A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-12 / 41. szám

Magad aram, ha szolgád nincsen Szakmunkásképzésünk hatványozottan nehéz helyzetben van. A sztálinista rendszerben bár a munkást a legna­gyobb hatalom birtokosának kiáltották ki, mégis ő volt a legkevésbé a hatalom közelében. A munkásnak készülő gye­rek pedig még tőle is elesettebb és kiszolgáltatottabb volt. Máig nem meg­határozott, hogy ki a szakmunkáskép­zők „tulajdonosa". Az adott üzem adja a mestert, a pénzt és az igazgatót, de a pedagógusok már nem hozzá, hanem az oktatásügyhöz tartoznak. Mielőtt bármilyen változás is történne a szak­munkásképzők tekintetében, törvényt kell alkotni arról, hogy az oktatásügyi tárcához tartozzanak-e vagy az ipari minisztériumhoz. Ez a rendezetlenség és az ebből ere­dő káosz minden szakmunkásképző in­tézetet egyaránt sújt. De az anyanyelvi oktatás hiánya éppen a magyar ajkú gyermekeket hozta előnytelen helyzet­be. Mert az a gyerek, aki szakmunkás­képzőbe megy, nem erős szlovák nyelv­ből. Nem vagyunk egyformák és nincs mindenkinek egyformán jó nyelvtehet­sége. A nyelvi nehézségek leküzdése jelentős energiát von el a tanulóktól, nem teszi lehetővé szakmájuk tökéletes elsajátítását, ha azt idegen nyelven ok­tatják számunkra. Az ebből eredő gya­kori kudarcok akadályozzák képessége­ik kibontakozását. Márpedig a szakmunkásképző inté­zeteknek egyetlen lényeges feladatuk van: a szakma megtanítása. A megoldás a magán szaktanintézet lehet. Mert az versenyre készteti a szlo­vák tanítási nyelvű állami szakmunkás­képzőket. Ugyanis kénytelenek lesznek magyar osztályt is nyitni, ha tanulókat akarnak, mert vidékünkön a tanulók zöme magyar. Ha az állami iskola nem adja meg azt a lehetőséget, hogy min­denki az anyanyelvén tanuljon, átmen­nek a gyerekek a magániskolába. Ez a versenyszellem talán rádöbbenti az igazgatókat arra, hogy a szakmunkás­képzőben fontos a magyar tanítási nyelv. A magán szakmunkásképző intézet már nemcsak vágy, nemcsak álom, ha­nem valóság. Igaz, mindössze 36 gye­rek számára, de a jég megtört. Van már példa, lehet követni! Cservenka Jánosnak, a hidaskürti Kö­zépfokú Magán Szakmunkásképző In­tézet igazgatójának vajon hogy jutott eszébe iskolát alapítani? — Nem az iskolaalapítás volt a vá­gyam, hanem a szakmunkásképzés helyzetén akartam változtatni. Tudtam, hogy a szakmunkásképzőbe kerülő gye­rekek bizonyos dolgokban meg vannak rövidítve. Erről sokszor beszélgettünk a volt kollégáimmal. Többünkben jelent­kezett az az igény, hogy valami jobbat, valami emberibbet csináljunk a gyere­kekkel, mint amire eddig a kötött tan­terv miatt mód volt. Zavaró körülmény volt például mindjárt a tanév elején, a kötelező brigád. Olyan szépen megin­dokolták: így módotok van közelebb kerülni a gyerekekhez, de a valóság egészen más volt. A gyerekek tanulni akartak, nem brigádozni. Nem látták értelmét annak, amit csináltak. A peda­gógus sem látta értelmét. Egyedül a mezőgazdászok látták értelmét, mert velünk végeztették el azt, amit más nem akart megcsinálni. Tönkre tettük a gyerekek munkához való viszonyát, a kollégák munkához való viszonyát és megszakadt a tanítási folyamat. Szep­tember elsején ünneplő arccal jönnek a gyerekek iskolába. Tele vannak elhatá­rozással, megmondom nekik, hogy új életet lehet kezdeni, tiszta lappal indul­nak. így is volt egy hónapig. Öröm volt velük foglalkozni. Akkor azonban jött a brigád. Összekeveredtek az évfolya­mok, a tanárok. Vagy az osztályom ment brigádra, vagy én más osztállyal. Másfél hónapig nem tudtam rájuk hat­ni. A pedagógus nem bérdíjas napszá­mos. Nem dolgozhat gürizve, hanem csak örömmel. Am, ha közbejöttek ezek a zavaró dolgok, ha antipedagógusok­­kal hozta össze a sors, annak a gyere­kek látták kárát. Úgy látom, most már az állami iskolában sem fogják megtür-Csen/enka János, az iskolaalapító mindig megoldatlan problémák. Amikor magamban eldöntöttem, hogy iskolát nyitok, otthont kerestem ennek az isko­lának. Sokan, sokfelé küldtek, de a helyi alapiskola igazgatója, Sevcsík úr, az első kérő szóra igent mondott. Egy engedélyem már volt. A járási iskola­ügyi szakosztályon is azonnal kiállítot­ták az engedélyt, de mivel a szaktanin­tézetek a kerületi iskolaügyhöz tartoz­nak, tőlük is kellett beleegyezés. Ezt is megkaptam. Azt hittem, hogy a három engedély birtokában már megnyitha­tom az iskolát, vagyis kérhetem a mi­nisztériumi engedélyt. Nem így történt. A helyi nemzeti bizottság tanácsának a beleegyezésére is szükség volt. A ta­nács nem hozott döntést, azt mondták, nincs elég információjuk. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm az elnököt az ügy sürgősségéről és a rendkívüli tanácsü­lésen már megkaptam az engedélyt. Számomra ez az engedélyeztetési fo­lyamat olyannak tűnik, mintha arról kel­Az első osztály Ebben az épületben kapott otthont az első Középfokú Magán Szakmunkásképző Intézet / ni az antipedagógusokat. Már nem volt erőm tovább várni. Olyan iskolát akar­tam, ahol nem lesz olyan hatás a gyere­kekre, ami rosszat szül. Itt az egyik pedagógus nem fogja lerombolni azt, amit a másik épített. — Sok baj volt-e az ügyintézéssel, az engedélyezéssel? — Voltak dolgok, amelyek simán mentek, és voltak elhúzódó és még lett volna dönteni, hogy a vemhes, min­denórás üsző megelljen-e. A minisztéri­umban már nehezebben ment a dolog. A tárgyalási pontok között ugyan szere­pelt a szaktanintézet ügye is, de az egyházi iskolák után. És a tanácskozás az egyházi iskoláknál mindig abbama­radt. Idegőrlő napok, hetek voltak azok. Még nem volt iskolanyitási engedé­lyem, de már szerveztem az iskolát. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom