A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
Művészi és magánéletem minden vonatkozásban félelmetesen rossznak ígérkezett: a szülőföldből való durva kiszakíttatás. Beszéltem erről is Bókának. Többek közt arról, hogy én, a képzőművész, a festő valami kifejezhetetlen szépséget érzek e vidékre ráhajló esti kékségben, s ilyenkor úgy tűnik nekem, akár valami csodás kék virág. Azt is említettem Bókának, hogy rettenetesen fájdalmas számomra a búcsú, de rossz előérzetemről — az már akkor fojtogatott — nem tettem neki említést. Am Bóka, a költő, mint versében megmutatkozott, szavaimból kiérezhette. — És hogy Bókáékra hogy emlékszem vissza?... Rövid ideig tartó baráti kapcsolat volt és igaz. Őszintén bánkódom, hogy már nem él. Mégis, az ilyen kapcsolatokra nem vonatkoznak az időhöz kötött határok. A mi ismeretségünk valami olyasmi volt, akár a meteor. Fénye emlékezetünkben megörökített egy csillogóvillogó nyomot. Bóka ezt a fényt verssé formálta át. És én azóta is magamban hordom ezt az egyre világító fényt! — Kérted, fogalmazzam meg ars poeticámat. Nos, a képzőművész életét, alkotókészségét három mérföldkő determinálja, sőt ezek korlátozzák művészi szabadságát. Az első: a tehetség, a személyes rátermettség. Majd jön az anyag, amellyel dolgozik. És végül: a technika, melyet alkotókészségével sikerülhet elérnie. Aki e három tényezőt nem respektálja, az a szabadság dilettánsává válik, és művészi készsége is szertefoszlik. Esther 1939-es rémlátomásai, sajnos, valóságot öltöttek. Orvos férjét, mert a plzeni kórházban sebesült amerikai ejtőernyősöknek menedéket és kezelést biztosított, a Gestapo kivégezte. S mert a rémuralmak sosem ismernek csipetnyi emberséget sem, unokanővéremtől még férje kivégzésének költségeit is behajtották. Sok évtized, majd egy félszázad után, egy tisztultabb jövő felé még bátortalanul haladva idéztem meg a magyar költőnek és egy cseh-szlovák házaspárnak emberséget bizonyító kapcsolatát. Esther a háború után sok évvel egy hozzá hasonlóképpen megtiport művészlelkü férfihoz, a nemzetközileg elismert fényképészművészhez, dr. Martin Martinóekhez kapcsolta életét. Ma Liptószentmiklóson él. Dolgozik, fest, gondolkodik, elmélkedik az élet rejtelmei felett, a világirodalom nagyjaival ismerkedik, s ha jut még rá ideje, úgy Quintus Flaccus Horatius jóízű humorral festett igazmondó sorait szedegeti elő, mert máig tartja magát a nagy római költő megállapításához ..ridendo dicere verum" — nevetve és nevettetve mondjuk ki az igazat. Utóhangként és csendes vallomásként kedvelt költőm, Faludi György illő sorait szabadjon még idejegyeznem: Olyanok lettünk, mint a sárga lomb az ágakon október délután. Az esti szellő elvisz és ki tudja: talán jövőre lomb se nő a fán. Szavunk. írásunk olyan, mint a kósza papír, melyet a szél a közeli erdőbe fútt: hol erre száll, hol arra és a fák hideg törzsét öleli. NAGY JENŐ A majd 700 éves templom Az iskola ••• Péder község a régi Abaúj vármegyének egyik legrégibb települése. Múltbeli nevezetessége az 1314-ben már létező temploma, amely román stílusban épült, s műemléknek nyilvánították. A község legrégibb családja a Buch nemzetségből származó Pédery család. Oklevelek már 1317-ben említést'tesznek a családról. A XVIII. század elején a falu teljesen-el-. néptelenedett, úgy, hogy az 1715-ös Abaúj megyei összeírás, mint néptelen, elhagyott falut említi. A községet 1720 után újra betelepítették főleg magyar lakossággal, de kis mértékben németekkel is. 1828-ban a községnek 113 lakóháza és 792 lakosa volt. Az 1851-ben történt összeíráskor 799 lakosa, a feljegyzések szerint ez volt Péder község legmagasabb lélekszáma. 1831-ben és 1873-ban a községben és környékén kolerajárvány pusztított. 1900 körül az Amerikába való kivándorlás tovább csökkentette a község lakóinak számát. Az I. világháborút aránylag könnyen átvészelte a község. Ä bevonultak közül négyen vesztették életüket. 