A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-07 / 36. szám

(Szinvei Merse Pál és

Hacsak tehetem, mindenkor felszaladok a budai Várpalotába, ahol pompásan ideális környezetben kaptak a Magyar Nemzeti Galéria kincsei értekükkel egyenrangú hajlékot. Ilyenkor nem is az egész anyag áttekintése a célom, csupán egy-egy kedvenc Benczúr-, Munkácsy-, Mednyánszky- vagy Mészölykép szépségében vágyom gyönyörködni. Kedvenceim egyike Szinyei Merse remeke a Lilaruhás nő is, aki nem más, mini, maga a . festő hitvese, s akiről Görgey Gábor a Volt egyszer egy Felvidék ... című alkotásában oly sok autentikus adattal szolgál. Legutóbbi múzeumlátogatásom azonban nem ilyen, hanem éppen ellenkező előjelű volt, mert nem egy képért, hanem egy művész teljes életművéért zarándokoltam el oda. A Várpalota központi épületében ugyanis még márciusban nyílt egy tárlat s egészen augusztus 20-ig nyújt rendkívüli élvezetet mindenkinek, akihez Szinyei Merse Pál (1845—1920) alkotásai közel állnak. A kiállítás pedig, bemutatva alkotásainak hosszú-hosszú sorát, nem más, mint hódolat a művész előtt, s apropóját a művész halálának 70. évfordulója adja.

Szinyei Merse Pál a családi birtokhoz tartozó szepességi Szinyeújfalun született, azon a birtokon, melyet az ősök IV. Bélától kaptak a tatárjárás után. Iskoláit Eperjesen és Nagyváradon végzi, ahol már rendszeresen rajzol és fest, s élethivatásként egyértelműen a piktúra mellett dönt. Komoly szakmai tanulmányait azonban Münchenben kezdi, ahol a kor híres festőpedagógusának Kari Pilotynak a tanítványa, aki hatalmas történelmi tematikájú vásznak alkotójaként lett hírneves. Pedagógiai érzékére azonban mi sem jellemzőbb, mint az, hogy éppen ö az, aki felismeri, hpgy a történelmi festészet nem Szinyei Merse stílusának és nézeteinek megfelelő irányzat, s biztatja tanítványát, hogy belső indíttatásának megfelelően a természetben való festés felé forduljon. És ez az a kezdeti sebesség, mely útjára indítja — a franciáktól teljesen elszigelten, hiszen Párizsba csak sokkal később látogat el — a magyar piktúra megújítóját, a napfény, a természet és a tájfestészet első nagy alakját. Ettől kezdve müveinek központi problematikája a szabad természetben ábrázolt figura.

Fejlődése folyamatos, s így egymásutánban keletkeznek természetpoézissel telített alkotásai. Ebben a folyamatban — egy-egy gyöngyszeme a Fürdöházikó fiúval, valamint az Anya és gyermekei (sajnos e téma mindkét változata külhoni tulajdonban van, de művészi produkció formájában jelen van a tárlaton) — a csúcs a messze hires, ma is csodált Majális. Mint általában az újat mondó müveket, legyen az zene vagy képzőművészeti alkotás, a kortársak részéről rendszerint a megnemértés közönye fogadta. így a Majális is — Münchenben, Bécsben, Budapesten egyaránt megbukik, s csak jó két évtized után vívja ki az elismerést s kerül