A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
Radványi Kálmánról, aki a szülőhelyével és nyelvészeti munkásságával a mi tájainkhoz kötődik, itt nálunk nagyon kevesen tudnak. És ez nem csoda, hiszen az utóbbi évtizedekben a nyilvánosság előtt már csak én említettem a nevét néhány Írásomban és 1981-ben szócikkeket írtam róla A magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonéba. A két háború közötti időben más volt a helyzet: 1924-ben a Pesten élő Radványi egyik cserkészkönyve (Horogh Pista- et comp) Szlovákiában került forgalomba, és ebből a mi cserkészlapjaink, a losonci A Mi Lapunk és a komáromi Tábortűz is közöltek írásokat. Annak idején gimnazista diákként én is élvezettel olvastam ezeket a mókás cserkésztörténeteket, de akkor még nem tudtam, hogy a szerzőjüknek földije vagyok, mert ugyanabban a faluban születtem, mint harminc évvel korábban ő. Közös szülőfalunknak a hivatalos neve 1918 előtt Ipolyszalka volt, azóta Szalka néven ismert. Radványi 1887. október 12-én látta meg itt a napvilágot, de az anyakönyvbe még Románek néven jegyezték be. Az apja Románek Frigyes volt, az édesanyja Molnár Rózái. Az eredeti családi név Radványira változtatását a húszas években eszközölte ki. Ami a Románek (szalkaiasan: Rományik) nevet illeti, ez nem gyökeresedett meg hoszszabb időre a faluban. A közeli Helemba községben született Románek Frigyes 1870 körül szálkái családba nősült be, de a gyerekei egy kivételével elköltöztek a faluból. Az ott maradt Románek Mihály 1921-ben vérszerinti utód nélkül halt meg, de a felesége rokonságából származó nevelt fiát, Varga Gyulát, egy hasonló nevű földijétől való megkülönböztetésként ma is Rományik Varga Gyulának mondják a faluban. Visszatérve Radványi Kálmánhoz: ö a gimnáziumi tanulmányait valószínűleg a közeli Esztergomban végezte, a magyar—latin szakos gimnáziumi tanári képesítést pedig Bu' dapesten szerezte meg. Utána évtizedeken át az ottani katolikus főgimnáziumban tanított és amellett a népszerű katolikus cserkészlapnak : a Zászlónak felelős szerkesztője volt. 1943. március 15-én, 56 éves korában halt meg. Legjelentősebb szellemi tette a szülőfaluja nyelvjárásáról irt könyve. Ez a hatvanoldalas munka Ipoly szálkái nyelvjárás címen 1910- ben Budapesten jelent meg. A szerzője 23 éves volt akkor, tehát éppencsak befejezte az egyetemi tanulmányait. Müvét valószínűleg egyetemi szakdolgozatként, a nyári szünidők idején folytatott kutatások anyagából írta. A Radványiéhoz hasonló nyelvjárási monográfiák 1860 és 1918 között szaporodtak el, és voltak köztük olyanok, amelyek a mi tájainkhoz (a Mátyusföldhöz, a Nyitravidékhez, Gömőrhöz, stb.) kötődtek. Általános magyar viszonylatban akkor és azóta a legtöbb tudományos és népszerű munka a palóc nyelvjárásról íródott, s ezek hosszú sorát egy sokoldalú tudós bencés szerzetes: Szeder Fábián még 1819-ben alapozta meg A palócok című tanulmányával (Tudományos Gyűjtemény, 1819, 6. sz.). Az ipolyszalkai nyelvjárás eredetileg palóc volt, de az idők folyamán vegyes jellegűvé vált. Erről a módosulásról Radványi a munkája bevezető részében így ír: „A keverék nyelvjárások közé tartozik. Sok benne a palóc elem, különösen a szókészletét, tájszavait tekintve, de hangtana már inkább a dunántúli nyelvjáráshoz hajlik. Ennek az az oka, hogy Esztergom és Szalka között igen sűrű az érintkezés; azután meg kiesik a középső palóc nyelvjárás területéből". Az indító sorokban a szerző arra is rámutatott, hogy a közvetlen közelben fekvő két község: Letkés és Leléd nyelvjárása eltérő Spanyolhonban (regényes útikönyv, 1931); Az erdei ház (regény, 1944). A felsorolt művek közül egynek számunkra érdekes vonatkozása van: a mókás cserkésztörténeteket tartalmazó Horogh Pista et comp című kötet a szlovákiai magyar cserkészek számára készült annál a berlini kiadónál (Voggenreiter Verlag), amely a húszas években szlovákiai magyar könyveket is kiadott. Mint fentebb már említve volt: A Mi Lapunk és a Tábortűz ebből a kötetből vettek át írásokat. Radványi szépirodalmi tevékenységét mérlegelve megállapíthatjuk, hogy munkáinak nyelve, az egykori nép-nemzeti irányzatra emlékeztető hagyományos stílusa kultivált és rutinos, de az esztétikai elmélyítés többnyire hiányzik belőlük. A versei erősen didaktikusak, s népszerű cserkésztörténetei ón-regényei döntő mértékben a pezsgő cselekménybe ágyazott helyzetkomikumra épülnek. Szerzőjük jelentősége a magyar nyelvű cserkésztémák meghonosításában van. Mint a Magyar Irodalmi Lexikon írja: „cserkésztisztként