1939 telén járt községünkben Móricz Zsigmond író. Kötetlen beszélgetést folytatott velünk. Úgy emlékszem- beszédének a tartalmára, mintha most hallanám. A kedves látogatást követő rádió nyilatkozatában eltúlozva tett említést arról, hogy mekkora nagy répákat termesztenek a péderi földművesek. A II. világháború alatt községünk 5 hétig tartó ádáz harcok tűzfészkévé vált. A mindössze 420 lakosú községben a fronton elesettek, az elhurcoltak és a civil lakosság közül elesettek összlétszáma 25 személy. Sajnálatos tény, hogy sem az első, sem a második világháború áldozatainak községünkben nem állítottak emléktáblát, csupán a krónikába vezettem be névsorukat. 1950-ben megalakult az I. típusú péderi efsz, mely a falu gazdáinak csupán egy részét foglalta magába. Akik kívül maradtak, pár év múlva önkéntes alapon csatlakoztak a többséghez. Kezdetben csak igen kemény munka árán tudta a tagság szerény megélhetését biztosítani. A fokozatos gépesítés, a Péder község múltja és jelene jó termőterület és a nép szorgalmának köszönhetően a termelőszövetkezet járási viszonylatban is az élvonalba tartozott. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy községünk tekintélyre tett szert. 1972-ben bodolói központtal öt község termelőszövetkezeteit egyesítették (Péder, Jánok, Somodi, Debrőd), s 1975-ben még hozzácsatolták Makranc szövetkezetét is. A társadalmi szervezetek közül a Csemadok a legaktívabb alapszervezet, melynek jelenleg 160 tagja van, de pezsgő kulturális életről nem lehet beszélni. Községünk középületei más községek számára szinte irigylésre méltóak. 1965-ben befejezték egy minden igényt kielégítő nagy kultúrház építését, melynek tartozéka a nagyterem mellékhelyiségeivel, az olvasóterem, a helyi nemzeti bizottság épülete, valamint a tűzoltó szertár. 1968-ban átadták a Jednota által épített korszerű fogyasztási és vendéglátó üzemet. A vendéglátó üzem látogatottságával nem lehet dicsekedni. 1975-ben elkészült egy minden tekintetben modern iskola. Megtalálható benne a tanitólakás, tantermek, tornaterem, modern berendezésű konyha étteremmel. Helyben étkezhetnek mind az óvodás, mind az iskolás gyerekek. A gyerekek létszáma az 1 —4 évfolyamig 20, az óvodásoké pedig 28 fő. Az igazgatótanító Derján Jánosné, az óvónők Drága Béláné és Nagy Éva. A község gazdag múltján a közel 700 éves templom a korona, no meg az impozáns iskola, mely arra hivatott, hogy az elődeinktől örökölt anyanyelvűnket az utókor számára általa megőrizzük. Manapság vita tárgyát képezi az anyanyelvi oktatás célszerűsége. Ha a célszerűséget tartjuk szem előtt, még akkor is vitán felüli lehet e témakör, mert anyanyelvéhez nemcsak érzelmeivel, hanem értelmével is kötődik az öntudatos ember. Mindazok, akik az anyanyelvhez való kötődést nem értékelik, még azok előtt is példaképül kell hogy álljon a községünkből kikerült diplomás emberek száma. Annak ellenére, hogy egy kis lélekszámú községről-van szó, sok pedagógust, még több mérnököt, sőt egy papot és egy orvost is adott a társadalomnak. Ma is van falunknak az orvos- és műszaki egyetemen egy-egy hallgatója, akik szintén magyar tanítási nyelvű iskolát végeztek. Ma már a világ egyre több helyén ismerik el a nemzetiségek etnikai egységének jogos törekvését, mely az emberi jogok szerves részét képezi. Ezt az egységet kizárólag az anyanyelvi iskola tudja biztosítani. Ma már csak rajtunk múlik, hogy meghozzuk anyanyelvűnk fennmaradásáért ezt az igaz, becsületes áldozatot. Ha a több száz éves gyökerekhez hűek maradunk, önmagunkhoz s jövönkhöz leszünk hűek. Minden egyéb cselekedet a szlovákiai magyarság asszimilálódásához vezet. 1989-ben megkezdték községünkben a vízvezeték-hálózat építését, amit remélhetőleg 1990-ben be is fejeznek. 1989-ben a temető körülkerítését is elvégezték. Az elhunytak hozzátartozói kötelességtudóan folytatják szeretteik síremlékeinek rendbetevését, hogy ez jelképezze földi életük emlékeit. A lakosság vágya a ravatalozó megépítése, mely remélhetőleg nem sokáig várat magára. KROKHELY JÁNOS Fotó: Fazekas László 5
