A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
Hovatvezető: MACS JÓZSEF MILYEN LESZ A JÖVŐ ISKOLÁJA? Néhány hónapja szabadabban gondolkodunk, írunk, cselekszünk. Ezt csendes forradalmunk harcolta ki számunkra. A szabad cselekvésre az iskolákban a pedagógusok munkájában van a legnagyobb szükség. Fontos, hogy az új iskolarendszerben, a jövő iskolájában a pedagógusok önállóan dolgozhassanak. Használhassanak többféle — általuk jónak ítélt — tankönyvet. Ugyanis bebizonyosodott, hogy az egységes iskolarendszer csődbe jutott. Ezért az uniformizált iskolát meg kell szüntetni, helyre kell állítani až iskolák, a tanítók önállóságát (tekintélyét). Eddig az alkotó pedagógusok kezét gúzsba kötötték, nem bontakoztathatták ki képességeiket, személyiségüket, mert merev előírások fékezték ezt. A felsőbb szervek figyelték az óra minden mozzanatát: betartja-e a tanító azokat a bizonyos lépéseket amelyek unalmassá, egyhangúvá tették a tanítvány és az oktató életét, munkáját. A tanító egyéniségének, vérmérsékletének, jellemének megfelelő órát tartani? Isten ments! (Igaz akadtak olyan tanfelügyelők, akik ezt nem kifogásolták, de a vaskalaposok bizony megkérdőjelezték az ilyen órát, és az elért eredmények értékét.) Ez megfojtotta a tanítót, elvette még az életkedvét is. nemcsak a munkakedvét. Másik negatívum, hogy a gyenge képességű tanuló sem bukhatott meg. Mert milyen iskola az. ahol buknak a gyerekek? Pedig — szerintem — a gyengébb felfogású tanulókat külön — számukra megfelelő tanterv szerint — kellett volna oktatni. Természetesen a Helyzetről gondolkodom. S nem csupán gondolkodom, de — e nem mindig termékeny szellemi tevékenységgel párhuzamosan — igyekszem alkalmazkodni is hozzá. Ami annál is inkább nehéz, mert a Helyzet folyton változik. Némi öniróniával, olcsó szellemeskedéssel azt is mondhatnám, talajt vesztett ellenzékiként (a régi rendszer ellenzékijeként), hogy a szabadság fénysugarától megvakítva tapogatózom a demokrácia országútján. A muníciót pedig, amit a lomha és korrupt államgépezet ellen gyűjtögettem nagy buzgalommal, most már eldobhatom. Kihegyezett érvekkel, türelmetlen s gúnyos bekiabálásokkal már csak a sóhivatalba mehetek. De komolyra fordítva a szót: Hogy pillanatnyilag mi a legfontosabb, azt mindig a sajtóból tudhatjuk meg. A sajtóban a legtöbb szó az utóbbi időben önmagáról esik. Hogy kilátástalan a helyzete, meg hogy televan oda nem illő cikkekkel. Bevallom, engem az időnként feltűnő, sajtószabadság szülte szélsőséges megnyilvánulások kevésbé ejtenek kétségbe, mint azok az innen-onnan felhangzó, jószándékú, csillapító figyelmeztetések. melyek talán némi nosztalgiával a szalonképes sajtóért szállnak síkra. Lehet, hogy az elhallgatások, a szépítgetések, a kényes ügyek fiókba csúsztatása javítana valamelyest a közhangulaton, konszolídállly módon nem fékezték volna a többiek haladását, ők pedig elsajátíthatták volna a legfontosabb ismereteket, melyek az életben elengedhetetlenül fontosak. Ez a módszer lehetővé tette volna, hogy az alapiskolából nem maradtak volna ki félanalfabéta gyerekek, akik nem tudnak írni. olvasni pedig csak akadozva. Folytathatnám, de felesleges. Megváltoztak a körülmények, a szakemberek új, jobb iskolarendszer kidolgozásán munkálkodnak, melyben a tanító alkotó emberként szívvel, lélekkel dolgozhat majd. Természetesen elkötelezett, lelkes tanitógár'da nélkül ez lehetetlen. De van sok jó tanítónk, akik alkotni akarnak, csak hagyják őket. Hittük is, hogy a demokráciában ennek semmi akadálya nincs. Sajnos van, mert a csehszlovákiai magyar pedagógus nem