A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Nyíró József: * Uz Bence A nyolcvanas évek kellős közepének nyarán könyveket örököltem. A dolog úgy esett, hogy egy idős asszony elköltözött városunkból és az utódok pénzzé tettek mindent, csak a magyar könyvekkel nem tudtak mit kezdeni, ráadásul szombat lévén (szerencsémre), a hulladékbegyüjtö zárva volt. Az új lakók sem tartottak igényt a könyvekre, így talicskába rakták és áttolták a szomszédok garázsába. Áradt belőlük a régi könyvek szaga, ott vártak rám türelmesen. Akkor pontos leltárt végeztem a könyvadományról és számba vettem a könyvek állapotát is. Bizony Nyíró József Uz Bencéje nagyon rossz (agyonolvasott) állapotban volt. A borítólapok is hiányoztak, az „Erdélyi Szépmives Céh" halinakötésű borítói. A lapok azonban megvoltak mind, hiánytalanul, elejétől a végéig. Az örökölt könyvek sorsáról egyébként beszámoltam akkor a női hetilapunkban. Rövidke tudósításomból Nyíró József könyve és a szerző neve kimaradt, nem látta meg a nyomdafestéket. Mint kiderült, az író már régtől rajta volt a tiltott írók listáján Magyarországon, de ezt úgy látszik nagyon jól tudták nálunk is. Az iró minősítésétől függetlenül a könyvet jónak tartottam és élvezettel olvasták mindazok, akiknek kölcsönöztem. Ezt kővetően aztán még megvásároltam a Kopjafák és az Isten igájában egy-egy antikváriumi példányát. Sőt, a zsolnai régi könyvek boltjában sikerült megvásárolnom az Uz Bencéből is egy jó karban lévő, ajándékozható példányt, amely aztán valamelyik közeli családtagom kedves karácsonyi ajándéka lett. De még mindig nincs vége az Uz Bencével való találkozásaimnak. A nagy krimiszerző. Berkesi András említette az Útlevél a pokolba című könyvében a 21. oldalon Uz Bencét, de szerzőjének tévesen Tamási Áront irta, ami ellen szerényen hangot emeltem a Hét (1987.1. 23., 4. sz.) hasábjain, vagyis kiigazítottam Berkesi tévedését. Talán akkor íródott le először a háború után. csehszlovákiai magyar lapban Nyíró József neve. Manapság azonban új időket élünk és szerencsére a pornó hullám mellett akadnak jó könyvek is könyvesboltjainkban. A minap bukkantam rá Nyíró József Uz Bencéjére Léván és, mondhatom, kellemesen érintett a dolog. A könyv tetszettős borítójáról felém mosolygott a székely „góbé”, Uz Bence és meséjének dallama, a havasi táj, a szép magyar beszéd szinte elandalított. Kissé spontánul, pongyolán vagy fennkölten fogalmaztam? Lehet, de Uz Bence olvastán újra elfogott a vágy megismerni a havasok emberét, a havasok világát, ha még van olyan világ és élet. Motesíky Árpád Gyermekkori álmaim idézője Gyimesi György könyvei fölött Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ebben az esetben kötelező lenne számomra a bibliográfusi pontosság. Gyimesi Györgynek nyolc könyvét olvastam, s az elsőt (Az ördöngöstől a Hortobágyig) 1973-ban csalódottan tettem le. Még élt bennem az egykori kiskamasz elvágyódása a titkokkal teli afrikai, ázsiai és amerikai vadászmezőkre. Meg aztán faluban élvén, eléggé ismert volt számomra a vaddisznóvadászat, a kizsigerelt állatok vére sem igen ajzotta fel a fantáziámat. Ebben a könyvben őzbakvadászatról, jávorszarvasról, vadlibákról, zergékröl, na és medvevadászatról ír. Csakhát így utólag kutatva, miért is nem ragadott magával Gyimesi György első könyve, megállapíthatom, hogy eléggé nehézkes a stílusa. A szerző személyes élményként átélt kalandjai feszültségét; izgalmát még nem tudta ábrázolni, s így nem is ragadt át a nemrég még elefántvadászatról, tigrishajszákról, orrszarvúakról, oroszlánokról álmodozó fiatalemberre. Hol van már az a fiatalember? S hol van a kezdő vadászíró, akinek tavaly megjelent Megvalósult álmok cimü könyve sem formai ismérveiben, sem stílusában, sem írói megkomponáltságában nem hasonlítható az első zsengéhez. Milyen különös is, hogy a bizonyára legizgalmasabb