A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
Tükör nem kell, az ikrek egymást festik ki Ugyanis horkol, ha meg van hűlve, és akkor én semmit se tudok aludni. A Szovjetunióban az ilyen súlyosan fogyatékosokat mindeddig elrejtették a világ szeme elől. Számukra nincsenek megfelelő otthonok, úgyhogy akik nem maradhattak családjuk körében, azok közül sokan kerültek az örültek vagy az aggok házába. Ám a peresztrojka változást hozott, és most megszólalnak a nyomorékok, akik — mint most kiderült — milliószámra élnek a Szovjetunióban is, és akiknek már puszta léte sem volt összeegyeztethető azzal az évtizedekig uralkodó felfogással, hogy a szocializmusban nincsenek természeti csapások, balesetek és boldogtalanok ... Pontosan ez a beállítottság száműzte az ikreket a menhelyre, ebbe a vigasztalan MÁSFÉLÉN VAGYUNK Moszkva egyik külvárosában, egy gyárépület mögött húzódik meg a nyolcemeletes fogászati klinika. A negyedik emeleten. hosszú folyosó végén, tábla lóg egy ajtón: „belépni tilos!" A kis szobában, egy dupla ágyon, egyik lábát a másikra téve ül a 39 éves moszkvai sziámi ikerpár: Mása és Dása. Egy másik beteggel beszélgetnek. aki süteményt hozott nekik. Amikor meglátnak minket, lecsúsznak az ágyról, papucsba bújnak és felsőtestüket himbálva az ablakhoz mennek, hogy felhúzzák a függönyt. — A glasznosztynak hála, már szabadon beszélhetünk — mondja Dása. — Egyébként a hatóságokat még ma sem érdekli, hogy egész életünket egy menhelyen kell leélnünk, pedig saját otthont szeretnénk. Az a legnyomasztóbb, hogy miránk senkinek sincs szüksége. Immár az orvostudománynak sem. Mi csak teher vagyunk a társadalom nyakán. Miért is hagytak életben bennünket?! Amikor az orvosok születésünk után megmutattak az anyánknak, ő idegösszeomlást kapott és elmegyógyintézetbe került. Soha életében nem hallott sziámi ikrekről, ezért szörnyszülöttnek látta a gyerekeit. Később egyszer meg akart látogatni bennünket, de az orvosok azt mondták neki, hogy egyikünk megbetegedett, és abba a betegségbe mind a ketten belehaltunk. Négy évtizedig rejtegettek minket a nyilvánosság elől! Csak most szabad „léteznünk" újra ... Dása sírva fakad. Mása hozzáteszi: — Emberi módon kellett volna bánniuk velünk. Elárulhatták volna, hogy életben hagynak és tanulmányoznak minket. Akkor anyánk legalább meglátogathatott volna és édességeket vásárolhatott volna nekünk. De miután az orvosok egy intézetbe zártak minket és megírták cikkeiket, megfeledkeztek rólunk. Az utolsó húsz évet az ikrek az aggok és elmebetegek menhelyén élték le a város szélén. Nemrég, kezelés céljából átvitték őket a fogászati klinikára. Itt jól érzik magukat, annyira, hogy nem is akarnak visszatérni a menhelyre. — Olyan, mintha egész életünk egy szörnyű lidércálom lett volna, és egyszer csak felébredtünk volna belőle. Mása egy lépést tesz előre. Dása a mozdulatok tökéletes összhangjával követi. Megkapaszkodik a tévében, míg nővére a készülék hátoldalába bedugja egy számítógépes játék vezetékét. Mindkettőt egy vállalat ajándékozta. „Megszületésük után azonnal meg kellett volna ölni őket!" „Gyalázat ilyen alakokat mutogatni a tévében!" „ Gyalázat, ahogy a kormány bánt velük, szégyelljük magunkat. " — így. Hyen szélsőségesen reagálnak a szovjet polgárok, akiket teljesen készületlenül ért ez a leleplezés is... Másfelen vagyunk, de szeretnénk, ha normális emberekkel is találkozhatnánk ... — Persze, nehéz így együtt élni —. mondja Dása —, de az a legfontosabb, hogy ne haragudjunk meg egymásra. Míg gyerekek voltunk, veszekedtünk, napokig sértődősködtünk, sőt még verekedtünk is. Mása például szereti nézni a jéghokit a tévében, engem viszont ez annyira untat, hogy elalszom tőle. — Előfordul, hogy éjszaka megéhezem — mondja Mása. — Akkor föl kell ébresztenem Dását és ki kell húznom őt is az ágyból, hogy hozzájussak a kekszemhez. — A két nő együttélését megnehezíti, hogy nem egyforma a természetük. Dása szeret beszélgetni és sokat is jár a szája, míg Mása csendesebb. — Viszont könnyebben jön ki a sodrából - mondja Dása és kedvesen összeborzolja nővére haját. Az évek során azért megtanulták, hogy kölcsönösen megvigasztalják és kiegészítsék egymást. Ha egyikük levert, a másik felvidítja, és segítsenek egymásnak, ha valamelyikük megbetegszik. Dása most éppen náthás. — Egész nap vele vagyok — tréfál Mása. — Nem engedem ki a szabadba, és gondoskodom számára a borogatásról. háztömbbe a sötét folyosóival és celláival. És nekik az agyalágyultak és mongoloidok e szomorú