egyenrangú partner. Ezt bizonyítják Kováč miniszter úr javaslatai is: csak szlovák anyanyelvű pedagógus tanítson magyar iskolában szlovák nyelvet, külföldi szervezetek nem támogathatják a nemzetiségi iskolákat, nem választhatják külön a közös igazgatású iskolákat, nem engedélyezik Komáromban a magyar pedagógusok képzését... Pedig csak a legalapvetőbb jogainkat szeretnénk érvényesíteni. A komáromi főiskola oktatná a szép magyar szót, mely nemcsak a jelent, hanem a jövőt is szolgálja. „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet." (Kosztolányi) Ezt szeretnénk szabadon használni. tabb állapotokhoz vezetne, de hogy hosszú távon eredményes lenne, afelől kétségeim vannak. Már most tapasztalom, hogy a közéletben „a hatalom a miénk lett, hagyjuk a múltat, a sérelmeket" hangulat kezd kialakulni. Az újságokban ismét vezető hírekké válnak a „Telnek a magtárak" jellegű híradások. s aki tud, örülhet az optimizmust keltő üzemi riportoknak is. A kultúrált hangnemre hivatkozva már senkit sem illik hangosan lekommunistázni, s a hangoskodók, a „lebukott a k" felelősségét feszegetök forradalmárokból kedélyeket borzoló nemkívánatos elemekké válnak. Annak az elgondolásnak is vannak hívei, hogy 'ne hánytorgassuk már a múltat, merthogy: úgyis van mindenkinek valami a füle mögött, kapjon mindenki tiszta lapot. Nagyon humánus álláspont. A baj csak az, hogy hamis, ráadásul a bűnösöknek kedvez. Mert a mulasztások, hibák, bűnök sokféle nagyságrendben fordultak elő a múltban, és nem lenne helyes mindenkit egy kalap alá venni. A helyzet kuszaságát bizonyítja az is, hogy bűnbakkeresés közben nem Tiso, Hlinka, Husák vagy Bíľak neve merül fel a sajtóban, hanem Budajé, akinek a bűnei — úgy tűnik — nagyobbak, mint az egész központi bizottságé voltak, vagy azoké, akik kompromittálták öt, s működtették az államvédelmi rendszert. Véleményem szerint a sajtó legyen a tár-Szabadon? Milyen szabadság az. melyet úgy koriátoznak. mint a múltban? Persze, erre is van magyarázat: a magyar gyerekek gyenge szlovák tudása. Ne feledjük, hogy a magyar gyerekek számára a szlovák nyelv idegen, nem az anyanyelve. Tehát a szlovák nyelvet úgy kell tanítani, mint idegen nyelvet. Köztudott, hogy írni csak írással, olvasni csak olvasással, bszélni pedig csak állandó beszéddel, társalgással, kommunikálással lehet megtanítani.a gyerekeket. Emelni kell tehát a konverzácíós órák számát, az irodalom rovására. Kevesebbet foglalkoznánk ugyan a szlovák irodalommal, de a folyékony beszéd megfelelő szintre emelkedhetne. Ha kevesebbet foglalkoznánk is a szlovák irodalommal, de egy pillanatra sem felednénk, hogy Csehszlovákia a mi szülőföldünk (talán hazánk?). Valóban haza az, amely korlátozza jogainkat ? Köteleségeink vannak az „eltartó" nemzettel szemben. „Eltartó" nemzet? Mi talán kevesebbet teszünk a közös asztalra? Fonód Tibor (Új Szó, VII. 26.) is nagyon veszélyesnek tartja, hogy a sorozatos magyarellenes szólamok az oktatásügyre is átterjedtek, hogy a nemzetiségi iskola tanítóit a minisztérium ellenségnek tekinti, igyekszik bebizonyítani, hogy a nemzetiségi pedagógusok és szervezeteik nem egyenrangú partnereik. Egyre messzebb kerülünk a demokráciától, az oktatási minisztérium továbbra is uralkodni akar az iskolák fölött. Ez szerintem is így van. Ürömmé vált az örömünk. Én mégis azt hiszem, hogy győz a sadalom tükre, s ha a társadalom himlöhelyes, eltorzult arcú, akkor a tükör ezt mutassa. A valóságot még esztétikai okokra hivatkozva se lehessen megváltoztatni. Hogy milyen veszélyeket rejt magában az információszűrés, a tömegek tájékozatlansága. az