A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA — Gondolja, tanár úr? — ráncolta össze homlokát aggodamasan. Eckwehr szívesen visszaszívta volna, amit meggondolatlanul kikottyantott. Ismerte János szélsőséges eszejárását, a legképtelenebb optimizmusból pillanat alatt mély pesszimizmusba zuhanó kedélyvilágát. Bizonyosra vette, hogy az ártatlan megjegyzésen hónapokon át emészteni fogja magát. Igaza volt. Az esztelen gyanú gyökeret fogott. János dühösen gyürközött a tervnek, hogy Galíciába való elutazása előtt szétnéz odahaza, fenekére kavar a zavarosnak, s visszaveszi munkája kéziratát az édesapjától. Ám mintha csak valahol megsejtették volna a beteges gyanakodást s a véletlen kivédeni akarat volna a készülő baklövést, néhány nappal az Eckwehrrel folytatott beszélgetés után levél érkezett Vásárhelyről. A feltört pecsétek alól atyja ismerős betűin kivül idegen írás hullott János asztalára. Hegyes gót betűk a s fölöttük a levél keltezésében egy város neve, amit Bolyai Farkas mindenkor oly áhítattal szokott kiejteni, mint hívők Jeruzsálemét. Göttinga! Ez a levél csak tőle jöhetett, a legnagyobbtól... János szédülten olvasta Karl Friedrich Gauss véleményét a dolgozatról: „Meglepetésem kimondhatatlan. Végrehajtva látom ugyanazt, amibe harminc évi gondolkodás után éppen belekezdtem, hogy megbecsülhetetlen kincsként testáljam utókorunkra. Dicsérni sem merem fiad munkáját. Anynyit jelentene ez, mint saját magam felmagasztalása. Az út, melyen az ifjú és én haladtunk, s az eredmények, amiket elértünk: egy s ugyanazok. Köszönöm neki, hogy eszméim Írásba foglalásának nagy munkájától megkímélt, s igen örvendek, hogy régi barátom fia az, ki ily csodálatos módon elémbe rúghatott. ..” — Hajrá! — vágta csákóját János a szoba gerendázatához. Hajadonfőtt, kard nélkül rohant a parancsnoksághoz. Broglía őrnagy és Eckwehr egy szobában dolgoztak. Bejelentés nélkül szakította rájuk az ajtót Bolyai. Kezében lobogtatva a boldogító levelet, kiáltotta: — Őrnagy úr! Tanár úrMde nézzenek! ... Az írás odarepült Broglia elé, ki sápadtan már-már méltatlankodni készült a szubordináción esett sérelem miatt. De most az egyszer megtörtént, hogy egy császári főhadnagy nem engedte szóhoz az őrnagyát: — A világ legnagyobb matematikusa irigy reám! Őrnagy úr! Százados úr! Tisztelegjenek! Elfelejtettte, hogy apját nemrégen sanda gyanúval illette türelmetlenségében. Végnélküli, hálás levelet küldött Vásárhelyre, amiért édesatyja volt oly jó, hogy dolgozatát Gausshoz elküldőt - te. És megírta, hogy úgy, mint eddig, ezután is szívesen várja, amig Farkas szintén elkészül kéziratával. A hét verse NAGY LÁSZLÓ: Szárnyak zenéje Dobognak, tündöklenek, érnek a teremtmények. Ősz fele fordult arccal pirulnak tudatlan lázban, még nyár van. Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szivem fölé téved kezem. Nem érdekes. Tüzes a föld, levegő, édes s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden. Gyötrelmes és gyönyörű ez a nyár. Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul. De alul állkapcsát szörnyen kitárva nyeli a' homokbánya a hőt. Nyelve: a csillámos út szélesedik, tüzesen a fűre tolult. Eperfa bódul, szemereg barna vére, elvárásul. Árva fa, árva bokor ön-árnyékába bújna, gyötrődik zajtalanul. Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szüköl a táj, de terem. Rozs, búza, árpa, levágva megindul, kukorica izgul, sajog a tarló virága, millió méh fuvaroz, az ég, meg a méz arany-háza zajos. Almafa piros kölöncöt nevel, a szilvafa kéket, páncélosodnak a magvak, ha nedvek apadnak. A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. NAGY LÁSZLÓ július 17-én lenne hatvanöt éves. Köszöntő sorokat illenék ez alkalomból írni, de ami az írást illeti: ő mindannyiunknál jobban értett ehhez. Neki megadatott a vétesz, hogy tudja: „... törvény szerint (betölti sorsát minden." Idézett versének távolságtartó lényeglátása után nehéz „szakadó vesével" bármit mondani. És fölösleges is. A „szárnyak zenéje" benne suhog a versben. Elvágyódásaink, a transzcendencia igénye és az öntudatlan muszáj-munka ténye sűrűsödött verssé, ritmussá Nagy László tolla alatt. E héten Nagy László köszöntése alkalmából a sok legszebb közül a Szárnyak zenéjét ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe. Ropogás, bongás, küllők kerepelése — nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve. Gép tüzesül, forrón futnak a szijjak — a ló homlokán eresen lüktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem. FOTÓ: MÉRY GÁBOR