világában kellett normálisnak megmaradniuk. — Nem az állapotunktól szenvedtünk, hanem ezektől a körülményektől — magyarázza Mása. — Egyszerűen lehangoló volt ilyen környezetben élni húsz évig. A legrosszabb az volt, amikor a kíváncsi öregek újra és újra firtatták, hogy mi történik majd, ha egyikünk meghal. Az ajtók nem voltak zárhatók, így az intézeti bentlakók gyakran benyitottak hozzájuk, hogy megbámulják őket és borzongva keresztet vessenek. Dr. Alekszandr Sevcsenko — egy fiatal fogorvos, aki támogatja az ikrek tiltakozó akcióját — elmondja, hogy mindketten egészséges nők, vagyis elméletileg teherbe eshetnének, de gyermeket nem tudnának kihordani, mert ehhez nincs elég hely a hasukban. — A két gerincoszlop egybeforrt. A nővéreknek két mája, két vékonybele és egy vastagbele van. Megszületésük után hat évig egy gyermekgyógyászati intézetbe rakták őket, hogy tudományos vizsgálatokat végezzenek rajtuk. Az egyensúlyozásban a harmadik, torz láb segített nekik, amely derékszögben elállt a törzsüktől. Tizenhat éves korukban amputálták ezt a lábat, azóta csak mankóval tudnak járni. A testi fogyatékosok iskolájában a többi gyerek csúfolta őket. — De mi nem hagytuk ám magunkat! — meséli Dása. — Némelyiket úgy megvertük, hogy soha életében nem fogja elfelejteni. Dása jó tanuló volt, de Másának már kevésbé fűlt a foga a tanuláshoz. — Ha szép volt az idő, nem sokáig bírtam megmaradni a szobában — vallja be Mása. — Inkább kimentem az erdőbe. — A nővére kénytelen volt vele tartani. — Az iskolában gyakran egymásról puskáztunk. A tanítók szidtak is minket — mosolyog Dása —, de semmit sem tehettek, hisz nem tudtak külön ültetni bennünket. — Nem megyünk vissza az otthonba — ismétli Mása. — Gondolja, hogy szívesen mutogattuk magunkat a televízióban ? Nem a bátorság, hanem a kétségbeesés késztetett minket erre. De mi hasznunk volt mindebből? Most azt mondják az emberek: Ó, ezek azok a borzalmas ikrek a tévéből! Csehszlovák búvár és vitorlás expedíció a Vörös-tengeren 4. Ahogy megérkeztünk Hurghada egyiptomi kikötővárosba, az első utunk egy nyugatnémet búvárbázisra vezetett, ahonnan a tulajdonostól segítséget, útbaigazítást vártunk és kértünk. Megszoktuk, hogy a búvárok mindenhol a világon segítik egymást. Meglepődtünk a fogadtatáson. Az illetőnek ujjnyi vastag aranylánc lógott a nyakán, a szíve pedig ahogy hamar kiderült. kőkemény volt. Egyáltalán nem érdekelte őt az, hogy hogyan és milyen áron jutottunk mi el ide. Elutasított bennünket és megtagadott tőlünk mindennemű segítséget és felvilágosítást arra hivatkozva, hogy neki a búvárkodás üzlet. így aztán egyedül és tanácstalanul maradtunk az arab világban. Engedély nélkül a kikötőben horgonyozni nem szabad és a merülésre, filmezésre is külön engedély kell. Tudtuk, hogy Egyiptomban statárium van és óvatosnak kell lennünk. Nem csüggedtünk, de a svájci, holland, finn vitorlás- és búvárbarátaink nélkül, akikkel már itt ismerkedünk meg, nem értünk volna célt. Jóleső érzéssel tudatosítottuk, hogy a német „búvár-üzletember" kivételnek számít a búvártársadalomban. Új barátaink segítségével találtunk és felfogadtunk magunknak egy arab ügynököt, Samír urat, aki mindent pontosan elintézett amire csak szükségünk volt. így két nappal a megérkezésünk után elkezdhettük a két hónapig tartó merüléssorozatot. Ebben a térségben sok korallzátony van, amelyek a sok száz méteres mélységből közvetlenül a felszín alá nyúlnak. A nyílt tengeren térkép segítségével kerestük meg őket. Köréjük csoportosul az a gazdag élet, amely olyan színes, hogy ámulatba ejti az ismeretterjesztő filmek nézőjét. A valóságban látni ezt viszont egészen más. Nincs az a film, amely ezt a látványt hűen vissza tudná adni. Az első sérülés után rájöttem arra, hogy ez itt az utolsó paradicsom. Azt is észleltem, hogy menynyire törékeny. Elég tönkretenni ezeket a nem nagy területen elszórt korallzátonyokat és abban a pillanatban megszűnik ez a gazdag élővilág. Feltettem magamban a kérdést: Kinek fontos mindez? Annak a pár búvárnak, aki eljut ide ? Hamar rájöttem, hogy nem. Ez a vidék egyike a Földünk még érintetlen területének. Lehet, hogy ilyen volt a természet például azon a területen is. ahol én élek, még azelőtt, hogy tönkretettük. Ha igen. akkor viszont szörnyű fontos, hogy fennmaradjanak ezek az érintetlen szűz területek, a megismerés kimeríthetetlen forrásának. A Kék Duna keringőben a Duna színe kék volt, vagyis a vize kristálytiszta. Valószínűleg az évszázad fordulóján, amikor 16
