A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-13 / 28. szám

Magyar égtájak

Tabéry Géza (i890—1958)

»ffWl

(Részletek)

Mennyiségtani ismeretei oly alaposak voltak, hogy ennek a tantárgynak a tanára, a fiatal Eckwehr nemsokára ámulattal beszélt János képességeiről. Egyszerű katona létére is megsejtette csökönyös tanítványában a lángészt., Ezért, amennyire az intézet szigora megengedte, Stahlmüller ezredes haragját kockáztatva is kedvezményekben részesítette Bolyait. Saját fizetéséből hozatott Jánosnak felsőbb matézis körébe vágó új munkálatokat, s nemegyszer késő estig heves eszmecserébe merültek, amikor a többi tisztprofeszszorok javában élték szalonokban, polgári kávédélutánokon negédes életüket.

Fáradt óráiban a zene örömei nyújtottak üdülést az akadémistának. A hegedűt virtuóz módon kezelte. Azonkívül katonás testedzésben is csahamar mintakép« lett bajtársainak. Kitünően lovagolt, de főként veszedelmesen forgatta a kardot, amire otthon gyermekkora óta atyja rászoktatta.

A szüreti napokban váratlan fordulat játszott közre életmódjának megváltoztatásában. Az iskola nagy ünnepségeket készített elő. Ekkor hagyták el legöregebb akadémísták az intézetet s a legfiatalabbak, így a Jánossal egyivásúak ettől az ünnepségtől kezdve közlekedhettek a laktanyán kívül. A fiatalok feszabadulása egyetlen akadémistára volt büntetésből érvénytelen, s ez Bolyai volt.

Az ünnepet merész lovasmutatványok vezették be az intézet fedett lovardájában kisszámú meghívott közönség előtt. Hivatása kötelezte megjelenésre János főherceget is, ki mint tüzérségi felügyelő figyelemmel kísérte a műszaki iskola működését. Az öreg Habsburggenerális szórakozottan jelentkezett a kötelező gyakorlatoknál, csak amikor Bolyai János lovagolt elő, figyelt élesebben az előtte porzó vágtatásokra.

— Honnan a pokolból volt neki ismerős ez a növendék?— ráncolta szigorúan homlokát.

Kardvívásnál ugyanez a felfigyelés ismétlődött. A legbravúrosabb mulinékat, mégpedig olyan sebesen, hogy a kardot egyáltalán nem látta szem, megint ez a széles mellkasé, zömök, fekete legény kanyarította.

— Verfluchter Akademist. Ja, aber wie heisst er eingentlich, der Prachtkerl ?! — nyugtalanokodott most már hangosan a herceg.

Hárman rebbentek a generális mellöl, hogy egymást megelőzve szállítsák tüstént a feleletet. S a főherceg csakhamar

hallott egy nevet, melyre változatosságból most a szemöldöke rándult csodálkozom :

— Bolyai? Der Name ist mir nicht ganz unbekannt.

Elméleti ágyúfeladványoknál a fekete táblán a nehéz tarackok lövedékívét az elsőévesek közül egyedül ö tudta kiszámítani. És a vizsgazáró hangverseny magánszámai közül ki hegedülte a divatos Beethovent úgy, hogy a lélek minden jelenlevőben megfagyott ?

— Wieder Bolyai?

Majd egy könnyed Vogelsang-etüd következett, s János vonója alól ezernyi madárcsicsergés ujjongott, hogy az ember szinte lehunyt szemmel látta a bécsi madárpiacot.

János főherceg akkorát csapott homlokára, hogy a madarak illúziója szétröpp>ent a hallgatók ábrándozásából. Végre sikerült megragadnia azt, ami az ünnepély kezdete óta Bolyaival kapcsolatban kísértette s minduntalan kisiklott emlékezetéből.

Persze, hogy a madárpiacon boszszantotta föl ugyanez az arc, Johann Bolyai! Ez volt, aki nem szalutált a császár kocsijának.

Hivatta a növendéket. Rosszat sejt ve, szikrázó szemmel, de a fél év óta vérévé vált drillhajlékonyságával állott meg az ifjú a tábornok előtt. A főherceg fáradt tekintete fönséges szigort próbált színlelni, hogy később annál barátságosabban árassza rá a kék frakkos növendékre jámbor, lelkének melegét.

— Ön tehát az a bizonyos Johann Bolyai ?

S a növendék előírásos rövidséggel felett:

— Igenis, fenség, én vagyok.

— Elsőéves akadémikus?

— Igenis, fenség, elsőéves akadémikus.

— Akit én a nyár elején hazazavartam a madárpiac környékéről, mert nem szalutált a császár hintájának?

— Igenis nem.

— És ön parancsomat teljesítve tüstént hazajött s jelentkezett az iskolaparancsnok ezredesnél.

— Nem jelentkeztem.

A tábornok szempillája megrebbent a nem várt válaszra. Felemelkedett:

— Hogyan? Ön nem teljesítette parancsomat ?

— Nem úgy, ahogyan fenség parancsolta. Parancs szerint haladéktalanul vissza kellett volna térnem a laktanyába, amit csak este tettem, csak este

tehettem meg, egy halaszthatatlan ügyem miatt.

— Halaszthatatlan ügye miatt?

— Ha nem kellett volna valamit okvetlenül elintéznem, ki se szöktem volna az iskolából. Amint most is nyugodtan fogok ülni idebenn, kimenő nélkül még egy fél évig, éppen ezért az elmulasztott parancsteljesítésért.

