A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
M. Frisch Iľl.lETÚTJÁ ••• Röviden elmesélem Izidor életútját. Izidor gyógyszerész volt, szóval rendes ember, középkorú, öt gyermek atyja, és természetesen soha sem követett el hitvesi hűtlenséget. Csak egyet nem szeretett: ha az asszony faggatta. Például ha megkérdezte tőle hol volt, merre járt. Hangosan nem szólt semmit, de a lelke ilyenkor mindig forrott. Mallorcára indultak üdülni. Felszabadultan, boldogan indultak. Mindketten gyönyörködtek a szép Avignonban, s úgy érezték, hogy még jobban kívánják egymást, mint máskor. Ne feledjük — Izidor felesége nagyon szép és vonzó asszony volt, s most ünnepelték házasságkötésük kilencedik évfordulóját. Amikor megérkeztek Marseille-be a tenger talán még szebben ragyogott, mint a kapott reklámplakátokon. A hajó Mallorcára indult. Az utolsó pillanatban, mikor már a fedélzeten álltak, jutott eszébe Izidornak, hogy nincs újságja, s elindult, hogy vegyen, de ekkor az asszony kérdőre vonta: — Hova mégy? Izidor elfutotta a méreg, és hirtelen maga sem tudta hová. Megvette az újságot, belelapozott, majd a part menti sétányon — mint ahogy a?ok a férfiak szokták, akik óhajtják a magányt—, leült egy padra, s belemerült az olvasásba. Izidort csak a hajó kürtje térítette vissza a mindennapi valóságba. De akkor már késő volt, a hajó elindult. Azonban útra készen állt egy másik hajó is. Már éppen a horgonyt vonták fel, mikor Izidor felugrott a hajóra. Ez nem volt olyan elegáns, tiszta hajó, mint amelyikre a feleségével szállt fel. Sárga egyenruhás férfiakkal volt tele. Még arra emlékezett, amikor elindultak a mólótól, de aztán eszméletét vesztette. Nem tudni, mi okozta. A nyári forróság-e, vagy a tizedes hatalmas pofonja. Szóval, bátorkodom megjegyezni, Izidor gyógyszerész a kutya-élet minden formáját kipróbálta az idegen légióban. Szökni nem tudott. A sárga erőd, melyben a katonai mesterség csínjára-bínjára tanították egymaga árválkodott a sivatag közepén. Számára a nyugatnál nem volt szimpatikusabb égtáj, mert ott ment le a Nap. Ha nem volt hullafáradt, gondolt a feleségére is, írt is volna neki, de itt minden újság, minden levelezés, minden posta tiltva volt. Franciaország még mindig a gyarmataiért harcolt, s így Izidor — ingyen — olyan államokat is meglátogatott, melyekről nem is álmodott. A gyógyszertári munkát úgy elfelejtette, mint ahogy a rabló elfeledi tetteit. Már a hazáját is elfelejtette. Egyszer azonban szakállasán, lefogyva. sisakkal a hóna alatt (hogy az ismerősöket el ne rémitse, kik már egyébként is halottnak vélték), megjelent otthon. A járókelők az utcán érdeklődéssel nézték ezt a furcsa embert, kinek sárga ruháját derékszíj fogta össze, s azon egy pisztolytáska, s benne természetesen revolver. Felhőtlen, nyári kora délelőtt volt, és a felesége születésnapja, kit már mint mondtuk forrón szeretett. De egy képeslapot se írhatott neki! Egy pillanatra megállt a kiskapunál, talán hogy mélyebb lélegzetet vegyen. A ház semmit se változott, konstatálta, csak majd a gyerekek! Öt gyerek, de mind hét évvel idősebb, mint mikor utoljára látta őket, s már lélekben szinte hallotta ahogy kiabálják: „Az lehetetlen, hogy apa megjött!'’ Aztán lenyomta a kilincset, s az ajtó ugyanúgy nyikorgóit, mint valaha az ő idejében. Emelt fővel lépett be, mint az a férfi, aki megjárta a föld minden poklát, s ép bőrrel megúszta. Lassan lépkedett, mintha nem is Afrikából vagy Indokinából, hanem a gyógyszertárból jönne. A felesége, aki egy napernyő alatt ült, amikor meglátta, egy pillanatra megnémult. A szolgálólány, aki szintén új bútor volt a háznál, azonnal egy csészét hozott az úrnak, akit nem minden ok nélkül egy új házi barátnak tartott. Csupán a gyerekek örültek megérkezésének, mert eljátszogattak a trópusi sisakkal, bár ez nem ment meg az egymás között adott pofonok nélkül. Ugyanis mindannyian egyszerre akartak vele játszani. S amikor a szolgálólány az asztalra tette az