vadászkalandokat — az első szarvas elejtését, az első medve becserkészését, az első repülő vadliba „leszedését" — még a tapasztalatlanabb, a sokszor inkább a szövegformálással birkózó kezdő iró igyekezett másoknak is átadni. Ma meg már a tapasztalt vadászt alig vagy kevésbé felajzó kalandokat is élvezetesen, takarékos mondatokba sűrítve meséli el. Valóban csak ennyi lenne? Csak a megtanulható írói fogásokon, a nyelvtanilag pontos, az arányokat megtartó írói technikán múlna? Aligha. Az idő múlásával, az egyre többször jelentkező vadásziró másra is odafigyelt, nem csak a vadászat, a vaddal nem mindig egyenlő esélyekkel (a vad hátrányára) mérkőző ember szerencséjére összpontosított. Későbbi könyveiben már pontosan ábrázolja a természet és az ember, a természet és az állat, az állat és az ember kapcsolatrendszerét. Most már a táj nem csupán a vadászkaland díszlete. Sokkal több annál. A földi lét feltételrendszere egy adott állatfej és egy egész ökológiai rendszer számára. Ebben együtt alkot pótolhatatlan és igencsak sérülékeny értéket a flóra és a fauna. Könnyveiben már nemcsak a vadat leső vadász, hanem a természetet figyelő ember is megjelenik. Olyannyira igy van ez, hogy Vadászesztendöm című kötetében egy egész éven át naplóba szedett szülőföldjén átélt kalandjait gyűjtötte össze. Nem a puskás ember kalandjai ezek már, hanem inkább a befelé és kifelé egyszerre hallgatózó, a felismert szépséget mások felé közvetítő író reflexiói. Mind fontosabbá lett számára a természet és az állat, amelyet közelről vagy távolról figyel és őriz az ember. Vadászataiban a győzelem esélyének szenvedélyét felváltotta az ismeretlen felfedezésének, megismerésének a vágya. Márpedig a kettő igencsak különböző aspektus egy vadász esetében. Mondhatnám azt is, hogy Gyimesi Györgyben felülkerekedett a vadász író a szenvedélyes vadászkalandjait leíró vadászon. Nekünk ez a nyereség. Legutóbbi könyvében — a Megvalósult álmok-ban — négy utazásának elmékéit rögzíti. A Kudarc Vadrózsaországban Kanadába vezeti el olvasóját. Lengyelországi bölénylesre invitál a Születésnapi ajándék, avagy a lengyel erdők óriásának nyomában című fejezet. Ázsia szivében címmel mongol füves térségekről ír. Végül a Spanyol capriccio-ban már jelzi, hogy olykor kissé szembekerül egymással az orvosi hivatása és a vadászszenvedélyének kielégítése. Ebben a kötetében is akkor ír lenyűgözően, ha a vadászatot nem a kaland leírásában ábrázolja, hanem a társadalmi és a természeti állapotok rögzítésével együtt szinte elkerülhetetlen, megmásíthatatlan történésként meséli el. Ha lehet Gyimesi György vadászirói pályáját jellemzi, akkor mindenekelőtt a szemléletváltozását emelném ki. Ennek lett az eredménye, hogy már képes elvonatkoztatni a vadászat tényétől. Írói stílusa mentes a kezdés idejének dagályosságától, a mindenáron való bölcselkedés helyett nagyrészt az olvasót készteti állásfoglalásra a pontosan leírt történésekkel kapcsolatban. Nem tudok szabadulni eredendő álmodozásaimtól, amelyek azonban sohasem voltak olyan erősek, hogy valaha is puskát fogjak egy állatra. Ezért is tetszik annyira a Kudarc Vadrózsaországban cimü írása, hiszen Kanadában kevesebb siker koronázta a vadász igyekezetét. Ez persze nem zavarhatta az írót, aki olyan tényeket közöl velünk, amelyekről méltán gondolkodik az ember manapság a viharosan változó társadalomban. Egy farmer minden kérésre, rábeszélésre sem engedte meg, hogy az általa gondozott területen valakik is vadásszanak. Ami a leglenyűgözőbb, erről Gyimesi György őszintén beszámol. igy most már bevallhatom, hogy én a vadász ellenében a vadaknak és az írónak szurkolok. Annak az írónak, aki most már vadhalál nélkül is tud izgalmasat, érdekfeszitőt és igazat írni. Immár többet használja messzelátóját és tollát, mint a puskáját. DUSZA ISTVÁN Őrtorony ..