János főherceg határozottan élvezte a helyzetet. Tetszettek neki az udvariasságukban is dacos válaszok. Valamikor rebellis volt a Habsburgok között. Bécsben azt suttogták, hogy titokban ma is a dinasztia érdeke ellen dolgozik. A mendemondának nem volt alapja, de a főherceg élete végéig bolondul rajongott minden egyéniért, minden különleges emberi értékért. Most is abban telt kedve, hogy az előtte szenvedő fiatal katonából rideg kérdéseivel az embert ingerelje ki:

— Tudni akarom, mi volt az a halaszthatatlan dolog, ami megakadályozta önt, hogy egy osztrák tábornok parancsát teljesítse?

János nem tudott hazudni. Másrészt Annát a legelvonatkozottabb célzásokkal sem akarta véletlenül sem belekeverni beszélgetésekbe.

— Bocsásson meg, fenség — mondta tehát —, erre a kérdésre nem felelhetek.

Úgy látszik, hogy a válasz túllőtt a célon. Maga a főherceg is erősnek tartotta az elutasítást:

— Fiatal barátom! Jegyezze meg, hogy az osztrák ármádiában feletteseink előtt személyi ügyeinkben nincs soha titok. Nálunk mindenért mindenre felelni kell. Csak egyre nem. Hogyha a kérdés asszonyi érdeket érint, csak akkor hallgatunk.

János megkönnyebbült, mély léigezetet vett:

— Hogyha Így van, fenség, akkor nemcsak szolgálni, de szívből szeretni is fogom a hadsereget.'

A generális megértette, hogy Jánosnál olyasmiről lehet szó, amiről hallgatni szabad.

— Komm, Lieber! — fogta karon szeretettel. — Pompás fiú vagy. Gyerünk az ezredeshez.

Stahlmüller legnagyobb elképedésére a főherceg kijelentette, hogy a mai naptól kezdve Bolyai János számára szabad a kimenő. S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, együtt távozott fiatal barátjával. A kaszárnyakapuban aranyos udvari fogat robogott elő. Beültek. A kocsi megíramodott. János főherceg gyermeki jókedvvel lökte oldalba Bolyait.

— Nézz ki az ablakon. Katonák, civilek neked szalutálnak. Ha nem viselném a Kaiser uniformisát, azt mondanám, császárok is méltán megsüvegelhetnek.

xxx

Eleinte hódította a tervezgetés, hogy korszakalkotó dolgozatát mielőbb megjelenteti. Kézzelfogható sikert várt az emberiségtől, s hódoló elismerést korának nagy matemetikusaitól. Mihamar le kellett mondania türelmetlen álmairól.

Apja kérf£ hogy várjanak a mű kiadásával. Apja, aki elsőnek olvashatta az új alapokra fektetett mértan csodálatos katekizmusát! Apja, aki mélyen szántó elme létére tisztában volt fia munkálatainak jelentőségével. Ö is javaközepén járt munkájának, amiben drámaírói fiaskói után kárpótlást keresett. Az öregedő ember makacssága hitette el vele, hogy kétségtelen képességeivel néhány hó múlva szintén beteljetístheti a saját matematikai rendeltetését. Mily szépséges lett volna egyszerre robbani fiúnak és apának két forradalmi müvei az ámuló tudományos világ színe elé!

Rajongó levelei megpuhitották János zárt céltudatát, megmérsékelték arra törő sietségét, hogy azon na n nyomdába adja dolgozatát. Elvégre — gondolta — öt illeti az elismerés. Ö vetette el fiába a tudomány legmagasabb ágának palántáit, ö nevelt abból terebélyes platánt a fiú dicsőségére. Különben rövid hónapokról volt szó. Nem szívesen, de ellenvetés nélkül beleegyezését adta Farkas óhajtásába.

xxx

Szapora napok keveset törődtek vele, hogy Farkas egyre lankadtabban bírja a teremtő iramot. Keleti tunyaság fogta magát szekerébe, és sorvasztó egyked vüség alá vonta pihenni a kenetlen szellemet. Amint évekkel ezelőtt az erdélyi intelligencia divatból csakugyan érdeklődött mennyiségtan! kérdések iránt, újabban kézlegyintéssel intézték volna el, ha maga a feltámadt Newton sétál is végig Vásárhely piacán. A viszszaesést Farkas megsínylette, s egyedülisege, mely valaha kimondhatatlan büszkeséggel töltötte el, most keservesen bénította pepecselő munkásságában. A Jánostól kért néhány havi haladék évek messzeségébe mosódott, s észrevétlenül iszapolta kettőjük között az alvadó keserűségeket.

Harmadfél év múlt a téli éjszaka óta, amikor János a sáncok között Eckwehrre talált. Farkas máig sem hallatott semmi hírt a maga munkája befejezéséről. Nagy idő volt ez a katonatisztek életében, s Jánosnak felsőbb parancsra újra szedegetni kellett sátorfáját.

— Lembergbe megyek — ömlött ki egy álmos akácterhes nyári esteien Eckwehr előtt. — Oda levél is, tudja az Isten, mikor jut Vásárhelyről? Várni, mindegyre várni, be meguntam annak a vénemebernek a tehetetlenségét!

A százados tréfásan jegyezte meg, hogyha nem apa és fiú között húzódna ily hosszan a dolog, könnyen hihetné valaki, hogy Jánost a várakoztatással csak megérdemelt sikereitől akarják megfosztani.

Felelőtlen megjegyzés volt, semmi esetre sem komolyan gondolt feltételezés. Jánosnak azonban szeget ütött a fejébe, kifényesítette rémlátó fekete szemeit:

12