illatozó kávét, Izidor úgy érezte, tökéletes a családi idill. Kora délelőtt, szép, tiszta égbolt, szólt a harang, az asztalon illatozó kávé és ünnepi torta! Mit sem törődve azzal, hogy a szolgálólány nézi őket, átölelte és csókolgatni kezdte a feleségét. — Izidor! — mondta az asszony, és felhevültségében nem tudott a poharakba kávét önteni, ezért ezt a szakállas férfi végezte el. — Izidor — mondta, és majdnem elsírta magát. A férfi még hevesebben ölelte magához. — Izidor, hol voltál éveken keresztül ? A férfi egy pillanatra megmerevedett. Zsebre rakott kezekkel a virágzó rózsa bokor elé állt. Ugyanis a hosszú évek alatt egyszerűen elfelejtett nős ember lenni. — Nem tudtál írni legalább egy lapot? Izidor válasz helyett elvette a csodálkozó gyermekektől a sisakját, gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal a fejére illesztette és felcsatolta, amely a gyerekek lelkében kitörölhetetlen emlék maradt. Azután ugyanilyen gyakorlott mozdulattal a megkopott pisztolytáskából előhúzta revolverét, majd háromszor belelőtt a gyönyörűen feldíszített tortába. — Ne, Izidor! — ordította az asszony, mert az új köntösét csaknem beszennyezte a szétrobbanó torta. Ha nem lett volna ott az öt gyerek, s ha a köntös nem bizonyít az aszszony az egészet csak látomásnak vélte volna. Ugyanis férje látogatása nem tartott tovább tíz percnél. Izidor, a felelőtlen férj szokatlan trópusi sisakjában nyugodtan lépkedett a kiskapu felé. A szerencsétlen asszonyt annyira sokkolta ez az eset, hogy tortát soha többé nem evett, de még rá se tudott nézni, mert ez mindig Izidort juttatta az eszébe. A szomszédok azt tanácsolták, váljon el. Hisz a válóok világos, de az asszony remélte, hogy Izidor visszatér, és térden állva fog könyörögni bűnbocsánatért. Ezután csak az öt gyermekének élt, s mint Pénelopé elutasított minden férfit, a fiatal ügyvédet is, akinek pedig komoly szándékai voltak vele. Egy év múlva, felesége születése napján, izidor újra megjelent. Köszönt, s mintha mi sem történt volna, leült a napernyő alá, s gyermekeinek újra odaadta a trópusi sisakot. De ez az idill csak három percig tartott. — Izidor, hová tűntél el ? — kérdezte az asszony. Izidor felállt, de most lövöldözés nélkül (mert talán nem volt mibe lőnie), elhagyta az udvart. A sisakot pedig meghagyta emlékül a gyerekeknek. A szerencsétlen asszony könnyes szemmel írta alá a válókeresetet, mivel férje a törvényben meghatározott időn belül nem jelentkezett. Eladta a gyógyszertárat, aztán megesküdtek az ügyvéddel. Szerényen, csendesen éltek, ami a serdülő gyermekek szempontjából nagyon fontos volt. És bizony senki sem tudta meg, hogy Izidor utolsó napjait hol élte le. Még egy képeslapot se küldött, s az asszony megtiltotta a gyermekeknek is, hogy az apjukat szóba hozzák. György Elek fordítása TIZENKÉT KERÉKKEL TÖBB van ezen az autón, mint amennyit az egyszerű gépkocsikon megszoktunk, s ezzel a rekorddal ez a járműcsoda elnyerte a világ leghosszabb autója címet. A színes tévével, bárpulttal, hálószobával, szalonnal, napozóterasszal és uszodával ellátott járgányt egy amerikai különc milliomos építtette magának. A kérdés csupán csak az: vajon a mindenkori parkolóhelyet hogy viszi magával? SÉTA-HEGEDŰ Régi divat a világon: sétabotba dugni a — bármit. Ismeretesek a tőrbotok, azaz a sétapálcába rejtett szúró fegyverek, de vannak ugyanilyen formába öntött lőfegyverek, óknosbotok, és szelidebb dolgok is, mint például iránytűk, orvosi műszerek, cigarettatartók, kémfényképezőgépek és így tovább. Ez a tizenkilencedik század elejéről, Németországból származó sétabot azonban valószínűleg egyedülálló a maga nemében: ennek a járást megkönnyítő eszköznek a belsejében ugyanis egy komplett hegedű van elrejtve, húrokkal, vonóval, sőt hangolókulcscsal együtt. így aztán ha a sétáló elfáradt a hosszú gyaloglásban, bárhol előkaphatta kedvenc hangszerét, hogy felfrissüljön a zene hangjainál. S ráadásul mindezt a legnagyobb titokban 23