Édes. kedves anyám, édes. kedves anyám, mért szültél a világra ???" (Legkedvesebb énekem) A főváros Ez egy főváros, ahol én lakom, méghozzá nem akármilyen főváros, már határának a legszélén ki vagyon Írva: ... Főváros. Nehogy valaki vidéki, mezővárosnak vélje, esetleg falunak, esetleg amúgy mélán: koncentrációs tábornak ... Ennek, tán mégse vélnénk, a koncentrációs táborokban általában zsidók, esetleg magyarok éltek, amíg meg nem haltak, ebből á városból viszont a zsidókat és a magyarokat már régen elüldözték. Mi az ördögöt keresek én itt, magyar létemre? Ezt kérdi tőlem egyébként egy budapesti legényke is, miközben eligazítom öt a Prior nevezetű áruház felé: „Hol tanult meg maga ilyen szépen magyarul?" — Az anyám hasában! — ordítom, és persze szégyellem is magam. Sok itt a bolond nő talán a bolond férfi is, de ővelük most nem foglalkozom. Nem érdemes a férfiakkal foglalkozni, mert nem tudnak sakkozni. A szlovák férfiak nem tudnak sakkozni (Eltekintve persze, Ftáóník nagymestertől.) Tehát ballagok az utcán, hónom alatt sakk-készlettel, és megállít egy nő: — Szereted a kirántott húst? — Azt meg aztán ki nem szereti? — kérdem öt vissza. — Akkor hát meghívlak ebédre, kirántott hús, előtte persze borovicska, utána bor, vagy sör, vagy amit akarsz ... tényleg, mit szeretsz te jobban, a sört vagy a bort? — A sört. Én már ilyen becsehelt vagyok. — Nagyszerű! Tudtam én, hogy rendes szlovák ember vagy, csak azért beszélsz mindig magyarul, hogy bennünket bosszants, jó, de most kínálj meg egy cigarettával! Megkínálom öt, sőt meg is gyújtom a cigarettát, közben enyhe hányingerem támad mocskos blúza láttán. Faképnél hagy, azt se mondja, hogy csaó, igy hál'istennek nem kell megkóstolnom a kirántott húst. Ezután egy gyönyörű kutya somfordái hozzám. Kicsike, fekete, s letesz a lábam elé egy szögletes műanyag dobozt: „Rúgj bele!" mondja szépen magyarul. — Óh, Ámbra, de hisz tudod, hogy én nem tudok futballozni!? — Nem érdekes — mondja szép magyarbéli akcentussal — rúgj bele csakazértis! Régen ismerjük mi egymást, tavaly sokat játszottam vele itt, a tóparton, tehát most nem tágít, biztatóan és ösztökélőn beléharap a bokámba, ám olyan kedvesen, a foga nyoma sem marad a bőrömön. — Rúgd már, kiskomám! — kiáltja most már szép, bodrogközi kiejtéssel. Ennyi kedves kutyairóniának nem lehet ellenállni: belerúgok a lábam elé tett szódabikarbónás dobozba: természetesen egyáltalán nem arra repül a doboz, amerre irányítottam, hanem egy szép, talán harmincéves asszony ölébe, aki persze azonnal rámvisit: — Nem szégyelli magát, vén huligán?! Megint az én drága Ámbrámat akarja elcsábítani? S dühösen egy pórázt csatol Ámbra nyakába. A kutya még huncutul rám kacsint, azután kötelességtudóan követi szép bokájú gazdáját, akin egyébként most, délután két órakor, nyári veröfényben, egyetlen szál, halványkék, áttetsző hálóing leng. És itt a harmadik, a legszebb: mellém ül a tópartra. Tizenhat-tizenhét éves lehet. Olyan szép, kecses, ha lenne egy sztriptízbárom, rögtön szerződtetném őt, igaz, alig kellene már levetnie valamit, egy parányi melltartót és még ennél is pirinyóbb nadrágocskát visel, s ahogy hanyatt dobja magát' a fövenyen, vénuszdombja úgy kiduzzad, hogy hirtelen a tó kecsegéit és sügéreit kezdem lesni tele bűntudattal. — Ússzunk át a másik partra! — javasolja halkan, csak úgy belesúgva a levegőbe. — Oda, az erdőbe? — kérdem, csak azért, hogy szóljak már valamit. — Oda hát. Ott nem talál meg bennünket senki. Nézem a vizet, töröm a fejem, át bírnám-e egyáltalán úszni, kedvet érzek hozzá, de ilyesmihez nem elég a kedv. Valami árnyék borul rám, fölpillantok, egy akkora szakállas férfi áll fölöttem, mint Tarzan, a dzsungel fia. Öszes, velem egyidős lehet. — Azt ajánlom — mondja dörmögve —, hogy azonnal tűnjön el innen. Nem látja, hogy a lányom bolond? Látom. S eltűnök. ZS. NAGY LAJOS i 9