egyoldalú történelmi beállítottság — arra jó példa a szlovák társadalomban tapasztalható mind szélesebb hullámokat verő nacionalizmus. Pedagógusként természetesen a nemzetiségi oktatás jövője is foglalkoztat. A sajtónak ebben a kérdésben is meghatározó szerepe van. Sajnos, a lehetőségek... A Nevelés című pedagógiai szaklap mintha a Holdról hozná a híreket, esélye sincs beleszólni a gyorsan változó eseményekbe. Elég elképzelni, mi lenne, ha egy pedagógus a Nevelésből értesülne az oktatásügy hazai gondjairól?... Marad a bizonytalanság, a kivárás. Információk híján nem tudatosul a pedagógusokban a változások mélysége, nem alakul ki világos kép a jövöröl, nem pattanhatnak ki viták, s a viták nyomán nem alakulhat ki közmegegyezés. Marad tehát a régi modell: a döntések továbbra is szűk körben történnek. A sorpedagógus, aki megszokta, hogy mindent a közvetlen felettesétől tud meg, egyébként is zavarban van. Valamiféle köztes, lebegő állapotban leledzik, az átváltozás józan ész, és lehetővé teszi számunkra is, hogy az új iskolarendszerben a világban már bevált új módszerek szerint dolgozhatunk. Ilyen a Zsolnai-módszer is. melynek lényegét Lendvay Tibor ismertette az Új Szó VII. 2-i számában. Ez a módszer az anyanyelvre épül. legfontosabb eleme a beszédtechnika fejlesztése. Ezt játékos nyelvi gyakorlatokkal oldják meg az órákon. A programban a kommunikáció kiemelt szerephez jut, a kommunikációs kultúra pedig a demokrácia feltétele. Éppen ez kell nekünk. A szerző szerint ugyan Szlovákiában ennek meghonosítása bizonytalan. Én azonban kb. két hónappal ezelőtt hallgattam a Kossuth Rádió Védtelenül című érdekvédelmi műsorát, melyben elhangzott, hogy a csehszlovákiai Nyitrán is bevezetik a Zsolnai-módszert. Arról nem volt szó. hogy minden jövendő pedagógust e módszer oktatására képeznek ki. Ha azonban csak néhány szakon ismerkednének meg ezzel, és a fiatal pedagógusok ennek alapján tanítanának, már nagy lépést tennénk előre a fejlett európai iskolarendszer felé. Elkeserítő, ha erre mégsem kerül sor, mert valakik megakadályozzák a bevezetését. TÓTHNÉ SZ. TERÉZ állapotában. Az irány sem egyértelmű számára. s útmutatás is kevés van. Azelőtt az érvényesülés útja jól látható ideológiai jelszavakkal volt kitáblázva. Most ez a szilárd rendszer megbomlott. Bár a visszarendeződésnek már érzékelhető jelei vannak. Ahol nem történtek földrengésszerű változások, ott a forradalmi hullámok elvonulása után az érdekszövetségek szálai ugyanúgy feszülnek, mint régen, csak most nincs ideológiai töltésük. Ez a csendes időszak talán az erőgyűjtésé, a nekirugaszkodásé. Mert a mozdulatlanság biztosan nem lesz örök. Az oktatásügy megoldatlan problémái, a megbecsülés hiánya, az egyre kevesebb örömöt nyújtó idegmunka arra késztetheti a pedagógusok nagy részét, hogy a „nemzet napszámosa" szerepéből kilépve a nagyobb előnyöket nyújtó vállalkozások felé forduljon, s a maga uraként mérje meg tehetségét a szabadpiacon, mint kiskereskedő. zöldségtermelő, arcképfestö vagy árukihordó. A már most előrevetített pedagógushiány ily módon még súlyosabb következményekkel járhat. Mert azt ne higgye senki, hogy a lehetőségek kiszélesedésével a pedagóguspálya továbbra is vonzó lesz. Az erkölcsi megbecsülés, társadalmi elismertség összetett kérdés, nem oldható meg egyik napról a másikra. Az anyagiakról csak annyit: a pedagógusok jövedelme még mindig nem éri el az országos átlagot. Derűlátásra tehát nincs különösebb ok. A döntést ebben a kérdésben a társadalomnak kell meghoznia, saját érdekében. LENDVAY TIBOR MIRŐL GONDOLKODOM ÉPPEN? T
