A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
LIPTAINÉ KOVÁCS JOLÁN ••• A negyvenes években tizenévesek énekelték a felnőttekkel a háborús nótát: Volt egyszer egy hadnagyocska .... Tintaceruzával írott tábori levél; Muszka földön lassan jár a posta ... Az epekedő sorok azokról szóltak, akiket a Don-kanyarhoz parancsoltak, s még éltek, vagy már meghaltak. S akik énekelték, álmukban sem gondoltak arra, hogy majd ők is messze földre kerülnek Aki ezt merte volna jósolni, bolodnak nézték volna, hiszen egyszer a fáradt katonák után a hadifoglyok is visszatérnek. Így volt, így lesz, így tudták a katolikus hitű abafalvaiak is, a nagy múltú parasztközség lakói, akik dicsér tessékkel köszönnek egymásnak. A frontét vonulást követő napok azonban másféle igaz ságot véstek életük láthatatlanul is jelenle vő mózesi kötáblájára. Erről nemrég mesélt nekem Liptainé Kovács Jolán kuntapolcai házában. Férje nyugdíjas vasutas, ö meg a szövetkezet dolgozója. Szavaiból egész keserves élete kirajzolódik, hogyan került Abafalváról Kuntapolcára, s a történet nem is kezdődhet másképp, csak úgy; — Bizony, hosszú az én életem sora! Tizenhat éves lány volt, amikor a front átviharzott a szülőfaluján. A falusi fiatalok Malinkij robot, avagy: VALAHOL OROSZORSZÁGBAN megszokott életét élte, segítette szüleit a föld megművelésében, a hosszú őszi és téli estéken meg fonni járt a főbbikkel, meg moziba a közeli Bánrévére, a azok között is ott volt, akik tanítójukra hallgatva színdarabot tanultak be. Különösen a fonók között érezte jól magát, nótázással, tréfálkozással teltek az esték, udvarlója is volt már, egy abafalvai fiú. Aztán a front átviharzása után félelem nehezedett a falura. Féltek a németektől, hogy elviszik a fiatalokat, ugyanúgy az oroszoktól is. Bujkáltak, rejtőzködtek, az istálló padlásán lyukat fúrtak a szénába, a szülők oda hordták fel az élelmet. Jó két hétig tartózkodtak rejtekhelyeiken, s akkor kidobolták, jöjjenek elő, bántódásuk nem lesz. krumplit fognak hámozni a Fodor-féle kastélyban. Másnap reggel átjött Kovács Jolánhoz a barátnője, Garaj Irénke, hogy menjenek. A nagyapja visszatartotta volna őket, ne tegyék ki a lábukat a házból, mert a végén Oroszországban találják magukat. Nem hallgattak rá, mentek, vitte őket a kíváncsiság. Az iskolában gyűltek össze, katonáknak hírük sem volt. S mikor voltak már vagy hetvenen, az ablakon keresztül látták, hogy fegyveres katonák fogják körül az épületet. Megrémültek, de szökéssel nem próbálkoztak. Még elhitték a tiszteknek, hogy csak Miskolcra viszik őket munkára. A déli órákban a Fodor-féle kastély rácsos ablakai mögé terelték be őket, hogy szökni ne tudjanak. Szülőket, hozzátartozókat nem engedtek a közelükbe. Állva, ülve, nagy kétségbeesésben töltötték el az éjszakát. Tisztán látták már, hogy nagy bajban vannak. Másnap végigdobolták a falut, hogy akinek hozzátartozója van a kastélyban, az két hétre való élelmet és meleg ruhát vihet neki. Jöttek a szülők, sírtak, és zúgolódtak, nem akartak hazamenni. A katonák levegőbe lövöldözéssel ugrasztották szét őket. Két napot és éjszakát tartózkodtak a kastélyban. Harmadnap reggel, január 25-én. ökrös szekereken vitték a foglyul ejtett ártatlanokat Miskolcra. Nagy tél volt, fogvacogtató hideg, gyalog vonultak a szekerek után, nehogy megfázzanak. Kazincbarcikán esteledett rájuk. Házaknál, istállókban szállásoltak el, s azzal a fenyegetéssel hagyták őket magukra, hogy ha elszöknek, agyonlövik a hozzátartozójukat! A miskolci rendőr-fökapitányságon volt a gyüjtöközpont. Már sok összefogdosott ember volt ott, amikor az egyik orosz tiszt tolmács segítségével közölte velük, hogy három hónapos kényszermunkára viszik őket Ukrajnába. Rettenetesen megijedtek, de a síráson kívül egyebet nem tehettek. Másnap