nemcsak a cserkészmozgalom gyakorlati munkájában vett részt, de egyfelvonásosokkal, vidám jelenetekkel, regényekkel, elbeszélésekkel egyik megteremtője a magyarországi cserkészirodalomnak" (Magyar Irodalmi Lexikon, II. k. 554. I.). Mi ehhez még hozzátehetjük azt, hogy a csehszlovákiai magyar cserkészirodalomra is ö gyakorolta a legösztönzőbb hatást. Radványi Kálmán tehát nemcsak a szülőfaluja és az ottani nyelvjárásról irt könyve révén tartozik hozzánk, hanem a kisebbségi irodalmunkra gyakorolt hatása alapján is. Megérdemli, hogy tovább őrizzük az emlékét. Turczel Lajos Radványi Kálmán, a nyelvész, író és lapszerkesztő sajátságokat is mutat. így például ott — és a szintén közeli Bajtán és Garamkövesden — kettöshangzókat (diftongusokat) is ejtenek. Édekes, hogy a Szálkától négy kilométerre fekvő Kiskeszi nyelvjárási eltéréseit nem említette fel. A legjellegzetesebb eltérés az í hangnál mutatkozik. A következetesen izö Szálkán ez a hang rendkívül gyakori, de Kiskeszin (és Ipolypásztón is) az í helyett sok esetben é-t ejtenek. Egy példa erre: a nap közepét: a délt Szálkán di-nek, Kiskeszin — Pásztón dé-nek mondják, illetve mondták. Radványi könyvéről igen sok érdekességet lehetne még elmondani, de itt már csak néhány jellemző vonást említek. Elsősorban azt, hogy a nyelvtani főrészekre: a hangtanra, szótanra és mondattanra kiterjedő komplett feldolgozás. A Jelentéstan fejezet sok szólást és közmondást idéz fel, köztük olyanokat, amelyek a használatból azóta már kikoptak. így van ez a Tájszavak fejezetnél is, amely 11 oldalon két hasábos ábécérendi elrendezésben sorolja fel a legtipikusabb tájszavakat. Ízelítőül felsorolok itt a könyvből néhány törölmetszett szálkái közmondást és szólást a régi hangzás szerint: Nincs ollyan teris szekér, amire még nem férne; Jobb a sürő krajcár, mind a ritka garas; Nem akarásnak nyögis a vígé; Ha főkőtőtted a kolompot, akkor rázd is; Minden rendbe van, csak semmi sincs a helinn; Majmó, mind a zsidó a hetyivásáron; Úgy igyekszik, máj lefekszik. Néhány érdekes tájszó: átallya magát (restelkedik); balyogsutyi (balkezes); buhan (koppanva esik le); csókókoznyi (csókolódzni); dévémyál (mulatva éjszakázik), hamzsál (mohón eszik); kísákogyik (veszekszik); krasnyog (nehézkesen lépdel); potyorász (csepeg az eső); préfuszkogyik (bolondozik); puruttya (gonosz); sértyog (sistereg); térbetyűnyi (térdepelni); vémyegés (vöröses). Mivel a mai szálkái nyelv, beszéd csak csökkent mértékben tartalmaz nyelvjárási elemeket, izeket, a község lakosai büszkék lehetnek arra a földijükre, aki az egykori helyi tájszólást nyelvészeti munkájában megörökítette. Ilyesmivel a környéken csak a Párkány és Érsekújvár közt található Kürt község lakosai dicsekedhetnek. Az ő tájszólásukat szintén egy ott született személy, Danczi Villebald József bencés szerzetes örökítette meg A kürti nyelvjárás hangtani, fonetikai és fonológiai vizsgálata című munkájában (Budapest 1939). Radványi több nyelvészeti munkát nem irt, s ennek az volt az oka, hogy budapesti tanárként a szellemi érdeklődése más irányba fordult: lapszerkesztő lett, s újságírói és szépirodalmi tevékenységet folytatott. A Zászlónknak évtizedeken keresztül felelős szerkesztője volt, s mivel a lapon főszerkesztőként más nem volt feltűntetve, nyilván ő töltötte be azt a funkciót is. A Zászlónk erősen katolikus szellemű képes cserkészlap volt, és a Regnum Marianum Egyesület kiadásában 1900-tól 1944-ig Budapesten jelent meg. Évfolyamai 10 számból álltak és az iskolai évnek megfelelően szeptemberben indultak. A lappéldányok 27 X 20 cm nagyságúak voltak, s az oldalszámuk 30 körül mozgott. A címlapot hosszú időn keresztül az ifjúsági szépirodalom népszerű illusztrátorának: Márton Lajosnak többnyire cserkészalakokat ábrázoló rajzai díszítették. Radványi a lapban igen sokat publikált. Volt olyan szám, melyben 4—5 írása is megjelent. Gyakran használta a Szalkay Kálmán nevet, s valószínűleg a Puskapor álnévvel jelzett vidám cserkésztörténetek is az ö tollából születtek. Szépirodalmi tevékenysége szinte teljes mértékben a cserkészéletre irányult és műfajilag változatos volt: elbeszéléseket, regényeket, verseket, színműveket és útleírásokat írt. Könyvalakban megjelent müvei közül az ismertebbek: Karcsi nagy beteg (színdarab, 1921); Vígan fiúk, cserkészfiúk (jelenetek és versek, 1922); Neked adom a szivemet (versek, 1923); Nyugat országain keresztül (útikönyv, 1923); Horogh Pista et comp (elbeszélések, 1924); A jó Isten búzája (színdarab, 1929); Cserkészúton 10
