem! Arról pedig szó sincs, hogy mi lesz konkrétan a szlovákiai magyarság nagyobbik hányadának a sorsa-jövője. Odavetették ugyan, mintegy varázsigét, a mezőgazdaság reprivatizációjának a lehetőségét, ám, hogy az a gyakorlatban miként valósítható meg, arra egyelőre nincs semmilyen recept. Egy azonban tény: az elmúlt évtizedekben ebben az országban egyetlen réteget sem zsákmányoltak ki olyan mértékben, mint a parasztságot, holott — s az egésznek ez a nagy paradoxona — egyetlen réteg sem adott annyit ennek az országnak, mint éppen a parasztság. Ezzel kapcsolatban csupán emlékeztetőül jegyzem ide: a szlovákiai magyarság nagyobbik hányada ide számítható, tehát folyamatosan hátrányos helyzetben élt, s él ma is. A politikai, gazdasági jelzésekből és számításokból — ha jól odafigyelünk rájuk — ismét csak az olvasható ki, hogy a legnagyobb terheket újra ennek a rétegnek kell majd viselnie. A kérdés csak az, hogy az elmúlt négy évtizedben bekövet kezett átrendeződést követően ezt a terhet képes lesz-e vállalni és elviselni?! Főleg akkor, ha a gazdasági megterhelések mellett nemzetiségi hovatartozása miatt folyamatosan megalázzák... GÁL SÁNDOR 6