már marhavagonokban találták magukat. Az ablakokat beszögelték, vécének pedig lyukat vágtak a vagon padlóburkába. Lányok, fiúk, felnőttek tizennyolc napig utaztak szakadatlan, összezsúfoltam A szégyenérzet teljesen kiveszett belőlük. A dermesztő hidegben a csupasz padlón feküdtek, egymást melegítették, mint az állatok. Mosakodni sem tudtak. Egyik-másik vasútállomáson havat kértek lavórban a katonáktól. Fogalmuk sem volt arról, hogy hol járnak. Nem is találgatták. Tizennyolc napig nem tehették ki a lábukat a vagonból. Az ivóvizet hó helyettesítette, bár nem szomjaztak. Alig ettek valamit. Beszélgettek, a szeretteikre gondoltak, s még csak nem is sejtették, mi vár rájuk. Az idősebbek megpróbálták tréfával enyhíteni a nyomasztó gondot, de nevetni nem volt kedve senkinek. Ki-ki magába szállt, mintha a „nagy vétkét" akarná megbünhödni. Liptainé Kovács Jolán nem emlékszik arra, hogy a marhavagonban álmodott-e. Arra sem, hogy édesdeden aludt volna. Amikor a vorosilovkai vasútállomáson kivagonírozták őket, egymás után buktak orra, annyira legyengültek. Fertőtlenítőbe terelték a „szállítmányt", s onnan gyalog vonultak a vorosilovkai bányatelepre. Nem őket várták ott, hanem a németeket. Két hatalmas lágerben zsúfolódtak ezren-ezren. Egy-egy szobában negyvenen voltak, csupasz pricscsen aludtak, szekrény, tükör semmi. Kétkét helyiséget fűtöttek egy kályhával. Mindig fáztak. Liptainé Kovács Jolán ötszáz méter mélységben, vizes bányában dolgozott. A vájárok fejtette szenet csak a vizbe hasalva tudta tovább túrni. Először ellenszegült, amikor le akarták vinni a bányába. Büntetésből bezárták a pincébe, és nem adtak neki enni. Engedelmeskednie kellett. Felvonók voltak a bányában, de foglyok nem használhatták. Falépcsők vezettek le a mélységbe. Három műszakban dolgoztak. A délelőtti volt a legelviselhetőbb. Liptainé Kovács Jolán az ötös számú bányába járt, amely a lágertől öt kilométerre volt. Sokan megpróbálkoztak a szökéssel, sikertelenül, s jött a kemény büntetés. S nem volt elég a bányamunka, még ivóvízről is maguknak kellett gondoskodniuk. Tizenhatan húzták a lajtot a távoli kúttól a lágerig. Csalánlevesen éltek, zsírt és húst három évig nem láttak. Főtt darából például két evőkanálnyi volt az adag. A foglyok olyan éhesek voltak, hogy felszedték és megették a nyers krumplit, amit a szakácsok a vécé mellé öntöttek ki. Később ezt sem tehették. A tisztek a vécébe öntették a krumplihéjat. A krumplit a szakácsok, a tisztek és a fegyveres örök ették meg. Este, reggel, mindig tea járta, cukor nélkül. Végkimerülés volt leggyakrabban a halál oka. Barátnője, Garaj Irén is így pusztult el. Mintha Isten törvényének negyedik parancsolatát tarttatták volna be velük, minden hetedik napon pihenőjük volt. Kimehettek a közeli tóhoz, kimoshatták és megszáríthatták a ruhájukat. Olyankor a kolhoz földjén krumplit és répát szedtek fel, s nyersen fogyasztották el. Az Abafalváról elhurcoltak nem egy helyen voltak, több lágerben szórták szét őket. Nehezen, kínos-keservesen teltek az ott töltött évek. Naptáruk, órájuk nem volt. A kenyérjegy dátumából következtettek az idő múlására. Hazatérést már egyikük sem remélt. Volt köztük egy katolikus pap, ö öntött beléjük vigaszt, imádkozott értük, énekelt velük. Aztán rá is rászakadt a bánya. Liptainé Kovács Jolán és a többiek a priccsen elterülve, fáradtan, éhesen, csonttá-bőrré fogyottan a szülőfalujukat emlegették örökké. Milyen jó lenne az otthoni mosogatóviz. Azon legalább lenne egy csöppnyi zsír. Három évig éltek úgy a lágerben, hogy semmi életjelt nem kaptak otthonról, az otthoniak sem róluk. Egyszer kellett fényképezkedniük, Liptainé ma sem tudja, hogy miért ? Amikor a tóhoz mentek, Vorosilovka faluba is be-beszöktek, s ott mondta egy ember, tudott magyarul:
